Európa 2020-ban

Kopátsy Sándor                  EG                  2014-08-10

Európa 2020-ban

A Népszabadság mai számában lehozta Andor Lászlónak a Széphalmi Diétán elhangzott előadását, amit én is nagy érdekelődéssel hallottam. Ha valaki, ő a legilletékesebb abban, mit terveznek Brüsszelben. A gondosan felépített előadás engem azonban elszomorított. Az EU illetékeseinek, és a tevékenységét meghatározó, és nagy államainak a hazai vezetői ugyanis ködvárat építenek, és nyoma sincs annak, hogy az EU stratégiai zsákutcában jár. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy céljaihoz nem közeledik, mert a tagországok fejlődése nem versenyképes a tengerentúli protestáns országokkal, elsősorban az Egyesült Államokkal, még kevésbé a viharosan fejlődő Távol-Kelettel. Ráadásul nem csökken, hanem nő a tagországok közti különbség. Amelyeket az EU költségvetése támogat, általában lemaradnak, és a támogatók fölénye nő. Ez semmiben nem jellemzőbb, mint az eladósodásokban.

A lemaradók két kultúrkörbe tartoznak, a mediterránba, és az ortodox kereszténybe. Ezek eleve lemaradásra voltak ítélve, de rontotta a helyzetüket már a szabad munkaerőpiac is, de tragikussá a közös valuta tette. Az EU vezetői és hangadói nem ismerik a törvényt, ha össze nem illőket közösségbe kényszerítik, az oda nem illők jobban lemaradnak, mintha a maguk útját járnák.

Annak objektív oka van, hogy a Nyugat egészén belül a protestáns, helyesebben a puritán viselkedésű népek államainak az előnye nő, a mediterránok és az ortodox keresztények lemaradnak.

Ez ugyan nyilvánvaló tény, amit Brüsszelben nem vesznek tudomásul. Ezt még mérni sem képesek. Andor László is röviden, de szakszerűtlenül érintette ezt a témát. Szakmai hibát követtett el azzal, hogy a világgazdaság idézett országainak a nemzeti jövedelmük növekedését vetette össze, pedig ez értelmetlen, az egy laksora jutó mutatók, nemzeti jövedelem, nemzeti vagyon, várható életkor, foglalkoztatás, iskolázottság, stb. tükrében kell a fejlődéseket összevetni.

Két példa.

Japán nemzeti jövedelme ugyan tizenöt élve lassan nő, de mivel csökken a lakossága, az egy lakosra jutó jövedelme meghaladja az EU átlagát, az egy laksora jutó vagyona pedig lényegesen gyorsabban nő. Ráadásul, az oktatási rendszere, ami az ország tudásvagyonának a létrehozója, sokkal jobb, mit az EU tagországok átlagáé.

A BRICs országok pedig, Kínát kivéve, az egy laksora vetített mutatók alapján lemaradók. Képtelenek az egy lakosra jutó jövedelmet növelni, az egy lakosra jutó vagyonuk pedig csökken. Különben is, az BRICs országokat közösségként csak egy bankár kezelhette. Semmiben sem hasonlíthatók össze, kivéve, hogy nagyok. Sem a politika, sem a társadalomtudományok nem veszik tudomásul, hogy a társadalmak fejlettségét nem lehet az országok területének, a lakosságának, nemzeti jövedelmének nagyságával mérni. Az ENSZ ezen ugyan már messze túljutott, a tagországok fejlettségét három mutató, az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor, az átlagos iskolázottság, eredőjével méri.

Mit bizonyít a történelem?

Az Európa egyesítői még addig sem jutottak el, hogy megvizsgálják, mit bizonyít az európai történelem. Nem csak a politikusoknak, hanem a történészek is félrevezetnek, mert mindkettő mániája, hogy a társadalmak elsődleges célja, hogy az országuk minél nagyobb, népesebb legyen.

A tények sem zavarják őket.

Európa azzal válhatott az óceánok meghódítása és az ipari forradalom után az emberiség élcsapatává, mert a sok kis ország egymással versenyezve, egymás rovására akar érvényesülni. Vagyis a tagoltságának köszönhette a sikerét.

Európán belül a kisebb államok, elsősorban a városállamok voltak a legszabadabbak és a leggazdagabbak. Ma is azok. Jelenleg Európa öt legfejlettebb társadalmú, leggazdagabb állama, sorrendben Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc, 10 milliónál kevesebb lakosú. A világ első tíz országa között, a városállamokat nem számolva, az Egyesült Államok az egyetlen, de az utolsó. Azt is megelőzi a három kisebb lakosú protestáns, angolszász ország, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália.

Európa történetében csak a gyarmatbirodalmak századaiban voltak gazdagabbak a nagyok, mert az imperializmusban a katonai erőfölényre volt szükség. Az európai nagyok csak addig taroztak a legfejlettebbek közé, amíg a gazdagsághoz katonai erőre volt szükség. Ma Európában pedig magasan az első, az államok közt nem is rangsorolt Luxemburg.

A Távol-Keleten is így alakul. Hetven éve még nem lehetett vitatni, hogy minden tekintetben Japán az első a térségben. Ma a kikötőváros, Szingapúr koldus szegény volt, most a leggazdagabb. Az egy lakosra vetített mutatókkal mérve, Japánt megelőzi az akkor kínai gyarmatnak számító Tajvan is.

A 20. század második fele után, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a világgazdaságban bebizonyosodott, hogy a leggazdagabbak és a leggyorsabban fejlődők élcsapatát a protestáns és a konfuciánus erkölcsű lakosságú államok képezik. Ugyanakkor a száz éve leggazdagabb Nagy Britannia csak az első húszba fér be. Az ezer évig a leggazdagabb országnak számító Franciaország csak a 23. mert nem puritán.

A brüsszeli bürokrácia azonban nem foglalkozik történelemmel, kultúrával, gazdasági fejlettséggel, számukra minden tagország egyformán alkalmas bármilyen szintű közösségben a tagságra. Úgy osztogatja bürokratikus elvárásait, mintha az EU tagállamai közös kultúrájú és azonos fejlettségi szintűek volnának. Nem veszi tudomásul, hogy a 28 tagállam lakossága három nagyon eltérő kultúra, a puritán, a latin és az ortodox keresztény, egyikéhez tartozik, és a gazdasági fejlettségük szintje között 1:3 arány is van.

Kiket lehet a különböző szintű közösségbe szervezni?

Ezt a kérdést fel sem vetették Brüsszelben, pedig minden közösség sikere azon múlik, mennyire homogén.

Vámunióba szinte az egész világ beszervezhető, de csak akkor, ha az érintett államok politikai és gazdasági tekintetben szuverének. Ha nem azok, akkor a gyengébbek védetlenek maradnak az erősebbekkel szemben. Jogot kell biztosítani a gyengébbek számára, hogy a munkaerejük javát otthon tudják tartani, a valutájukat az érdeküknek megfelelő szinten tartsák, az inflációt a saját érdekükhöz igazítsák.

Ha a gyengébbek nem rendelkezhetnek ezekkel a fegyverekkel, egyre jobban lemaradnak.

Az EU azonban olyan vámuniót működtet, amiben a tőke, és a munkaerő áramlása is szabad. Az ilyen vámunió a fejlettebbeket segíti a gyengébbekkel szemben, tehát differenciál. Amikor a fejlettek rájöttek, hogy számukra megkülönbözetett előnyt jelent a vámunió, bevezették még a közös valutát is. Ez ugyanis felszámolja a gyengébbek egyetlen védekezési fegyverét, a valutájuk leértékelését. A kívülállókat pedig arra erőltették, hogy ne tartsák a valutájukat leértékelve.

- Nem ismerünk arra példát, hogy egy kevésbé fejlett ország védekezni tudott az eladósodás ellen, ha a valutáját nem tartotta leértékelve. A leértékelés mértéke kultúrától és fejlettségtől függ. Ehhez képest is még nagyobb leértékelésre van szükség az eladósodott országokban.

- Az is általános, hogy minden kultúrában, és azon belül minden fejletségi szinten más inflációra van szükség. Történelmi tény, hogy a puritán lakosságú országokban ugyanúgy kisebb volt az infláció, mint a gazdagabbakban a szegényebbekhez viszonyítva.

A két jó tanács ellenpéldája volt Magyarország, ahol nemcsak az euró árfolyamát tartották alacsonyan, de azt is elnézték, hogy mind a lakosság, mind az önkormányzatok, mind a vállalatok euróban, svájci frankban adósodjanak el.

A szabad munkaerőpiac differenciál.

A közgazdaságtan mivel nem méri a minőségi munkaerő tőkeértékét, a forgalmával járó értékmozgást sem követi nyomon. A közvélemény annál inkább.

Az elmúlt fél évszázad arról tanúskodik, hogy a munkaerő minőségén múlik szinte minden. Ugyanakkor a gyenge minőségű munkaerő társadalmi teher.

Mivel a lemaradó világ az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik, a fejlettekre óriási bevándorlási nyomás nehezedik. Százmilliók akarnak a fejlettebb világban élni, mert ott még a munkanélkülieknek járó társadalmi ellátás is jobb, mint az otthon nehezen elérhető munkavállalás.

A fejlett országokban is felesleg van az alacsony értékű munkaerőben, ezért azok bevándorlása ellen tiltakoznak. Ugyanakkor a jó munkaerővel szemben a keresletük kielégíthetetlen, az ilyen beáramlása áldás. De mivel ebből is sokkal nagyobb a bevándorlás kínálata, még ezekből is válogat. A kiváló munkaerő ára pedig a fejlettek felé haladva exponenciálisan nő. Minél jobb minőségű a munkaerő, annál jobban megfizetik az átlaghoz viszonyítva.

Százmilliók akarják otthagyni az országukat. A befogadók azonban ennek csak a legjobb néhány századukat látják szívesen. Erre azonban otthon is égető szükség lenne.

Még senki sem vette a fáradságot, hogy kiszámítsa, mekkora szellemi vagyon, munkaerőérték ment, az EU tagországokon belül, a fejtettebbek irányába. Pedig évi százmilliárd eurókról van szó. Ezzel szemben szinte folyamatosan napirenden van annak emlegetése, hogy mennyit kapnak a kevésbé fejlettek az EU viszonylag kis költségvetéséből.

A kevésbé fejlett tagországok pedig örülnek, ha az otthon nem foglalkoztatható munkaerő külföldön talál munkát, és a megtakarított jövedelmét hazaküldi a családjának. Ez az összeg és a foglalkoztatás azonnali előny, a kivándorolt értékes munkaerő hiánya pedig nem ilyen közvetlenül jelentkezik, azonban sokkal nagyobb.

A világgazdaságnak előnyös, ha a munkaerő a fejlettebbekbe áramlik, ugyanakkor károsítja a más okokból is lemaradókat.

Közös valuta

Az EU legnagyobb ostobaságot a közös valutaövezet alakításával követte el. Senki sem mérte fel, hogy mik annak a feltételei. Ez egyszerűen a bankvilág mániája lett. Az sem segített, hogy az ilyen kísérletek csúfos kudarcba fulladtak. Az euró övezet is teljes kudarc, mégis ragaszkodnak hozzá. Mert ebbe a csapdába könnyű bekerülni, de nagyon nehéz kimászni.

A közös valuta esetén könnyű eladósodni, hiszen könnyű olcsó hitelekhez jutni, de a nagyon nehéz a hitelek terhét és törlesztését előteremteni. Ahhoz le kell értékelni a valutát, ami azonnal az adósság növelést eredményez. Ennek ellenére az adósságot csak az olyan ország képes elviselni, illetve törleszteni, aminek a külkereskedelmi mérlege aktív, van forrása hozzá.

Közös valutája csak közös kultúra és hasonló fejlettségű országoknak lehet. Mivel az euró övezet országaira ez egyáltalán nem jellemző, a közös valuta csak rontott az eleve rossz helyzeten. Tragikomikus, amikor közgazdászok elképzelték, hogy a németeknek és az olaszoknak, a görögöknek és a finneknek közös valutájuk lehet. Ugyanaz az ostobaság, mint amikor a bankok nem nézik a hitelkérők fizetőképességét.

A Nyugat összefogása

Nem a heterogén Európából kell egy homogén rokkantat szervezni, hanem az egész Nyugatra kell kialakítani testére szabott szervezetet, ami a Távol-Kelettel versenyképes lehet.

A két világháború megmutatta, hogy Európa kicsi és gyenge ahhoz, hogy nemcsak a Távol-Kelettel, de még a két Amerikával szemben versenyképes maradhasson. A hidegháború még arra is rámutatott, hogy katonai téren, Nyugat-Európa még Kelet-Európával sem versenyképes, a tengerentúli Nyugathoz képest legfeljebb a lakosság számában nagyobb, minden más tekintetben kisebb.

- A két Amerika és Ausztrália területe ötször nagyobb Európáénál, tízszer nagyobb az EU 28 tagállaménál. Potenciális lakosság befogadó képessége az egész világon csak a két Amerikának és Ausztráliának van.

- Európa és az EU három kultúrára oszlik, a Tengerentúli Nyugat ezzel szemben csak kettőre. Ott már gyökeret sem tudott verni a kelet-európai kultúra.

- Európa kéttucat nyelvnél is többön beszél. A Tengerentúli Nyugat szinte csak kettőn. A spanyol és a portugál ugyanis megérti egymást.

- Európa katonai ereje törpe az Egyesült Államokénak. A védhetősége még ennél is sokkal kisebb.

- A nyersanyagokkal való ellátottság tekintetében nagyságrendű a különbség. A túlnépesedett világban egyre nagyobb kincs lesznek az élelmiszerek, és a bányakincsek.

Aki fenti adatokat végig elemzi, nevetségesnek tartja, az EU alapcélját, az önállóságát.

Nehezebben lesz elfogadható, hogy a Nyugat szerveződéséből ki kell hagyni a kelet-európai és a balkáni ortodox keresztény kultúrát. A tengerentúl már teljesen kimaradt. Az sem véletlen, hogy az európai kereszténység már ezer éve kettészakadt.

A Nyugat ötszáz éve lényegében két kultúrára oszlik, a protestánsokéra és a katolikusokéra. Talán kevésbé irritáló, ha azt mondjuk, hogy a puritán angolszászokra, germánokra, skandinávokra az egyik oldalon, és a latinokra a másik oldalon. Ez a két Amerikában egyérműen jelentkezik. Ott fel sem merül, hogy az angolszászok és a latinok közös szervezetbe álljanak össze. Európában az első hibát azzal követték el, hogy Franciaországot és Olaszországot. Majd a többi latin országot is befogadták. A hibát azzal koronázták meg, hogy EU tagok lettek ortodox keresztény államok is.

A két Amerikában fel sem merült, hogy a két angolszász ország a latin-amerikaiakkal közös szervezetben, nem is szólva közös valutával működjön. Amit az EU megvalósított, eleve bukásra van ítélve.

Az államok eredményes közösségeit nem kontinentális, hanem kulturális és fejlettségi alapon lehet szervezni. Olyan közösségbe, amit Brüsszel erőltet, Európában csak az angolszász, germán és skandináv népek alkalmasak. Ezekre korlátozott EU és euró övezet sikere vitathatatlan, és a kibővítésük csak a négy tengerentúli angolszász országgal lehetséges.

Az európai latin országok átlagos fejlettsége és a kultúrája még nem érett meg ahhoz, hogy egységben erősebbek legyenek. Számukra csak olyan szervezet felel meg, amiben csak az áruforgalom szabad, vagyis vámmentes. A nálunk már sokkal népesebb, erőforrásokban sokkal gazdagabb latin-amerikai országokkal azonban vámunióba léphetnek.

Ezek alapján a Nyugat kétkultúrájú, puritán és latin. Ez a két kultúra Európában és a tengeren túl közös, de saját vágányán haladhat.

Ebbe a beosztásba nem férnek meg a közép-európai és a balti államok. Ezek ezer éve, de főleg a reformáció óta, a puritán Nyugathoz akarnak csatlakozni, és ehhez a leginkább alkalmasak. Ezért őket a puritán Nyugat Uniójába kell sorolni, de egyelőre csak az előszobájába. Közülük a csehek, a szlovének és az észtek állnak a legközelebb a teljes tagsághoz.

Összefoglalás.

Semmi reményem arra, hogy megértenek. Mégis biztos vagyok abban, hogy eljön a felismerés ideje, mert a tények egyre erősebben bizonyítják, hogy ami összevaló, az előbb-utóbb összeáll. Ami meg nem való össze, az előbb-utóbb szétesik.

Ehhez azonban még a nagyon hosszú éle is rövid.