Nincs egységes felépítmény

Kopátsy Sándor                   PS                 2014-08-11

Nincs egységes felépítmény

Abban a tekintetben marxista vagyok, hogy a társadalmak felépítményét az alépítményük határozza meg. Mivel a jelenkori társadalmak alépítményének három fő pillére a kultúrája, a gazdasági fejlettsége és a népszaporulata, jelenleg a felépítmények e három tényező alapján tagozódnak. Ezért a jelenkori társadalmi felépítmények három nagy csoportba oszthatók a kultúrájuk, a gazdasági fejlettségük és a népesedésük alapján.

Azt már többször kifejtettem, hogy az elmúlt mintegy hatezer évben minden társadalom túlszaporodó volt, ezért csak a túlszaporodást féken tartó társadalom lehetett a felépítménye. Ennek tudomásulvétele azért volna elengedhetetlen, mert az elmúlt százhúsz évben az emberiség létszáma robbant, ez idő alatt a létszámunk ötszörösére nőtt. Ezért a túlszaporodó társadalmakban ma nagyobb szükségszerűségű az osztálytársadalom, mint valaha volt.

Ezen a globális népességrobbanással egy időben,  azonban a puritán Nyugat és a fejlett Távol-Kelet gazdag és iskolázott államaiban spontán, erőszak alkalmazása nélkül, leállt a túlnépesedési nyomás. Ezzel megszűnt a halálozást fokozó osztálytársadalmi felépítmény indokoltsága, és minden erőszak alkalmazása nélkül létrejöttek az osztály nélküli társadalmak. Ezekben az egy lakosra jutó jövedelem, az egy lakosra jutó szellemi és fizikai vagyon korábban elképzelhetetlen gyorsasággal növekszik. Az is kiderült, hogy ilyen társadalmat csak a puritán viselkedési kultúrájú népek építhettek. Ezek létszáma az emberisség mintegy hatoda.

A 20. század végére azonban a puritán lakosságú Kínában a marxista párt diktatúrája felismerte, hogy az osztálynélküli, már viharos gyorsassággal növekedő társadalom létrehozásának feltétele a népesség növekedésének megállítása. Ezért kikényszeríttették az egy gyerekes családrendszert. A csoda megtörtént, húsz éve, Kínában az egy lakosra jutó növekedés a puritán országok háromszorosa. Ezzel egy kemény politikai diktatúrában, a világ további ötödén nincs osztálytársadalom.

A társadalomtudományok nem érzékelték a Nyugaton általános vérségi, vagy vagyoni osztálytársadalmak és a kínai, általában kelet-ázsiai mandarin társadalmak közti igen jelentős különbséget. A korlátlan császári diktatúrát ugyanis az oktatási rendszeren keresztül gondosan szelektált mandarinok működtették. Ezt a különbséget a Nyugatnak azért is látni kellene, mert a hatomban igen jelentős szerepet játszó keresztény vallás klérusa is szinte mandarinrendszerű, az oktatási rendszeren keresztül szelektált elit volt. Ismereteim szerint, lényegében minden vallás klérusa nem vérégi alapú osztály volt.

Még nagyobb minőségi különbséget jelentett az indiai kultúra, ahol nem osztályok, hanem kasztok voltak.

Amit a nyugati társadalomtudomány osztálytársadalomnak nevez, lényegében nem mindenütt osztálytársadalmi formában működött.

Azok a társadalmak, amelyeket a nyugati társadalomtudomány osztálytársadalmaknak nevez, négy közös jellemzője volt.

1. A lakosság szegény, jogtalan, minimálisan kilenctizedét kizsákmányolták, szolgáltatásokra kényszeríttették, és jövedelmének jelentős hányadát elvették. Azaz minden osztálytársadalomban a lakosság nagy többségét mesterségesen szegényítették. A társadalom által mesterségesen létrehozott nyomor volt a legfőbb közvetlen és közvetett halálok.

2. A megtermelt jövedelem jelentős hányadát fegyverezése, háborúzásra fordították. Ezzel fokozták a lakosság nyomorát, és a hadviselés közvetlenül és közvetve jelentős halálokozó volt.

3. Az elvont jövedelem nagy többségét improduktív célokra pocsékolták el. Abból nagyon kevés jutott produktív vagyonképzésre. Ez alól először a tőkés osztálytársadalom jelentett változást azzal, hogy a tőkések a profit többségét hatékonyan visszaforgatták.

4. Üldözték az ember természetes tudásvágyát. Ezzel fojtották el az emberi agy kapacitásának kihasználását.

Vagyis az osztálytársadalmak lényege nem az osztályokra tagozódás, hanem a fenti négy funkció gyakorlása. Egészen a 20. század közepéig minden kultúrában, minden társadalomnak ez a négy jellemzője közös volt.

Új társadalmi formát csak a tudományos és technikai forradalom hozott létre.

Ebben az úgynevezett osztálytársadalmak mind a négy funkciója megfordult. Ennek ellenére a közgazdászok nem vették tudomásul, hogy minőségileg teljesen más társadalmak jöttek létre.

1. A társadalom újraelosztása megfordult, a jövedelem elvonás progresszív, a visszaosztás regresszív lett.

2. A fegyverkezési ráfordítások aránya a korábbi tört részére csökkentek.

3. Az elvonások óriási többségét racionális társadalmi igények kielégítésére használják.

4. A társadalom elsőleges célja lett a tudásvagyon növelése, a minél értékesebb munkaerő újratermelése.

Bármennyire egyértelmű a minőségi változás, a társadalomtudomány továbbra is abban a hitben él, hogy semmi lényeges változás nem történt, teljes a folytonosságot lát a tőkés osztálytársadalom és a jelenkori fejlett társadalmak között.

A tények azt igazolják, hogy soha nem volt, és egyre inkább nincs egyetlen felépítmény, hanem minden kultúrában, minden fejlettségi szintnek, és főleg minden spontán népszaporulatnak más felépítményre van szüksége. Ezt igazolják a tények. A múltban nem voltak, de nem is lehettek olyan felépítmények, mint a jelenben, mert más volt az alépítményük. Ma is minden kultúrában, annak minden fejlettségi szintjén, és eltérő népszaporulat mellett más felépítményre van szükség.

Ezzel szemben a Nyugat fejlett társadalmaiban általános a felfogás, hogy minden társadalomban a leghatékonyabb felépítmény a liberális demokrácia. Ennek a liberális társadalomtudományi iskolának a felfogását igyekszik a fejlett világ rákényszeríteni az egész emberiségre. Ennek tipikus megjelenése, amikor az ENSZ általános emberi jogokról határoz. Nem veszi figyelembe, hogy ami általános az minden mástól, tehát a kultúrától, az ismeretek mennyiségétől, a gazdasági fejlettségtől, a természeti környezettől független. Márpedig abban Marxnak igaza volt, hogy minden alépítménynek más felépítményre van szüksége.

Ez jutott eszembe, amikor a WHO, az Egészségügyi Világszervezetnek a csecsemőhalandóság 1990-2012 közti fejlődéséről készült jelentését olvasom. Jólesett, hogy a liberális The Economist foglalkozik az olyan témával, ami tíz afrikai és ázsiai ország eredményét méltatja a csecsemőhalandóság területén. Bevallja, hogy a legsikeresebbek többsége egy párti diktatúra.

Ebben a tíz országban az emberiség közel harmada él. Messze a legjobb eredmény már 1990-ban is, akárcsak ma, Kínában és Vietnámban volt, ahol sokkal több ember él, mint Európában, vagy akár a nyugati kultúrában összesen.

A közölt tény önmagában is világtörténelmi jelentőségű. A kétmilliárdnál több lakosú tíz országban, 22 év alatt harmadára csökkent az 5 éves kor előtt meghalt gyermekek halálozása. Ezzel évente több gyermeket mentnek meg, mint amennyi meghalt a két világháborúban tíz év alatt.

Nem térek ki arra, hogy Kínától eltekintve, a tíz ország mindegyikében elviselhetetlenül nagy a népszaporulat. Most azonban a megmentett életekről van szó. Más kérdés az, hogy főleg az afrikai országokban sokkal többen születnek, mint amennyinek a javuló életfeltételeit jelenleg biztosítani képesek. Kína az egyetlen, ugyan a tíz ország lakosságának a fele ott él, ahol gyorsan nő az egy laksora jutó vagyon, ahol javulnak a megélhetési feltételek.

A tíz ország egyike sem demokrácia, a népességük négyötöde egy párti diktatúra.

A messze legjobb eredményt hozó két országban, Kína és Vietnám, kommunista párti diktatúra van. A hidegháborúban a marxista oldalnak is a baloldalán voltak.