A jó árfolyam

Kopátsy Sándor                  PG                  2015 01 19

A jó árfolyam

Az EU elkerülhetetlen bukásának az egyik fő oka, hogy a különböző kultúrájú és fejlettségű tagországok számára azonos pénzügyi normákat ír elő. Ennek az ostobaságnak a teteje, amikor a dél-mediterrán országokkal közös valutát vezetett be. Megfeledkezett arról, akar, vagy nem veszi tudomásul, hogy a közös valuta közös árfolyamot, közös inflációt is jelent. Ebből fakadóan közös valutájuk csak a közös kultúrájú és hasonló gazdasági fejlettségű országoknak lehet. A közös valuta közös árfolyamot jelent. Az euró övezetbe tartozó országok elvesztették a lehetőségét annak, hogy valutájuk árfolyamát a külkereskedelmi mérlegük alakítása érdekében le-, vagy felértékelhessék.

Ezzel olyan eladósodási csapdába csalták a tagországokat, ami egyetlen évtized alatt reménytelenül eladósodott állapotba kényszerítette őket. Ennek következtében a lényegesen alacsonyabb fejlettségű, a pénzzel könnyelműen bánó mediterrán országok reménytelenül eladósodtak. Ezt könnyen megtehették, hiszen euróban bocsáthattak ki, magas kamatú állampapírokat. Ezekre kaptak a fejlettebb, puritán kultúrájú országok bankjai a hazai alacsony kamatú állampapírokkal szemben. Ezt a vaknak is látni kell, ha elárulják, hogy ki akósodtak el, milyen kamattal, és kikkel szemben. A szegényebb mediterrán kultúrájúk a gazdag puritánokkal szemben.

Most a gazdag puritánok megadnak elegendő pénzügyi segítséget, mert az övezetből való kilépés esetén ezermilliárdokat kellene vesztességként leírni. A gazdag tagországok pénzügyi vezetői, és bankárai nem hajlandók tudomásul venni, hogy ők mohón megvásárolták a magas kamatozású, de fizetésképtelen szegények állampapírjait. Pedig ők óriási olyan követeléssel rendelkeznek a mérlegükben, ami soha nem lesz behajtható. Ezt minél tovább elhallgatják, annál nagyobb lesz a veszteségük.

Az euró övezet mediterrán tagországai annál jobban eladósodnak, minél később szűnik meg a tagságuk.

Fizetni csak az olyan szegényebb ország tud, amelyiknek a valótája jelentősen le van értékelve. Ezt azonban csak az olyan ország teheti meg, amelyiknek saját valutája van, mert a visszafizetés forrása csak a pozitív külkereskedelmi érlege lehet. Ez csak akkor történhet meg, ha a valutáját leértékeli, ezzel növeli az exportja versenyképességét, és csökkenti az importban való érdekeltséget.

A kevésbé fejlett és kevésbé puritán országok politikusai örömmel léptek be a közös valutarendszerbe, mert a számukra, rövidtávon, nagy könnyebbséget jelentett a könnyű, és viszonylag olcsó eladósodás. Könnyű belátni, hogy az adósságok viszonylag magas kamatjánál is lényegesen nagyobb kamattal is nehéz lett volna az állampapírjuk értékesítése.

Ezt a magyar politikai elit is gyorsan felismerte, és még az eurónál is keményebb valutában, svájci frankban öntötte a piacra a bankhiteleket. Ott hibáztak, hogy nem vették figyelembe, hogy Svájc nem fogja törni magát annak érdekében, hogy az adósai ne menjenek csődbe. A magyarországi svájci frankos kalandot nemcsak a hitelt felvevőknek, hanem a hitelező bankoknak és a magyar kormánynak is meg kell fizetni. Mi, magyarok még a brüsszeli bürokratáknál is ostobábbak voltunk, mert az eurónál is keményebb devizával szélhámoskodtunk.

Máig nem vallja be senki, hogy a német márka még lehetett volna versenytársa a svájci franknak és a dollárnak, de a heterogén gazdasági és kulturális hátterű euró könnyelmű kalandnak számított.

Ha megnézzük a dollár és a svájci frank alakulását az euróhoz viszonyítva, nyilvánvaló, hogy melyik volt az erősebb. De még ennél is karakteresebb képet adna másik két összevetés. A dollár az Egyesült Államok devizája. Az elmúlt 12 évben ötven százalékkal gyorsabban növekedett az egy lakosra jutó jövedelme, mint az euró övezeté. De jobb volt a foglalkoztatása és az egy dolgozó által ledolgozott órák száma is.

A Kínával való összevetés még nagyobb lemaradást mutat. Az egy lakosra vetített jövedelme közel háromszoros, a foglalkoztatása szinte teljes, az egy dolgozó által teljesített munkaórája pedig kétszázzal több. A megtakarítása pedig ezermilliárdokban mérhető. A saját devizája pedig jó harmadával van alulértékelve. Ez ellen a fejlett Nyugat, különösen az Egyesült Államok, ugyan felháborodva tiltakozik. De nem cselekszik, mert a külker egyenlegének nagy hányadát az ő államadósságába fekteti be.

Visszatérve az eredeti mondanivalómra, Kína nyakig eladósodott volna, ha közös valutát vállal az Egyesült Államokkal.

Magyarország ugyan nem lépett be az euró övezetbe, de nagy büszkén, szerintem nagyon ostobán, nem értékelte le a forintját. Ez kényelmes volt a kormányoknak, de katasztrofális az ország számára. Nekünk a 300 forintos euróval, azaz legalább 20 százalékkal leértékelt valutával kellett volna kezdeni.

Ma már úgy látom, hogy az is kevés lett volna, mert amíg csak részben kaptuk meg az agrártámogatásokat, engedély kellett volna az agrártermékek importjára mintegy 30 százalékos védővámot kivetni.

Ezen felül ma már a 300 forintos euró is kevés, mert a belépéskor fele ekkora volt a nemzeti jövedelmünkhöz viszonyított államadósságunk, és szinte semmi a közigazgatások és vállalatok külső adóssága.

Most térhetek vissza a címben felvetett kérdésre.

Mitől függ az ország valutájának a világvalutákhoz, Európában az euróhoz viszonyított ideális árfolyama?

A gazdaság viszonylagos fejlettségétől. Ez alatt azt értem, hogy a mi a fejlettekénél harmadnyi egy főre jutó nemzeti jövedelmünk mintegy harmada a fejlettekének, legalább 20-30 százalékkal leértékelt szintű valutára van szükségünk.

Mennyire puritán, azaz takarékos, fegyelmezett a lakosságunk. Mi nem vagyunk germánok, de mediterránok sem. Ezért mintegy további 10 százalékos leértékelése van szükségünk.

Mennyire vagyunk eladósodva. Minél nagyobb az eladósodottság annál leértékeltebbnek kell tartani a valutánkat. A jelenlegi adóságunk óriási teher, ezen csökkenteni kell, ezért plusz további 10 százalékos leértékelés indokolt.

Nem vagyok ugyan abban a helyzetben, hogy pontos euró árfolyamot mondjak, csak becsülni tudok. A 350 forintos árfolyamot tartom ideálisnak.

Ezért bosszankodok, amikor a 320 felé közeledve is a romló forintról beszélnek.

Az árfolyam emelkedése addig romlás, ameddig távolodik az optimumtól, viszont ahhoz közeledve javuló árfolyamról kell beszélni. Szerintem, a forint jó irányban változik, tehát javul.

Természetesen a forint csökkenő értéke sérti a devizaadósok, a külföldre utazok, az importálók érdekét. Ugyanakkor javítja a külkereskedelem egyenlegét, növeli a külföldi turisták vonását. Ezzel növeli az ország esélyét arra, hogy törlessze az adósságát. Egyenlegében a forint minden leértékelődése fontos társadalmi érdek.

Amíg nem bizonyítják az optimális leértékeltség szintjét, addig ostobaság a változás irányát minősíteni.

Ideje volna kigyógyulni a Világbank és az EU több évtizedes mániájából, ami a közös valuta előnyér épül. Ezzel már évtizedekre tönkretették Argentínát és Csillét. Nagyon kártékony tanácsadók azok, akik a latin-amerikai országokat azon a pályán akarják boldogítani, amin az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a világ legfejlettebb tíze közé emelkedett. Ebben a tizedben azonban nemcsak Franciaország, de még Németország és Nagy Britannia sincs közte. De közte van a két nem EU tagország, Norvégia és Svájc, és négy kisebb EU tagország, Dánia, Svédország, Finnország és Hollandia.

Itt is leírom. Az EU csak akkor lehetne, ha nem is versenyképes, de nem ennyire lemaradó, ha lemondana a közös valutáról, és legalább háromszintűvé válna.

A felső szintbe csak a puritán országok tartoznának, de oda a négy tengerentúli protestáns ország is, mert azok nélkül a Nyugat, Kelet-Ázsiával szemben béna kacsa.

A többi tagországot el kell felejteni nemcsak a közös valuta, de még a közös munkaerőpiac szempontjából is. Rájuk csak az áruk és szolgáltatások közös piaca vonatkozhat.

Ez a talpra állás azonban reménytelen, mert ennek első feltétele Brüsszel kádereinek alapos cseréje