Kopátsy Sándor PH 2014-11-10
Mikor
érjük utol a Nyugatot
Szinte naponta találkozok a kérdéssel: Mikor
érjük utó a Nyugatot?
Sajnos, ezer éve nem sikerült, most éppen
lemaradunk. Nem a világban, ott nem romlik a helyzetünk. Mindig a felső
tizedben voltunk, de nagyon gyorsan megelőz bennünket Kína, és az első
harmadból is kikerülhetünk.
Történészként elfogadom, hogy a honfoglalás
után gyorsan a Nyugathoz való felzárkózás lett a feladtunk. Akkor ugyan a
Nyugat még az emberiség gazdagabb feléhez sem tartozott. A többséget jelentő
Kína, India és a Közel-Kelet alaposan Nyugat-Európa előtt járt. Tőlünk azonban
Nyugat-Európa lényegesen fejlettebb volt.
A
Nyugat volt a példaképünk?
Azt, hogy a honfoglalás idején a Nyugat volt
a példaképünk, gyanakvással fogadom. A tényt, hogy a nomád pásztorkodó népünk
megirigyelte az itt talált földművelőket elfogadom. Gézának, a fejedelemnek, és
Istvánnak, a királynak nagyon kevés fogalma lehetett arról, mi történik Európa
nyugati felén. Legfeljebb annyit tudott, hogy ott a nép keresztény vallást
követ. Azt is látták, hogy a saját népük is falvakban élő földművelő, és
keresztény akar lenni. Ők sokkal inkább
az itt talált viszonyokat akarták bevezetni, mint a számukra ismeretlen
Nyugatot utolérni.
A nálunk fejlettebb, gazdagabb Nyugat csak a
vasúthálózat kiépülése után vált ismerttél. Ennek ellenére elfogadhatónak
tartom, hogy az államalapítás óta a nyugatosodás a magyar társadalom ezer éves
feladata. Ennek tükrében könnyebben megérthető, és nyomon követhető társadalmi
fejlődésünk folyamata.
Ezen az alapon alakult ki a véleményem, hogy
a királyi korona kérése indokoltabb lett volna a császártól, mint a pápától. A
cseh király döntését, aki a császártól kérte a koronát. A Nyugathoz való
csatlakozásnak sokkal hatékonyabb útja volt a német császár
választófejedelemsége, mint a római pápa támogatása.
Csehország ennek a döntésének köszönheti,
hogy szlávságuk ellenére, kulturális tekintetben inkább germánok,
nyugat-európaiak, mint mi. Folyamatosan nyugatibb és gazdagabbak voltak, és
maradtak, mint mi. Óriási lehetőséget szalasztottunk el azzal, hogy nem a német
császártól, hanem a pápától kértük a koronát. Ezt máig nem merjük kimondani.
A következő ötszáz éven is százszor nagyobb
volt a személyes kapcsolat a pápával, mint a császárral. Rómába évente a főpapok,
szerzetesek százai zarándokoltak, a császári udvarba néhány politikai követ
utazott.
A gazdasági kapcsolat még inkább egyoldalú
volt. Az import többsége keletről érkezett. Nyugatra legfeljebb a drága fémek
mentek.
Fordulatot csak a 16. században a reformáció
és a Hódoltságon felvásárolt, lábon hajtott marhakereskedelem hozott.
A
reformáció
A
reformáció elsősorban német
szerzeteseken keresztül érkezett, és a protestáns papok képzése is csak a
Monarchián túl történhetett. A magyar történelem legnagyobb tragédiájának azt
tartom, hogy a hisztérikusan pápista Habsburg császárok erőszakos
ellenreformációja hatásár a lakosság többsége, élükön az arisztokráciával,
visszakatolizált, és a római katolikus vallás egészen a szovjet megszállásig
gyakorlatilag államvallás lett.
A
marhakereskedelem csak az
oszmán uralomnak köszönhetően lendült fel. Történészeink sem hangsúlyozzák,
hogy milyen nehézséget jelentett a
Nyugathoz való igazodásban, hogy a Duna nyugat felé nem volt hajózható. Ezért
csak a nagyon drága holtáru, és a lábon hajtható jószág érhette el a nyugati
piacokat. A magyar arisztokrácia azonban kezdettől fogva rangján alulinak
tartotta a marhakereskedelmet. Városi polgárságunk nem volt, a jobbágy pedig
nem kereskedhetett.
Az Oszmán Hódoltság térségében azonban minden
föld a szultán tulajdonába került, és a jobbágyok szabadon költözhető, vagyont
szerezhető, kereskedhető adófizetők lettek. Élve a lehetőséggel, a volt
jobbágyok gyorsan sikeres marhafelvásárlók, tőzsérek lettek, akik
Székesfehérváron és Nagyszombaton átadták a marhákat a német és olasz
nagykereskedőknek. Ezt a kereskedelmet nemcsak a basák, de a császári udvar is
örömmel nézte. Amíg egymással háborúztak, békésen kereskedtek. A Nyugatra
kiszállított marják mennyisége néhány generáció alatt tízszeresére nőtt. Először lettünk az olasz és német városok
fontos kereskedelemi partnerei. Márpedig gazdasági kapcsolat nélkül nincs
kulturális kapcsolat, egymáshoz való idomulás.
Az
oszmán megszállástól megszabadulva, az országunk térsége viszonylag közelebb
volt a Nyugathoz, mint előtte hétszáz éven keresztül valaha.
Ekkor
volt Erdély aranykora. Az oszmán szultán provinciájának számító
Erdély akkor szinte csak Svájchoz volt hasonlítható.
Ez a soknemzetiségű, és sokvallású ország akkor minta országnak számított. Ezt
Móricz Zsigmondnál jobban senki nem ismerte fel.
A Hódoltság felszabadulása után örömmel
jöttek a térségbe a nyugat-német svábok, észak-olaszok. Sem előtte, sem utána
nem lehetett elképzelni, hogy Nyugat-Európából parasztokat lehet behozni. Ezek
a svábok sírtak, amikor a második világháború után kitelepítették őket a Kárpát
Medencéből. Igaz, ma háromszor jobban élnek, mintha itt maradhattak volna. Az a tény, hogy a 20. század elején is a
svábok voltak a legjobban élő parasztok, azt bizonyítja, hogy nem az
adottságaink voltak rosszak, hanem mi voltunk elég jók az adottságainkhoz
képest.
A Habsburg Császársághoz
való tartozásunk
A magyar történelem még ma is csak annak
tükrében látja a Monarchiához való tartozásunkat, hogy kisebb volt az állami
szuverenitásunk. Annak pozitív hatását, hogy közös államunk volt a nálunk
lényegesen nyugatosabb osztrákokkal, csehekkel és észak-olaszokkal,
elhallgatjuk. Ez a három nép akkor is, ma is legalább kétszer polgárosultabb,
gazdagabb, urbanizáltabb, iskolázottabb volt nálunk. Tőlük kellett volna
tanulnunk, velük szövetkeznünk. Ezzel szemben a magyar uralkodó osztály azt
sugallta, hogy ezek a legnagyobb ellenségeink.
A
Nyugattal való gazdasági kapcsolat azonban csak a vasúthálózat kiépülése után
lehetett jelentős. Vasúton a
személyek és holtáruk szállítása tizedénél is kisebb idővel és költséggel járt.
A magyar gabona így is sokkal drágábban kerülhetett a nyugati piacokra, mint a
lengyel, a baltikumi és az ukrán. A
tengeren való szállítás tizedébe került, mint a vasúti. Ez máig is így
maradt, sőt fokozódott.
A vasút mégis azt jelentette, hogy a nyugthoz
tizednyi távolságra kerültünk, mint előtte voltunk.
A vasút forradalmi szerepét azonban szinte
csak a magyar zsidóság ismerte fel. A 19. század végére a belkereskedelmet és a
külkereskedelmet megtízszerezték, az egy személyre jutó jövedelmük és vagyonuk
is ennek megfelelően növekedett.
A
20. század elején az ország lakosságának 6 százalékát kitevő zsidóság
nyugat-európai értelemben polgár volt.
Mellettük a lakosság tizede volt germán etnikumhoz tartozó. A szászok polgárok, a svábok parasztok.
Ezzel, ezer évvel az államalapításunk után az ország lakosságának elegendő
polgársága lett. Sajnos ezt a két nagyon értékes etnikumot ellenségünknek
tekintettük. A zsidóságtól minden áron meg akartuk szabadulni. A germánok nagy
többsége pedig a náci Németországhoz akart tartozni.
Ugyanakkor az ország lakosságának harmada
nemcsak elnyomott, de lenézett kisebbség volt. Ezt máig sem valljuk be. Az
elnyomott, lenézett kisebbségek elszakadási törekvéseit hazaárulásnak
minősítjük.
Ennek a következménye lett Trianon, amit
nemcsak az uralkodó arisztokrácia, és kiszolgálója az úri középosztály, de a
magyarság óriási többsége tragédiaként élt és él meg ma is. Senkit nem
találtam, aki felismerte volna, hogy a
megcsonkított országnak sokkal nagyobb az esélye a felzárkózásra, mint a
Trianon előttinek. Ez egyértelmű, ha tudomásul vesszük, hogy a
felzárkózásunk egyik legnagyobb akadálya a román, szerb, horvát, szlovák
kisebbségek kezelhetetlensége volt. Nemcsak
azért, mert mi voltunk alkalmatlanok a nálunk is elmaradottabbak kezelésére, de
azért is, mert ezek nálunk is alkalmatlanabbak voltak a felzárkózásra.
Az
első világháború előtt Magyarország elsősorban ezért volt képtelen a Nyugathoz
felzárkózni, mivel gazdasági, kulturális, etnikai és vallási tekintettben
nagyon elérő lakosok keveréke volt. Az
utóbbi években az a fő témám, hogy az EU azért képtelen az élen maradásra, a
homogénebbé válásra, mert három eltérő kultúrához tartozó tagsága ma is nagyon
különböző szinten van, mégis minden áron homogén akar lenni. Ezt kellene
elmondani a Trianon előtti Magyarországról is.
A
zsidók és a szászok
jelentették az élvonalat. Azok magasan képesek voltak még egy viszonylag
elmaradott országban is nyugatiak lenni. A svábok is állták a versenyt a
nyugat-európai parasztsággal.
A
magyar úri középosztály csak
viselkedésében volt úri és nacionalista, képzettsége, erkölcse megfelelt volna.
A
magyar parasztpolgárok, az
alföldi városok polgársága alkalmas lett volna a felzárkózásra. Ez vonatkozott
a viszonylag szűk szakmunkás rétegre is.
A
magyar etnikumú lakosság
nagy többsége elmaradott volt, teljesen egyetértett az úri középosztály
uralmával.
A
jelentős kisebbségek
egészükben elutasították a magyar arisztokrácia és úri középosztály uralmát.
Ezeket a magyar közvélemény lenézte, de a felemelésükre eleve alkalmatlan lett
volna.
Ehhez képest óriási javulást jelentett a
Trianon után megmaradt ország.
Magyarország
szinte nemzeti állam lett. A
magyarosodni akaró zsidósággal az ország lakosságának kilenctizede magyarnak
vallotta magát. A felzárkózásra alkalmatlan cigányság létszáma nagyon alacsony
volt. Ha uralmon marad a polgári kormány a háború után, esélyünk lehetett volna
a felzárkózásra. De ez gyorsan megbukott, mert a magyar közvélemény többsége
nem vette tudomásul a Trianonban kötött békét, és továbbra az egész Kárpát
Medence uralmára tartott igényt. Ennek érdekében az arisztokrácia és az úri
középosztály mögé állt. Ezek uralma
azonban azt jelentette, hogy a revízió az első feladat, nem a Nyugathoz való
felzárkózás.
A
második világháború után
A magyar társadalom többsége nemcsak a
háborúban vállalta az első feladatának a revíziót, de a háború után is a két
háború közti társadalmi állapot fenntartását tartotta helyesnek. Ha a nyugati
hatalmak hadserege foglalja el, és szállja meg az országot, demokratikus
választások lényegében a háború előtti társadalmi állapotot állítják helyre.
Ezt világosan bizonyította a kemény szovjet megszállás alatt tartott két
választás eredménye is.
Az
arisztokráciát és a nyilas vezetést a szovjet megszállás ugyan felszámolta, de
az úri középosztály és a katolikus klérus többségi támogatása fennmaradt. Ami pozitív
változás történt, azt csak a bolsevik megszállás keménységének köszönhetjük. Az
első két év tapasztalatai után a megszállók bekeményítettek, bevezették a
bolsevik párt egyeduralmát. Ezzel szemben olyan nagy volt az elutasítás, hogy
előbb maga a moszkvai szovjetvezetés puhította a diktatúrát. De amikor ez is
megbukott, kitört a forradalom, ami gyorsan visszaállította volna az úri
középosztály uralmát. Ebből következett a katonai megszállás.
Egy
rossz rendszer, amit másoknál jobban csnálunk
A világpolitikai determinációt túllépő
forradalom után szerencsénk volt, mert a megszállók olyan első titkárt fogadtak
el, akinek azt köszönhetjük, hogy Kádár Jánost állították a pártdiktatúra
élére. Neki köszönhetjük, hogy a
megszállás alatt az elérhető legnagyobb mozgásszabadságot élvezhettük. 1956-1990
között megtörténhettek mindazok a
társadalmi változások, amik nélkül nem válhatunk a kornak megfelelő eredményes
társadalommá.
Kihalt
az úri középosztály. A
szuverenitásunk elnyerése idején a magyar társadalom struktúrája először felelt
meg a kor követelményeinek, nem terhelte a társadalmat a nemesség aránytalanul
nagy száma. Egyik történészi iránytűm volt, hogy három közép-európai népnek, a
porosznak, a lengyelnek és a magyarnak közel tízszer annyi nemese volt, mint a
nyugati társadalmaknak. Ezek azonban, nagy számarányuknál fogva, többségben
szegények, de büszke urak voltak. A jobbágyság felszabadulása után elveszették
ugyan megkülönböztetett jogállásukat, de mégis nemesek szerepét játszhatták.
A porosz nemesség megkülönböztetett
társadalmi szerepe már a náci rendszerben összetört, a bolsevikban pedig megszűnt.
A lengyel és a magyar nemesség azonban csak a
bolsevik megszállás alatt halt ki. De politikai ereje ez idő alatt is
fel-fellángolt. Ez a két nép nem tudta elviselni a szovjet megszállást,
folyamatosan lázadozott.
A magyarok szerencséjére a forradalom
leverése után egy szerény, de bölcs munkás került hatalomra. Neki, és az
urbánusok és népiek együttműködésének köszönhetően mi lettünk a legvidámabb
barakk.
A
rendszerváltás után
A csatlós országok közül mi élhettük meg a
legjobb állapotban a rendszerváltást. Mégsem sikerült.
Az első szabad választást elrontottuk azzal,
hogy az állampárt és az SZDSZ liberálisainak sikerült a közép-jobb pártnak
indult MDF élére ültetni az úri középosztály itt maradt utolsó képviselőjét,
Antall Józsefet. Neki meg sikerült elfojtani az MDF jobboldalát. Ezzel a közép-jobb magyar társadalomnak nem
maradt közép-jobb pártja.
A második választáson azonban a választók az
úri középosztályt leváltották, és az állampártot ültették kormányra. A
közép-bal MSZP azonban a saját liberális szárnyának nyomására koalíciót kötött
az SZDSZ-el, és rábízta a gazdaságpolitikát.
Azt, hogy a középé-jobb magyar társadalomnak
nincs közép-jobb pártja, csak a kis liberális Fidesz elnöke, Orbán Viktor
ismerte fel, és pártjával átállt a közép-jobb vonalra. Ennek köszönhetően
megnyerte a harmadik választást, de káderhiánya okán nem maradt hatalmon. A
szoclib ellenzék nagyobb káderállományának, és kapcsolati tőkéjének, és Orbán
elhibázott stratégiájának köszönhetően két cikluson keresztül kormányon maradt.
Minél hosszabb ideig élt a középé-jobb magyar
társadalom szoclib kormányzat alatt, annál nagyobb tábora lett a közép-jobb
Fidesznek. 2010-es választáson a Fidesz megnyerte a körzetek 99 százalékát, ami
a kétharmados parlamenti többséghez kellett. A demokráciák történelme nem ismer
ilyen arányú választási győzelmet.
2014-ben a Fidesz nyerte meg a körzetek 90
százalékát. Erre sem volt példa a történelemben. Az új választási törvény
értelmében már ez is elég lett a kétharmados törvényhozási többséghez.
Nem
volt, és nincs a demokráciák között másik olyan párt, amelyik ekkora választói
támogatást élvezne. A kormányunk választói támogatottsága példátlan. A kormány támogatottsága előny, mivel az
élvonal harmadát jelentő szinten szükség van a kormány önbizalmára, erejére.
A Fidesz példátlan támogatottsága sem
garancia a felzárkózásra, de lényeges
előnynek számít, hogy nem kell a kisebb pártokkal alkudozni, azoknak
engedményeket tenni.
A
jelenkor minden jeltős felzárkózása politikai diktatúrával indult. A két legnagyobb felzárkózási siker Dél-Korea
és Kína. Az előbbi katonai diktatúrával indult. Az utóbbi pedig ma is
diktatúra. Pedig ennek a két országnak a lakossága keményen puritán, nem olyan,
mint a magyar népé.
Ideje volna elvetni azt a liberális
maszlagot, hogy a felzárkózni akaróknak az élenjárók liberális politikáját kell
követni. A félek, és ellenfékek csak ott
lehetnek hatékonyak, ahol a társadalom élvonalban van, és a lakosságot a
puritán magatartás jellemzi. Mivel mi sem gazdagok, sem puritánok nem vagyunk,
legyünk óvatosak a liberalizmussal.
Hol vagyunk a világban
Nemcsak a közvélemény, a történészeink is csak
azt nézik, hol vagyunk a Nyugathoz képest. Fel sem merül, hol vagyunk az
emberiségen belül.
A földművelésre és a keresztényvallásra való
áttérésünk idején a példaképünknek tekintett Nyugat-Európa még nem tartozott az
emberiség gazdagabb, fejlettebb felébe. Akkor az emberiség négyötöde a
lényegesen fejlettebb Kelet- és Dél-Ázsiában, valamint a Közel-Keleten élt.
Európa lakosságának nagy többsége vagy a sötét középkorban, városok nélkül élt,
vagy északabbra marhapásztor volt. Azok pedig lenézték az Alpoktól északra élő
földművest, akinek gyakran kifagyott a gabonája.
A magyar történészek is elfelejtik
megmagyarázni, hogy a nálunk sokkal nagyobb létszámban érkező hunok és avatok
miért nem lettek földművesek és keresztények. Pedig egyszerű a magyarázat. Mert akkor még jobban élt a pogány pásztor,
mint a keresztény földműves.
Miért
lettek a magyarok keresztény földművesek? Mert azt látták, hogy azok élnek
jobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése