2014. november 21., péntek

Mikor érjük utol a Nyugatot


Kopátsy Sándor                PH                    2014-11-10

Mikor érjük utol a Nyugatot

Szinte naponta találkozok a kérdéssel: Mikor érjük utó a Nyugatot?
Sajnos, ezer éve nem sikerült, most éppen lemaradunk. Nem a világban, ott nem romlik a helyzetünk. Mindig a felső tizedben voltunk, de nagyon gyorsan megelőz bennünket Kína, és az első harmadból is kikerülhetünk.
Történészként elfogadom, hogy a honfoglalás után gyorsan a Nyugathoz való felzárkózás lett a feladtunk. Akkor ugyan a Nyugat még az emberiség gazdagabb feléhez sem tartozott. A többséget jelentő Kína, India és a Közel-Kelet alaposan Nyugat-Európa előtt járt. Tőlünk azonban Nyugat-Európa lényegesen fejlettebb volt.

A Nyugat volt a példaképünk?

Azt, hogy a honfoglalás idején a Nyugat volt a példaképünk, gyanakvással fogadom. A tényt, hogy a nomád pásztorkodó népünk megirigyelte az itt talált földművelőket elfogadom. Gézának, a fejedelemnek, és Istvánnak, a királynak nagyon kevés fogalma lehetett arról, mi történik Európa nyugati felén. Legfeljebb annyit tudott, hogy ott a nép keresztény vallást követ. Azt is látták, hogy a saját népük is falvakban élő földművelő, és keresztény akar lenni. Ők sokkal inkább az itt talált viszonyokat akarták bevezetni, mint a számukra ismeretlen Nyugatot utolérni.
A nálunk fejlettebb, gazdagabb Nyugat csak a vasúthálózat kiépülése után vált ismerttél. Ennek ellenére elfogadhatónak tartom, hogy az államalapítás óta a nyugatosodás a magyar társadalom ezer éves feladata. Ennek tükrében könnyebben megérthető, és nyomon követhető társadalmi fejlődésünk folyamata.
Ezen az alapon alakult ki a véleményem, hogy a királyi korona kérése indokoltabb lett volna a császártól, mint a pápától. A cseh király döntését, aki a császártól kérte a koronát. A Nyugathoz való csatlakozásnak sokkal hatékonyabb útja volt a német császár választófejedelemsége, mint a római pápa támogatása.
Csehország ennek a döntésének köszönheti, hogy szlávságuk ellenére, kulturális tekintetben inkább germánok, nyugat-európaiak, mint mi. Folyamatosan nyugatibb és gazdagabbak voltak, és maradtak, mint mi. Óriási lehetőséget szalasztottunk el azzal, hogy nem a német császártól, hanem a pápától kértük a koronát. Ezt máig nem merjük kimondani.
A következő ötszáz éven is százszor nagyobb volt a személyes kapcsolat a pápával, mint a császárral. Rómába évente a főpapok, szerzetesek százai zarándokoltak, a császári udvarba néhány politikai követ utazott.
A gazdasági kapcsolat még inkább egyoldalú volt. Az import többsége keletről érkezett. Nyugatra legfeljebb a drága fémek mentek.
Fordulatot csak a 16. században a reformáció és a Hódoltságon felvásárolt, lábon hajtott marhakereskedelem hozott.

A reformáció

A reformáció elsősorban német szerzeteseken keresztül érkezett, és a protestáns papok képzése is csak a Monarchián túl történhetett. A magyar történelem legnagyobb tragédiájának azt tartom, hogy a hisztérikusan pápista Habsburg császárok erőszakos ellenreformációja hatásár a lakosság többsége, élükön az arisztokráciával, visszakatolizált, és a római katolikus vallás egészen a szovjet megszállásig gyakorlatilag államvallás lett.
A marhakereskedelem csak az oszmán uralomnak köszönhetően lendült fel. Történészeink sem hangsúlyozzák, hogy milyen nehézséget jelentett a Nyugathoz való igazodásban, hogy a Duna nyugat felé nem volt hajózható. Ezért csak a nagyon drága holtáru, és a lábon hajtható jószág érhette el a nyugati piacokat. A magyar arisztokrácia azonban kezdettől fogva rangján alulinak tartotta a marhakereskedelmet. Városi polgárságunk nem volt, a jobbágy pedig nem kereskedhetett.
Az Oszmán Hódoltság térségében azonban minden föld a szultán tulajdonába került, és a jobbágyok szabadon költözhető, vagyont szerezhető, kereskedhető adófizetők lettek. Élve a lehetőséggel, a volt jobbágyok gyorsan sikeres marhafelvásárlók, tőzsérek lettek, akik Székesfehérváron és Nagyszombaton átadták a marhákat a német és olasz nagykereskedőknek. Ezt a kereskedelmet nemcsak a basák, de a császári udvar is örömmel nézte. Amíg egymással háborúztak, békésen kereskedtek. A Nyugatra kiszállított marják mennyisége néhány generáció alatt tízszeresére nőtt. Először lettünk az olasz és német városok fontos kereskedelemi partnerei. Márpedig gazdasági kapcsolat nélkül nincs kulturális kapcsolat, egymáshoz való idomulás.
Az oszmán megszállástól megszabadulva, az országunk térsége viszonylag közelebb volt a Nyugathoz, mint előtte hétszáz éven keresztül valaha.
Ekkor volt Erdély aranykora. Az oszmán szultán provinciájának számító Erdély akkor szinte csak Svájchoz volt hasonlítható. Ez a soknemzetiségű, és sokvallású ország akkor minta országnak számított. Ezt Móricz Zsigmondnál jobban senki nem ismerte fel.
A Hódoltság felszabadulása után örömmel jöttek a térségbe a nyugat-német svábok, észak-olaszok. Sem előtte, sem utána nem lehetett elképzelni, hogy Nyugat-Európából parasztokat lehet behozni. Ezek a svábok sírtak, amikor a második világháború után kitelepítették őket a Kárpát Medencéből. Igaz, ma háromszor jobban élnek, mintha itt maradhattak volna. Az a tény, hogy a 20. század elején is a svábok voltak a legjobban élő parasztok, azt bizonyítja, hogy nem az adottságaink voltak rosszak, hanem mi voltunk elég jók az adottságainkhoz képest.

A Habsburg Császársághoz való tartozásunk

A magyar történelem még ma is csak annak tükrében látja a Monarchiához való tartozásunkat, hogy kisebb volt az állami szuverenitásunk. Annak pozitív hatását, hogy közös államunk volt a nálunk lényegesen nyugatosabb osztrákokkal, csehekkel és észak-olaszokkal, elhallgatjuk. Ez a három nép akkor is, ma is legalább kétszer polgárosultabb, gazdagabb, urbanizáltabb, iskolázottabb volt nálunk. Tőlük kellett volna tanulnunk, velük szövetkeznünk. Ezzel szemben a magyar uralkodó osztály azt sugallta, hogy ezek a legnagyobb ellenségeink.
A Nyugattal való gazdasági kapcsolat azonban csak a vasúthálózat kiépülése után lehetett jelentős. Vasúton a személyek és holtáruk szállítása tizedénél is kisebb idővel és költséggel járt. A magyar gabona így is sokkal drágábban kerülhetett a nyugati piacokra, mint a lengyel, a baltikumi és az ukrán. A tengeren való szállítás tizedébe került, mint a vasúti. Ez máig is így maradt, sőt fokozódott.
A vasút mégis azt jelentette, hogy a nyugthoz tizednyi távolságra kerültünk, mint előtte voltunk.
A vasút forradalmi szerepét azonban szinte csak a magyar zsidóság ismerte fel. A 19. század végére a belkereskedelmet és a külkereskedelmet megtízszerezték, az egy személyre jutó jövedelmük és vagyonuk is ennek megfelelően növekedett.
A 20. század elején az ország lakosságának 6 százalékát kitevő zsidóság nyugat-európai értelemben polgár volt. Mellettük a lakosság tizede volt germán etnikumhoz tartozó. A szászok polgárok, a svábok parasztok. Ezzel, ezer évvel az államalapításunk után az ország lakosságának elegendő polgársága lett. Sajnos ezt a két nagyon értékes etnikumot ellenségünknek tekintettük. A zsidóságtól minden áron meg akartuk szabadulni. A germánok nagy többsége pedig a náci Németországhoz akart tartozni.
Ugyanakkor az ország lakosságának harmada nemcsak elnyomott, de lenézett kisebbség volt. Ezt máig sem valljuk be. Az elnyomott, lenézett kisebbségek elszakadási törekvéseit hazaárulásnak minősítjük.
Ennek a következménye lett Trianon, amit nemcsak az uralkodó arisztokrácia, és kiszolgálója az úri középosztály, de a magyarság óriási többsége tragédiaként élt és él meg ma is. Senkit nem találtam, aki felismerte volna, hogy a megcsonkított országnak sokkal nagyobb az esélye a felzárkózásra, mint a Trianon előttinek. Ez egyértelmű, ha tudomásul vesszük, hogy a felzárkózásunk egyik legnagyobb akadálya a román, szerb, horvát, szlovák kisebbségek kezelhetetlensége volt. Nemcsak azért, mert mi voltunk alkalmatlanok a nálunk is elmaradottabbak kezelésére, de azért is, mert ezek nálunk is alkalmatlanabbak voltak a felzárkózásra.
Az első világháború előtt Magyarország elsősorban ezért volt képtelen a Nyugathoz felzárkózni, mivel gazdasági, kulturális, etnikai és vallási tekintettben nagyon elérő lakosok keveréke volt. Az utóbbi években az a fő témám, hogy az EU azért képtelen az élen maradásra, a homogénebbé válásra, mert három eltérő kultúrához tartozó tagsága ma is nagyon különböző szinten van, mégis minden áron homogén akar lenni. Ezt kellene elmondani a Trianon előtti Magyarországról is.
A zsidók és a szászok jelentették az élvonalat. Azok magasan képesek voltak még egy viszonylag elmaradott országban is nyugatiak lenni. A svábok is állták a versenyt a nyugat-európai parasztsággal.
A magyar úri középosztály csak viselkedésében volt úri és nacionalista, képzettsége, erkölcse megfelelt volna.
A magyar parasztpolgárok, az alföldi városok polgársága alkalmas lett volna a felzárkózásra. Ez vonatkozott a viszonylag szűk szakmunkás rétegre is.
A magyar etnikumú lakosság nagy többsége elmaradott volt, teljesen egyetértett az úri középosztály uralmával.
A jelentős kisebbségek egészükben elutasították a magyar arisztokrácia és úri középosztály uralmát. Ezeket a magyar közvélemény lenézte, de a felemelésükre eleve alkalmatlan lett volna.
Ehhez képest óriási javulást jelentett a Trianon után megmaradt ország.
Magyarország szinte nemzeti állam lett. A magyarosodni akaró zsidósággal az ország lakosságának kilenctizede magyarnak vallotta magát. A felzárkózásra alkalmatlan cigányság létszáma nagyon alacsony volt. Ha uralmon marad a polgári kormány a háború után, esélyünk lehetett volna a felzárkózásra. De ez gyorsan megbukott, mert a magyar közvélemény többsége nem vette tudomásul a Trianonban kötött békét, és továbbra az egész Kárpát Medence uralmára tartott igényt. Ennek érdekében az arisztokrácia és az úri középosztály mögé állt. Ezek uralma azonban azt jelentette, hogy a revízió az első feladat, nem a Nyugathoz való felzárkózás.

A második világháború után

A magyar társadalom többsége nemcsak a háborúban vállalta az első feladatának a revíziót, de a háború után is a két háború közti társadalmi állapot fenntartását tartotta helyesnek. Ha a nyugati hatalmak hadserege foglalja el, és szállja meg az országot, demokratikus választások lényegében a háború előtti társadalmi állapotot állítják helyre. Ezt világosan bizonyította a kemény szovjet megszállás alatt tartott két választás eredménye is.
Az arisztokráciát és a nyilas vezetést a szovjet megszállás ugyan felszámolta, de az úri középosztály és a katolikus klérus többségi támogatása fennmaradt. Ami pozitív változás történt, azt csak a bolsevik megszállás keménységének köszönhetjük. Az első két év tapasztalatai után a megszállók bekeményítettek, bevezették a bolsevik párt egyeduralmát. Ezzel szemben olyan nagy volt az elutasítás, hogy előbb maga a moszkvai szovjetvezetés puhította a diktatúrát. De amikor ez is megbukott, kitört a forradalom, ami gyorsan visszaállította volna az úri középosztály uralmát. Ebből következett a katonai megszállás.

Egy rossz rendszer, amit másoknál jobban csnálunk

A világpolitikai determinációt túllépő forradalom után szerencsénk volt, mert a megszállók olyan első titkárt fogadtak el, akinek azt köszönhetjük, hogy Kádár Jánost állították a pártdiktatúra élére. Neki köszönhetjük, hogy a megszállás alatt az elérhető legnagyobb mozgásszabadságot élvezhettük. 1956-1990 között megtörténhettek mindazok a társadalmi változások, amik nélkül nem válhatunk a kornak megfelelő eredményes társadalommá.
Kihalt az úri középosztály. A szuverenitásunk elnyerése idején a magyar társadalom struktúrája először felelt meg a kor követelményeinek, nem terhelte a társadalmat a nemesség aránytalanul nagy száma. Egyik történészi iránytűm volt, hogy három közép-európai népnek, a porosznak, a lengyelnek és a magyarnak közel tízszer annyi nemese volt, mint a nyugati társadalmaknak. Ezek azonban, nagy számarányuknál fogva, többségben szegények, de büszke urak voltak. A jobbágyság felszabadulása után elveszették ugyan megkülönböztetett jogállásukat, de mégis nemesek szerepét játszhatták.
A porosz nemesség megkülönböztetett társadalmi szerepe már a náci rendszerben összetört, a bolsevikban pedig megszűnt.
A lengyel és a magyar nemesség azonban csak a bolsevik megszállás alatt halt ki. De politikai ereje ez idő alatt is fel-fellángolt. Ez a két nép nem tudta elviselni a szovjet megszállást, folyamatosan lázadozott.
A magyarok szerencséjére a forradalom leverése után egy szerény, de bölcs munkás került hatalomra. Neki, és az urbánusok és népiek együttműködésének köszönhetően mi lettünk a legvidámabb barakk.

A rendszerváltás után

A csatlós országok közül mi élhettük meg a legjobb állapotban a rendszerváltást. Mégsem sikerült.
Az első szabad választást elrontottuk azzal, hogy az állampárt és az SZDSZ liberálisainak sikerült a közép-jobb pártnak indult MDF élére ültetni az úri középosztály itt maradt utolsó képviselőjét, Antall Józsefet. Neki meg sikerült elfojtani az MDF jobboldalát. Ezzel a közép-jobb magyar társadalomnak nem maradt közép-jobb pártja.
A második választáson azonban a választók az úri középosztályt leváltották, és az állampártot ültették kormányra. A közép-bal MSZP azonban a saját liberális szárnyának nyomására koalíciót kötött az SZDSZ-el, és rábízta a gazdaságpolitikát.
Azt, hogy a középé-jobb magyar társadalomnak nincs közép-jobb pártja, csak a kis liberális Fidesz elnöke, Orbán Viktor ismerte fel, és pártjával átállt a közép-jobb vonalra. Ennek köszönhetően megnyerte a harmadik választást, de káderhiánya okán nem maradt hatalmon. A szoclib ellenzék nagyobb káderállományának, és kapcsolati tőkéjének, és Orbán elhibázott stratégiájának köszönhetően két cikluson keresztül kormányon maradt.
Minél hosszabb ideig élt a középé-jobb magyar társadalom szoclib kormányzat alatt, annál nagyobb tábora lett a közép-jobb Fidesznek. 2010-es választáson a Fidesz megnyerte a körzetek 99 százalékát, ami a kétharmados parlamenti többséghez kellett. A demokráciák történelme nem ismer ilyen arányú választási győzelmet.
2014-ben a Fidesz nyerte meg a körzetek 90 százalékát. Erre sem volt példa a történelemben. Az új választási törvény értelmében már ez is elég lett a kétharmados törvényhozási többséghez.
Nem volt, és nincs a demokráciák között másik olyan párt, amelyik ekkora választói támogatást élvezne. A kormányunk választói támogatottsága példátlan. A kormány támogatottsága előny, mivel az élvonal harmadát jelentő szinten szükség van a kormány önbizalmára, erejére.
A Fidesz példátlan támogatottsága sem garancia a felzárkózásra, de lényeges előnynek számít, hogy nem kell a kisebb pártokkal alkudozni, azoknak engedményeket tenni.
A jelenkor minden jeltős felzárkózása politikai diktatúrával indult. A két legnagyobb felzárkózási siker Dél-Korea és Kína. Az előbbi katonai diktatúrával indult. Az utóbbi pedig ma is diktatúra. Pedig ennek a két országnak a lakossága keményen puritán, nem olyan, mint a magyar népé.
Ideje volna elvetni azt a liberális maszlagot, hogy a felzárkózni akaróknak az élenjárók liberális politikáját kell követni. A félek, és ellenfékek csak ott lehetnek hatékonyak, ahol a társadalom élvonalban van, és a lakosságot a puritán magatartás jellemzi. Mivel mi sem gazdagok, sem puritánok nem vagyunk, legyünk óvatosak a liberalizmussal.

Hol vagyunk a világban

Nemcsak a közvélemény, a történészeink is csak azt nézik, hol vagyunk a Nyugathoz képest. Fel sem merül, hol vagyunk az emberiségen belül.
A földművelésre és a keresztényvallásra való áttérésünk idején a példaképünknek tekintett Nyugat-Európa még nem tartozott az emberiség gazdagabb, fejlettebb felébe. Akkor az emberiség négyötöde a lényegesen fejlettebb Kelet- és Dél-Ázsiában, valamint a Közel-Keleten élt. Európa lakosságának nagy többsége vagy a sötét középkorban, városok nélkül élt, vagy északabbra marhapásztor volt. Azok pedig lenézték az Alpoktól északra élő földművest, akinek gyakran kifagyott a gabonája.
A magyar történészek is elfelejtik megmagyarázni, hogy a nálunk sokkal nagyobb létszámban érkező hunok és avatok miért nem lettek földművesek és keresztények. Pedig egyszerű a magyarázat. Mert akkor még jobban élt a pogány pásztor, mint a keresztény földműves.

Miért lettek a magyarok keresztény földművesek? Mert azt látták, hogy azok élnek jobban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése