2014. október 30., csütörtök

1956. október, 23.

Kopátsy Sándor                   PH                 2014-10-24

1956. október, 23.

Életem két legnagyobb politikai ajándéka, hogy aktív résztvevőként megérhettem a földreformot, és az 56-os forradalmat. A részvevők már nagyon megfogytak, talán egyetlen vagyok, aki mindkét élményben nyakig benne volt, és nemcsak élvezhette, de részesének érezhette magát.
Ma csak a forradalomra emlékezek.
Ezt az írást arra szánom, hogy leírjam a véleményem, ami nagyon nem egyezik meg sem azzal, ami 1956. november 7. és a rendszerváltás között volt, sem azzal, ami az óta a hivatalos álláspont lett.
Szerencsének köszönhetem, hogy 1953 nyara és 1954 ősze között Nagy Imre közvetlen munkatársai között lehettem. A közelkerülésem két embernek, Donáth Ferencnek, és Vas Zoltánnak köszönhetem. Az előbbi barátjának érezhettem magam, az utóbbi tudta, miért bízott meg a feladattal.
Az írást nem történészi esszének szánom, emlékezetből írom, tehát nem pontosak a nevek és az adatok, de a mondanivalóm lényegét tartom fontosnak, olyannak, amit idővel elfogadnak a rendszerváltás előtti és utáni hivatalos véleménnyel szemben.
Ez a csodálatos forradalom rossz időben történt, akkor, amikor a világpolitikai körülmények lényeges változást nem tettek lehetővé, és rossz helyen, mert Magyarország társadalmi és kulturális adottsága eleve alkalmatlan volt a példamutatásra.
Rossz időben.
Akkor csak azt láttam, hogy a hidegháborús frontok megváltoztathatatlanok, az sem az imperializmusába bele hevült Szovjetuniónak, sem a hidegháborúból a legtöbb hasznot húzó egyetlen szuperhatalomnak, az Egyesült Államoknak nem volt érdeke a hidegháború befejezése.
Azt legalább utólag be kellene látni, hogy 1956-ban csak a szocialista táboron belüli reformnak volt realitása. Vagyis csak a politikai diktatúra fenntartása mellett a gazdaságirányosítás reformja volt reális cél. Sem többnek, sem kevesebbnek, mint ami a 90-es években, Kínában, illetve, ami a forradalom bukása után, a Kádár rendszerben Magyarországon megvalósult.
Ideje volna felismerni, hogy 1968 és a rendszerváltás között Nagy Imre forradalomelőtti minden vágya megvalósult. Neki eszébe sem jutott a többpárt-rendszer, vagyis az, amit november elseje után megvalósított.
Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az 56-os forradalom első hetén a célja lényegében ugyanaz volt, amit ma az emberiség történetének legnagyobb csodájának tartok, ami Kínában a 90-es évek óta történik. Sajnos, egyetlen hét után egyértelművé vált, hogy a magyar közvélemény óriási többsége számára elfogadhatatlan lett, ami még reális volt. Egyetlen hét után már Kádár is elfogadta azt, ami elfogadhatatlan volt, a politikai forradalmat. Óriási szerencsénk volt, hogy néhány kommunista vezető azonnal felmérte a helyzetet, nekik és az elvadult események, mindenek előtt Mező Imre és csapata meglincselésének hatására átment a Szovjetunió oldalára, és vállalta, hogy a lakosság 99 százaléka hazaárulónak tartsa.
Máig nem vallják be még a történészek sem, hogy ez volt a legkisebb fájdalommal, és a legkevesebb rossz következménnyel járó út. Nem akadt egyetlen politikus és történész, aki kifejtette volna, mi történik, ha a szovjet hadsereg nem veri le a forradalmat. Marx logikája már száz évvel előbb megmondta. „Ha olyan országban győz a forradalom, amelyikben nem értek meg annak a feltételei, visszaáll a régi szemét.”
Ezért tartom máig Kádárt a magyar történelem legnagyobb hősének. Vállalata a hazája érdekében a saját erkölcsi halálát. Annak a megértése a ma élőktől nem várható el, hogy felmérjék, mi történik, ha Kádár nem vállalja el a forradalmat tankokkal leverő megszállók behívását. Ő olyanok behívását vállalta magára, akik akkor is jönnek, ha senki sem hívja őket. De bőven lettek volna, akik vállalják, de azok sokkal rosszabbak lettek volna. Sorban állt Rákosi, Gerő és Révai. Tegyük hozzá, hogy a pátjukhoz hűen maradók többsége ezeket inkább elfogadta volna, mint Nagy Imre koalíciós kormányának belügyminiszterét, Kádár Jánost.
Azt még a Pártörténeti Kutatóintézet sem vállalta fel, hogy 57 végéig a pártvezetés többsége Kádárt is árulónak tartotta. Neki először a hithű kommunistákat kellett meggyőzni, hogy rá vannak szorulva. A forradalom eredeti céljához, a politikai diktatúra melletti gazdaságirányítási reformhoz, csak a 60-as években nyúlhatott. Nagyságát jelzi, hogy ő maga ugyan soha nem volt a gazdaság piacosításának lelkes híve. Ebbe csak azért ment bele, mert elhitte, hogy az emberek elvárása a gazdaság piacosítása, ami a nép jobb életkörülményeinek eszköze.
A forradalom két hete megtanított arra, hogy korábban történt gyönyörű forradalmunk, semhogy a magyar társadalom okosan élni tud vele. Egyetlen hét elég volt arra, hogy az úri középosztály, a római katolikus klérus visszaragadja a hatalmát, és feléledjen az antiszemitizmus. Meggyőződésem szerint, ha győz a forradalom, tízszer több politikai kivégzés, bosszú következik be, mint amennyivel járt a szovjet megszállás, és elszabadult volna a zsidógyűlölet. A legkisebb rosszat a szovjet megszállókkal való kompromisszum jelentette.
Ezt ugyan november elsején már világosan láttam, de az átállásra nemcsak Nagy Imre, de a helyében én sem lettem volna képes, annak ellenére, hogy a világpolitikai feltételek teljes hiányát világosan láttam. Ma sem értem, hogy nemcsak Nagy Imre és köre, de a jól tájékozott Kéthly Anna, és a mindig higgadt Bibó István sem látta a durva realitást.
Azt kevesen látták, hogy az Egyesült Államoknak érdeke a hidegháború, az állig felfegyverkezett, Németország harmadát megszálló, szuperhatalmát élvező, imperialista Szovjetunió. Ez a vakok számára éppen a forradalom heteiben vált nyilvánvalóvá, amikor az Egyesült Államok Nagy Britannia, Franciaország és Izrael Egyiptom elleni agressziójával szemben a Szovjetunióval fogott össze, és hiusította meg a Szuezi Csatorna elfoglalását.
Még tragikusabb hiba volt a Szocialista Tábor véleményének a semmibe vétele. Ha valakinek, Nagy Imrének tudni kellett, hogy az ő reformjának támogatói a Szovjetunió KGB-jében ülnek, és az ő egyik fő káderük a budapesti nagykövet, Andropov. S vele való egyeztetés nélkül nem lett volna szabad egyetlen lépést megtenni.
Az még számomra világos volt, hogy az európai csatlós országok vezetőinek érdekeit sértette minden reform. Velük szemben csak Mao és Tito támogatására számíthatott. Ezekkel is mindent egyeztetni kellett volna. Ezek mindketten, november elseje után, elsőként követelték a Szovjetunió fegyveres beavatkozást. De ahhoz, hogy ezek ketten ugyan örültek a gazdasági reformoknak, de hallani sem akartak a több pártos politikai demokráciáról.
Mi még ma is úgy írjuk le az 56-os forradalmat, mint aminek sorsa a magyar kormányon belül dőlt el, rajunk múlt, mikor, hogyan döntünk. Pedig a magyar kormány számára nagyon szűkre voltak szabva a realitások. Aki 56-ban messzebb ment, mint ahova Kína 1990-ben elment, illetve ahol az óta is áll, irreális célt tűzött ki, és bukásra lett ítélve.
Ebből fakadóan, csak azok lehettek hasznosak, akik ennél a realitások határán leálltak. Nem az a hős, aki fejjel megy a betonfalnak, hanem az, aki csak olyan falat dönt, ami ledönthető.
Nagy Imre és köre abban hibázott, hogy nem elégedtek meg azzal, ami elérhető, hanem el akarták érni az elérhetetlent.
Életem legnagyobb kitüntetését Donát Ferenctől kaptam. Halála előtt meglátogattam a kórházba. Beszélgetésünk közbe megérkezett a csapatuk egyik lelkes tagja, aki személyesen nem ismertem. Azzal mutatott be: „Ő a Kopátsy, nem a hős, hanem a bölcs.”
Ami a bosszúállást illeti.
Az áldozatok nagy többsége ártatlan volt, jót akart. Egyetlen vétkük, hogy fogalmuk sem volt céljuk irrealitásáról. Az ítéletet kimondók sem voltak tárgyilagosak.
Ugyanakkor a történésznek látni kell, hogy a bolsevik rendszerek mind a Szovjetunióban, mind Kínában csak ennél nagyságrendben brutálisabb leszámolásokat ismertek. Ezért érthetetlen, hogy most Biszkúval számol el a kormányzat a forradalmat követő megtorlásokért, hogy Nyers Rezsőtől megvonják a kiemelt nyugdíjat.
Biszku Béla, ugyan Kádártól balra állt, de mindig támogatta. Jellemző, hogy a 80-as években engem ellenforradalmárnak tartott, a Kutató Intézettől eltávolítatott, de tudtam, hogy ő is a kevesek közé tartozott, akik kezdettől fogva Kádárt támogatták. Akkor lehetne felette elmarasztaló ítéletet mondani, ha valaki bizonyítaná, hogy a lehetséges belügyminiszterek közül, ki lett volna nála jobb. A Belügyminisztérium megkülönböztetett mértékben szovjet tanácsadókkal volt megszállva. Amikor Biszku belügyminiszter lett, Kádárnak még nem volt akkora hatalma, hogy szabadon válasszon belügyminisztert. Aztán pedig belátta, hogy bízhat benne.
Nyers Rezsőt pedig a Kádár rendszer évtizedei alatt a három leghasznosabb személy egyikének tartom. Nélküle szó sem lehetett volna arról, hogy az új mechanizmus túllépjen a mezőgazdasági szektoron. A magyar történelemben csak egyszer fordult elő, hogy az urbánusok, azaz a liberálisok lelkesen együtt működjenek a népiekkel, azaz a közép-jobbal. Ez csak 1964 és 1990 között működött, és a szociáldemokrata Nyersnek volt köszönhető. Azt hiszem, én voltam az egyetlen, akit mindkét táborban befogadtak.
A magyar társadalom alkalmatlan volt a sztálinista rendszer reformálására. Ezt akkor nem tudtam, de megtanultam. Amennyire diákkorom óta tudtam, hogy országunk tragédiája nem a megcsonkítás volt, hanem azt, hogy annak traumája tette lehetővé, hogy mi lettünk Közép-Európában a legtöbb feudális elemmel terhelt társadalom. Az attól való gyökeres megszabadulást minden másnál fontosabb feladatnak tekintettem. Ezért voltam, és maradtam máig türelmes minden szembeálló rendszerrel szemben.
Ezért olvastam megdöbbenéssel Gyilas naplóját, abban Sztálinnak a magyar társadalomról alkotott véleményét. Sztálin közölte Gyilasszal, hogy várhatónak két néppel lesz a legtöbb gondja, a lengyellel és a magyarral, mert ezeknél máig erős a nemesség politikai befolyása a lakosságra. Azt nem tudom, ki magyarázta meg Sztálinnak, de a megértése is dicséretes. Ezt azonban nem tudta Berija, amikor Magyarországot szemelték ki a gazdaság fokozott piacosítására.
Az 56-os forradalom mederben tarthatatlanságáért Rákosi és Gerő a felelős. Ha Nagy Imrét 1954 őszén nem állítják félre, és elviselik a reformok fokozatos bevezetését, nem gyülemlik fékezhetetlenné a népharag.
Arról sem írunk, hogy Nagy Imre félreállítására csak azért kerülhetett sor, mert a hazai sztálinisták félreértették, Beria kiirtását, nem gondolták, hogy a KGB gazdasági reformtervei ezzel eltűnnek. Hruscsov tovább vitte a gazdaság piacosításának gondolatát, és többet adott Mao és Tito barátságra, mint az európai csatlós országok vezetőinek hatalmi érdekére.
Gerő belgrádi látogatása azt jelezte, hogy érezte milyen fontos az általa gyűlölt Tito meglátogatása. De akkor már kirobbant az indulat. 23.-án esti beszéde csak olaj volt a kioldhatatlan tűzre.
A nemesség országa voltunk.
A háború után egyértelművé vált számomra, hogy szabad választásokon legyőzhetetlen az úri középosztály és a katolikus klérus befolyása. Ez ugyan az egy pártrendszerben nem jelenhetett meg, de annál inkább beigazolódott az 1956-os forradalomban, és a rendszerváltás után pedig az első választásion a Demokrata Forum, majd nyolc évvel később a középé-jobb vonalra átállt, tapasztalatlan Fidesz győzelem, majd a 2010-ig tartó folyamatos erősödése, és 2010 utáni abszolút fölénye, verhetetlensége bebizonyította.
Félreértések elkerülése érdekében, az úri középosztályt a nemesség folytatásának tekintem. Nem jogi, hanem politikai értelemben. Ebből fakadóan a magyar társadalom közép-jobb súlypontúságának. A háború óta tudom, hogy a középé-jobb ellen csak akkor lehet választást nyerni, ha az nagyon ostoba, a közép-bal pedig nagyon bölcs.

1956-ban a több pártrendszer eleve abszurdum volt.

Azt utólag mégis érdemes volna belátni, hogy a lehetőségek szűk körén belül a legjobb megoldás lett volna, ha november elsején Nagy Imre megy át a megszállókhoz, azt teszi, amit Kádárék tettek. Bevallom, erre én sem lettem volna képes. De mégis súlyos politikai hibája volt, hogy vállalta a több pártrendszert, amiben még egy erősen reform kommunisták pártja sem marhatott volna állva, és sokkal nagyobb bosszúállás történik, mint ami történt Biszku vezetése alatt. Ezt én az első napon láttam. Mindszenti és Pongrác Gergely uralomra jutása számomra a szovjet megszállásnál is sokkal rosszabb kiutat jelentett. Vagyis az eleve bukásra ítélt forradalom legkevésbé rossz megoldás lett volna az, ha Nagy Imre nem vállalja a koalíciós, több párti kormány vezetését, és igénybe veszi a szovjet csapatokat. A sztálinista diktatúrát tankok nélkül nem lehetett volna elviselhetőbbé tenni, és ott megállni. Tankora volt szükség 1968-ban, Prágában, és 1990-ben, Pekingben is.
A Prágai Tavasz.
Beria és csapata tévedett, amikor 1953-ban Magyarországot választották a reform kísérletre. 1968-ig azt hittem, hogy Csehszlovákia jobb lett volna. Azt akkor már ugyanis tudtam, hogy erős polgárság nélküli társadalomban még a gazdasági demokrácia is lehetetlen. Márpedig a szocialista táboron belül Csehország volt egyedül érett a politikai demokráciára. Ezért vártam örömmel a Prágai Tavaszt. Csalódnom kellett, mert a csehek sem voltak képesek megérteni, hogy a bolsevik táboron belül irreális cél a politikai demokrácia. A gazdaság piacosításánál meg kell állni.
Ennél többet az Egyesült Államok sem akart. Mert a hidegháború végetvetésének az ideje még az Egyesült Államok számára sem jött el.
A Kínai Reform.
A Kínai Kommunista Párt vezetői ugyan támogatták mind a magyar, mind a csehszlovák reformtörekvéseket, de ahogyan áttértek politikai reformokra, mindkettőt még Moszkvánál is előbb leverésre ítélték. A kínai vezetés örömmel fogadott minden gazdasági reformot, ami csökkentette a Szovjetunió befolyását, de hevesen ellenzett minden olyan változást, ami a politikai diktatúrát is fel akarta számolni.
Mao tanult a két közép-európai reformból. A gazdasági reform felszabadítja a pártdiktatúra ellenfeleit, nem lehet megállni a gazdasági reformnál ott, ahol még erősek a politikai restauráció hívei. Ezért tartotta előtte szükségesnek Kínában a régi rendszer híveinek gyökeres felszámolását. Ezt olyan ázsiai kegyetlenséggel és kínai következetességgel hajtotta végre, amiktől elborzadt a Nyugat. Ennek ellenére, ott is csak tankokkal lehetett útját állni a politikai reformoknak.
A túlnépesedett Kínában azonban a gazdasági reformnak is előfeltétele volt a népszaporulat leállítása is.

A politikai diktatúra felszámolása azonban a Szovjetunió számára sem volt elfogadható, ezért fegyverrel állították vissza a forradalom előtti állapotokat. Azt magam is átéltem, hogy a politikai forradalom győzelme nem kímélte volna nemcsak a kommunista vezetők minden szintjét, de a magyar zsidóságot sem. A forradalom győzelme esetén rosszabb rendszert vártam, mint ami a forradalom leverése után bekövetkezett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése