A tudásvagyon újratermelése

Kopátsy Sándor                ED                    2014-08-01

A tudásvagyon újratermelése

Ritka öröm ért az e heti The Economist vezércikke és egy tanulmánya több évtizedes vágyamra tapintott rá. Még nyugdíjas korom előtt ismertem fel, hogy a jelenkori fejlett társadalmak teljesítménye elsősorban a lakosság tudásvagyonának nagyságától függ. Minden társadalom annyit ér, mennyi a tudásvagyona.

Már a tudásvagyon definíció sem egyértelmű. Lehetne helyette emberi vagyont, szellemi vagyont, a lakosság munkaerejének értékét mondani. Mivel a tudásalapú társadalom kifejezés eléggé elterjedt, maradtam a tudásvagyon fogalom használatánál. A tudásvagyon alatt azonban kezdettől fogba három tényező, a tudás, a tehetség és az erkölcs, eredőjét értettem. E három tényező mindegyikére szükség van, ha egyike hiányzik, az érték nulla, ha az erkölcs negatív, akkor az érték is negatív.

Nem ismerem a régi mondás eredeti megfogalmazásának hátterét, de a jelenkorban egyértelművé vált a szöveg: Mindennek alapja a tiszta erkölcs, mert ha az elvész, minden elvész. E megfogalmazás mögött sokáig csak frázist éreztem. Az igaára Max Weber világított rá, amikor felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmak hatékonysága csak ott nagy, ahol a lakosság viselkedését a protestáns erkölcs jellemzi. Ennek már elmúlt száz éve, és egyrészt fényesen igazolódott, másrészt kiderült, hogy a felismerése az össznépi társadalmakban még inkább igaz, harmadrészt, hogy a távol-keleti konfuciánus népekre még inkább igaz.

Ez különösen bebizonyosodott az én háromtényezős szorzatomnál, mert az első két tényező, a tudás és a tehetség eleve pozitív, tehát a szorzatuk is csak az lehet. Az erkölcs azonban lehet negatív is. Ezért a szorzat előjelét az erkölcs előjele határozza meg.

Annak ellenére, hogy a közgazdaságtan a tudásvagyon termelését csak akkor veszi számba értéktermelésnek, ha vállalkozási formában történik. A találmányokat, szabadalmakat, a vállalatok erkölcsi értékét vagyonnak tekintik. De ez nagyon kicsi hányada a tudásvagyon értékének, Annak nagy többsége, mint a munkaerő értéke jelenik meg. A munkaerő újratermelését azonban a közgazdaságtan fogyasztásként számolja el. Az új generáció újratermelése az elhasznált munkaerő értékének amortizációja, vagyis vagyonpótlás. Ha nő a munkaerővagyon, akár a mennyisége, akár minősége, az a vagyonnövekedése, azaz felhalmozás.

A közgazdaságtan sem vonja kétségbe, hogy a jelenlegi fejlett társadalmak teljesítménye elsősorban a munkaerő mennyiségétől és minősségétől függ. Ennek az újratermelési folyamatát mégis figyelmen kívül hagyja. Szakmám e fogyatékosságát hamar felismertem. Számomra a közgazdaságtan akkor lett érdekes, amikor Rácz Jenő és Bródy András közös könyvét elolvastam, amiben azt mutatták ki, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya az adott természeti környezetben viszonylag állandó. Azaz a társadalom vagyonképzési igénye a nemzeti jövedelemmel arányosan nő. Ez a követelmény hívta fel a figyelmemet arra, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népességnövekedés elviselhetetlen vagyonigényt támaszt.

Azt csak később vettem tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom nagyon felértékelte a tudásvagyonnal szemben igényt. Amennyire korábban a tudásvagyon figyelembe nem vétele nem okozott problémát, mert abból minden társadalomban több volt, mint a társadalmi igény, azt úgy lehetett kezeli, mint a levegőt.

A tudásvagyon figyelmen kívül hagyása annál inkább megengedhető volt, mivel minden osztálytársadalomban a túlkínálata volt jellemző. Az osztálytársadalmakban nemcsak több volt a tudásvagyon a társadalom által igényeltnél, de annak a növekedését fékezni, üldözni kellett. Meglepő módon a társadalomtudományok nem is kereték annak az okát, hogy miért üldözte minden társadalom a tudást. Pedig ez éppen a Nyugati kultúrában volt a leginkább jellemző. Ugyan minden kultúra vallása üldözte a tudást, a dogmák, a tradíciók megsértése volt a legnagyobb társadalmi bűn, de ezt az emberiség eredendő bűnének csak a zsidó-keresztény vallás deklarálta.

Az még kevesebb figyelmet kapott, hogy az osztálytársadalmak fejlődése során egyre csökkent a munkaerő óriási többségével szemben támasztott tudásigény. Ez máig nem tudatosult annak ellenére, hogy az elmúlt száz évben robbanásszerűen megnőtt a munkaerő minőségével, tudásvagyonával szemben támasztott igény. Száz éve még elegendő volt, ha a munkaerő néhány ezrelékének diplomája van. A munkaerő kilencven százalékának még az írás és olvasás tudása is felesleges volt. Ma a munkaerő ötöde diplomás, és a középfoknál alacsonyabb képzettség szinte használhatatlan. De a jövő tudásigénye felmérhetetlenül nagy. Ezrét a társadalom elsődleges feladatának tekintettem a minél jobb minőségű munkaerő termelését.

Ennek ellenére csak mozaik darabokig jutottam. Lelkesen fogadtam minden olyan jelenséget, ami ebben az irányban hatott.

A finn tapasztalatok.

Mint amatőr biológus tudom, hogy minden biológia lényt erő külső hatások annál hatékonyabbak, minél korábbi életszakaszban történnek. Ezért fogadtam eleve lelkesedéssel a Finnországban folyó felmérést a magzatkori fejlődés jelentőségéről. Finnország a szovjet-finn háború alatt rendelte el az újszülöttek adatainak rögzítését, és az életpályák követését. Vélekedésem fényesen igazolódott az első ötven év értékelésében. Az eredményesen kihordott csecsemők felső tizede az átlagosnál lényegesen értékesebb állampolgár lett. Egyértelműen kiderült, hogy az állampolgárok várható teljesítménye lényegesen függ attól, milyen volt a magzati sorsuk. Ez a hatás nagyságrendileg fontosabb, mint az, milyen politika, vagyis történelem volt az egyedek élete során. A társadalmak teljesítménye jobban függ a magzatok kihordásának minőségétől, mint mindazoktól a politikai eseményektől, módszerektől, amivel a történelem foglalkozik.

Természetesen, a magzatok eredményes kihordása mögött óriási szerepe van a családi háttérnek. A jobb módú, iskolázottabb szülők, vagyis a jobb családi háttér lényegesen jobb terhesség alatti életfeltételeket jelent. A finnországi felmérések azonban semmit nem mondanak a családi háttér minőségéről. Szerintem, azonban az elsődleges éppen az. Ezért mindenütt kerestem a családi háttér, és a gyermekeik eredményes felnevelése közti összefüggést, feltáró adatokat. A közvélemény számára ez az összefüggés természetes. A politika azonban kényesen vigyáz arra, hogy ezek a tények rejtettek maradjanak. Az adatok hiánya sem rettentett vissza attól, hogy több tucatszor leírjam a véleményem. Magyarország ötven év múlva háromszor fejlettebb ország lenne annál, ami jelenleg elvárható, ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint jelenleg az alsó harmadban, és az alsó harmadban csak annyi, mint jelenleg az alsóban. Vagyis az ország jövője semmitől nem függ olyan mértékben, mint attól, milyen a születések mögötti családi háttér. Meggyőződésem alátámasztására azonban nem jutottam adatokhoz.

Ezért okozott óriási örömet, amikor a The Economist e heti számában szinte minden vágyam teljesült. Kiderült, hogy az Egyesült Államokban mérik azt, ami nálunk politikai bűn.

Az adatok a várakozásaimnál is többet igazoltak.

A szülők jövedelme és a gyermekeik iskoláztatási sikere közti adatokkal kezdem.

Az egy családra jutó jövedelem közel ötszöröse a magyarnak. A felső ötödben születettekből kerül ki a diplomások közel kétötöde, és az alacsonyan iskolázottak huszada.

A másik pólust az alsó ötöd jelenti. Ezek gyermekei a diplomásoknak alig 3 százalékát adják. Ugyanakkor közülük kerül ki a kellően nem iskolázottak 44 százaléka.

Figyelemre méltó, hogy a második ötöd viszonylag jól szerepel. A leszakadás a harmadik ötöddel kezdődik.

Az anyák iskolázottságának szerepe még számomra is meglepő volt.

Diplomás anyák szülik a gyerekek 7 százalékát, ugyanakkor a diplomások 43 százaléka az ő gyermekükből lesz. Az nem lepett meg, hogy a diplomás anyák gyerekeiből nagy valószínűséggel diplomások lesznek, hanem az, hogy a nők egyetemekre jutása ez egyik fő biztosítéka annak, hogy eredményesen neveljék fel a következő generációt. Azért is érdemes egyetemet végeztetni a lányokkal, mert ők jelentik a legnagyobb garanciát arra, hogy magasan képzett gyerekek legyenek. Ez is jó példa arra, hogy mennyire elmaradt a társadalomtudomány annak feltárásában, hogy minek mi lesz a következménye. A buta bürokrata politikus azon háborog, hogy ma már több nő jár az egyetemekre, mint férfi. Nem tudják, hogy a nemzetek jövője a következő nemzedék felnevelésének minőségtől, ez pedig elsősorban az anyák iskolázottságától függ.

Milyen korban a legfontosabb a nevelés?

A bevezetőben már említettem, hogy minél korábban. Ez áll a fogamzástól kezdve. Ezzel szemben az Egyesült Államokban a korai neveléssel foglalkozik a legkevesebbet az állam.

A magzati kihordást nem is mérik.

Azt már kezdik felismerni, hogy az óvodai nevelés fontos, de az első három évvel alig foglalkoznak annak ellenére, hogy ez volna a fontosabb. Először ebben az írásban foglalkoznak azzal, hogy a gyerekek mennyi szóval találkoznak az óvodába jutás előtt. Megdöbbentő volt olvasni, hogy milyen szülői környezetben mennyi szóval találkozik a gyerek hároméves koráig. Óriásiak a különbségek. Pedig ezek még az egyetemi felvételi pontok estében is jelentős különbséget eredményeznek.

Mint említettem, nagy lelkesedéssel faltam az adatokat. Mégis elkeserített, hogy nyoma sincs az adatok tömegében annak, melyik adat mögött mekkora tudásvagyon áll.

Egyetlen adat olyan adat szerepel a sok mögött, ami a tudásvagyon költsége felé már valamit mond. Az Egyesült Államok évente 12 ezer dollárt költ tanulókra és évekre vetítve. Ez nálunk elképzelhetetlen, mivel 350 ezer forintot jelent. Ezzel nem tudunk versenyezni, csak azzal, hogy jobb oktatási rendszert és módszert működetünk.

Van néhány javaslatom.

I. A szülőket kell érdekeltté tenni, és jutalmazni.

Ma már minden társadalomban van családi pótlék, vagyis a gyerekek száma alapján történő állami támogatás. Ez általános, pedig nehéz volna kitalálni rosszabb módszert. Elképesztően rossz módszer, mert a társadalmi érdekkel ellentétes hatású. A társadalom mindennél fontosabb érdeke a minél sikeresebb gyermeknevelés. A gyermekszám alapján történő támogatás a születések számának ösztönzésére ugyan a legolcsóbb, de az ennél százszor fontosabb feladat a minőség javítása szempontjából a legkárosabb. A gyermekszám alapján fizetett családi pótlék a társadalom érdekével ellenkező irányban ösztönzi a gyermekvállalás családi struktúráját. Arra ösztönöz, hogy a kedvező adottságú családok minél kevesebb, a legkevésbé alkalmasak minél több gyermeket vállaljanak. Ezzel százszor jobban rontja a társadalom hosszú távú eredményét, mint amennyivel a garantáltak legrosszabb kormányzat képes.

A társadalmi érdek azt kívánja, hogy a szülők a minél eredményesebb nevelésben legyenek érdekelve. A társadalomnak egy diplomás gyerek felnevelése óriási ajándék, de hat iskolázatlan óriási teher. Ezért az egyetlen diplomás gyermek felnevelését is gazdagon jutalmazni kell, az eredménytelen gyermeknevelőknek pedig ne járjon jutalom. Természetesen, az ilyen családi pótlék utólag nem vezethető be, de egyéves határidő után már bevezethető.

- Jelentős jutalom járjon a felső ötödbe kerülő születési adatok után. Ezek életpályáját figyelemmel kell kísérni.

- A születés utáni első három évben a gondozónőknek öt osztályba kell sorolni a gyermeknevelés színvonalát. Ennek megfelelően ját utánuk a családi pótlék. Néhány képesség elsajátítását jutalmazni kell. Ilyen az első hónapokban megtanulható vízbiztonság, tériszony, tapintó készég, reflex kifejlesztés. Ezek a képességek ebben a korban nagyon gyorsan, és életre szólóan kifejleszthetők.

- Óvodás korú gyerekeknél, ha van szabad férőhely, kötelezővé kell tenni a részvételt. A gyerekeket is öt kategóriába kell osztani, és ennek megfelelően jár az állami támogatás.

- A beiskolázott gyerekek automatikusan csak a fele családi pótlékot kapják, amit a sikeres évzárás esetén kiegészítenek. Az osztály felső ötödébe tartozó bizonyítván esetén, utólag kétszeres családi pótlék jár. A felső századba tartozóknak négyszeres családi pótlék járjon.

- A nyolc általános elvégzése után minden képzési rendszerben a fentiekhez hasonló támogatott családi pótlékot lehessen nyerni.

- A diplomák megszerzése után a szülőknek egyszeri jutalom járjon.

A legfontosabb érdekeltséget az öregkori ellátás jelenti.

Mivel a szülők legfontosabb társadalmi faladata a következő nemzedék felnevelése, az öregkori ellátást annak teljesítéséhez kell hangolni. Ezt úgy kell megállapítani, hogy nem a nagyobb létszámra, hanem a minél jobb minőségre kell hangolni. Sokkal nagyobb társadalmi érdek származik a minél jobb, mint a minél több munkaerőből.

Ez csak azért nem derül ki, mert a demokrácia