A keresztényég történelem mérlegén

Kopátsy Sándor                  EE                  2014 12 28

Társadalomszemléletem

A keresztényég történelem mérlegén

(Kézirat)

Az Európai Unió katolikus államai az Alapokmányban is szerepeltetni akarták Európa keresztény karakterét, a kultúránkat alakító szerepét. Az összefüggést inkább fordítva látom, Európa formálta a maga arcára a kereszténységet, és nem a kereszténység Európát. A kereszténység csak Európában lett európai, és végül annyi kereszténység lett, ahány egymástól eltérő európai kultúra.

Krisztus élete, és tanítása lényegében a Közel-Kelet egyetlen egy istent hívő vallását, az izraelitát akarta modernizálni. Zsidóként keresztelkedett meg, zsidó templomba járt, azt akarta a vagyongyűjtő kapzsiságtól megszabadítani. Csak a zsidóknak prédikált, nem térített meg pogányt, nem térített át zsidót. Minden tanítványa zsidó volt, zsidó szertartás szerint tartotta meg az utolsó vacsorát.

Az ő korában a nemcsak a Közel-Kelet, de a Római Birodalom nyugati, indoeurópai népei számára is megértett a helyzet, a társadalmi és kulturális szint, hogy egy istent hívő vallásra áttérésre. A vallási modernizációt nemcsak a szemita, de a görög-római kultúra fejlettsége is indokolta. E két kultúrának azonban nem ugyanarra a dogmarendszerű egyistenhitre volt szüksége. Ezt az idő viszonylag gyorsan igazolta. Krisztus tanítványai szemiták, zsidók voltak.

Szent Pálról csak annyit tudok, hogy római polgár volt, ami azt jelentette, hogy indoeurópai, és Krisztussal nem is találkozott. A krisztusi tanítás időszerűségét azonban felismerte, és terjesztője lett. Ő alkotott abból görög-római kultúrára szabott vallást.

Az újszövetséget azonban szemita, zsidó tanítványok írták, ezért az, sokkal inkább a szemita kultúrát tükrözi. Arra csak következtetni tudok, hogy az első századokban a Krisztus vallásának követői között még többségben voltak a szemiták, a későbbi mohamedánok.

Két tényt szem előtt kell tartani.

A sötét középkorban a lakosságát elvesztő, korábbi politikai fővárosból, Rómából áttelepült a virágzó kelet-európai óriás városba, Konstantinápolyba. Konstantinápoly elsőbbsége már egyértelmű volt a kettős császárok idejében, amikor az erősebb jelölt a Birodalom keleti fele feletti uralmat választotta.

A történésznek pedig azt kell látni, hogy a Közel-Kelet társadalmai lényegesen fejlettebbek voltak, mint a Római Birodalom európai, mediterrán térsége. Ebben már pusztulóban volt az urbanizáció, köztük Róma lakossága is a korábbi tört részére csökkent. Több modern városa volt a Római Birodalomnak a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, mint Európában. Az első ezredfordulóra Európa területén igazi világváros csak Konstantinápoly, és igazi urbanizált térség Dél-Spanyolország, Andalúzia volt. Mindkettőt sokkal inkább szemita, mint indoeurópai népek lakták.

Szent Pál, mint római polgár, a görög-római kultúrának megfelelő egy istenhitű vallás dogmarendszerét alakította ki. Ez sokkal jobban megfelelt a görög-római kultúra maradványainak, mint a továbbra is virágzó szemita Közel-Keletének és Észak-Afrikáénak. A széteső Római Birodalom legstabilabb országa Egyiptom, és kulturális főváros Alexandria volt. Ezt a kor legnagyobb politikai zsenije, Nagy Sándor világosan felismerte, ő jelölte ki Alexandria helyét, és építette ki a Földközi Tenger térségének legnagyobb kikötőjét és szellemi kincseinek gyűjtőhelyét, a könyvtárat.

Az időszámításuk elején a Római Birodalom társadalmi, gazdasági és vallási súlypontja nem Európában, hanem tőle dél-keletre volt.

Szent Pál tanítása azonban az akkor eltűnőnek látszó görög-római kultúrához volt szabva. Az általa megalkotott népes túlvilág a görög és római vallás hívőinek felt meg. Ideje volna kétezer év után tudomásul venni, hogy a szentháromság, az istenanya, a sokszintű túlvilági szerepek, a csodák, a kegytárgyak, a szobrok és képek nem feleltek meg a zsidó vallás következetes egy istentanának.

Az ő tanítása nélkül aligha lehetett volna Krisztus vallása a Római Birodalom államvallása, majd Európa népeinek közös vallása.

A kereszténység első fél ezredében a kereszténységnek a szemita Közel-Kelet népei ugyanúgy hívei voltak, mint az indoeurópaiak. Mohamed fellépése idején több keresztény volt szemita, mint indoeurópai.

Mohamed világtörténelmi sikere aligha volt tudatos, sokkal inkább ösztönös. Megérezte, hogy Közel-Kelet népeinek egy keményebben egy istent hívő mohamedán vallás volt az igényük. Kiderült, hogy szemita népek számár a kereszténység nem elég következetesen egy istenhívő. A szemita népeknek keményebben egy istent hívő vallásra van igényük. Bebizonyosodott, hogy a vallásnak idomulnia kell a kultúrához. Ennek okán a Közel-Kelet és Észak-Afrika szemita népei, mind a pogány pásztorok, mind a már egy istent hívő keresztények, gyorsan áttértek a mohamedán vallásra.

Jó volna az adatokat látni, hogy Mohamed fellépése idején a kereszténység hogyan oszlott meg a szemiták és az indoeurópaiak között, és hogyan változott meg Nagy Károly korára. Mohamed előtt, mind számukban, mind kultúrában óriási mohamedán fölény lehetett.

A közel-keleti kereszténységnek csak szigetei maradtak meg az egyenlítői Etiópiában, Egyiptomban és a kurdok lakta térségben. Az itt megmaradt kereszténység azonban megragadt a közel-keleti szinten. Bebizonyította, hogy Krisztus vallása csak Európa nyugati felén vált a társadalmi fejlődés élvonalát jelentő Nyugat vallása.

Ezt, hogy nem a vallások alakítják a fejlődési pályát, hanem a fejlődést, mindennél világosabban a zsidók vallása bizonyítja. Európában a vasút századában a zsidóság példátlan eredményt ért el. Az európai zsidó etnikum lett a világ legfejlettebb népe, a leggazdagabb, a legiskolázottabb, a tudományokban és a művészetekben az első. Ezzel szemben a Közel-Keleten maradt zsidóság a környezete színvonalán ragadt.

A kereszténység az évezred első felében, amíg nem lett a halódó Római Birodalom államvallása, nem játszott fontos kulturális, és politikai szerepet. Az öt pátriárkája közül csak a Róma püspökének voltak indoeurópai hívei. Ha köztük az elsőt keresnénk, csak a konstantinápolyi lehetne az. Róma alig volt városnak nevezhető. A másik három keresztény híveinek többsége mohamedán hitre tért.

Mohamed próféta térhódítása után, a kereszténység, mivel szemita híveinek többségét elvesztette, európaivá vált. Ennek ellenre a sötét középkort túlzás lenne keresztény kultúrának nevezni. A kereszténység csak a korábbi tört részére pusztult mediterrán városok lakosainak a vallása volt.

A római pápa elsődlegességét lényegében a felemelkedett Frank Birodalomnak köszönhette. A Frank Birodalom felemelkedése pedig az arab kultúra hatásának, és a kibontakozó agrártechnikai forradalomnak volt köszönhető. A történészek teljesen elhallgatják, hogy az agrártechnikai forradalom előtt a vidéki lakosság inkább pogány pásztor volt, mint keresztény földműves. A hármas vetésforgó, vagyis a búza és az árpa télállósága, a talajforgató eke, a patkó előtt a földművest, a vidéken élő nagy többséget, latinul paganus-nak, vagyis pogánynak hívták. A pásztor lenézte a földművest.

Ezt, nekünk magyaroknak kellene leginkább látnunk. Azok a népek, amelyikek a honfoglalás előtt érkeztek a Kárpát Medencébe, pásztorok és pogányok maradtak. Ennek ellenre a magyar történészek a magyarságnak a földművelésre és a keresztény hite térést Géza, a fejedelem, és István, a király akaratából történtnek tanítják. Még azt is elhallgatják, hogy mire megérkeztünk az avarok többsége már fejedelem nélkül is földműves és keresztény lett.

A hármas vetésforgó azonban meghozta a nép számára a földművelést és a kereszténységet. A kenyér lett a mindennapi táplálék, és a kereszténység a vidéken élő földművesek vallása.

A virágzó középkor.

A hármas vetésforgó és az ipari forradalom közti évszázadok nemcsak a kereszténység, de a feudális társadalmak dicső korát hozta. Ez a középkori Európa lett a világtörténelmi siker kovácsa.

A nyugat-európai kereszténység pedig ennek a sikerek aktív részese volt. Erre a közel ezer évre valóban elmondható, hogy a kereszténysége a siker nélkülözhetetlen szereplője volt.

Az agrártechnikai forradalom mintegy kétszeresére növelte Európa nyugati felén a lakosságeltartó képességet, és létrehozta az akkora urbanizációt, ami már képes arra, hogy osztálytársadalmakat tartson fenn.

A kultúrák története ugyan egyértelműen bizonyította, hogy urbanizáció nélkül nincs magas-kultúra, a történészek mégsem hangsúlyozzák ennek az időszámításunk első ezredének végén beindult, illetve felújította a megszűnt Római Birodalomban már játszott szerepét. Pedig a változások megértéséhez ez ad magyarázatot.

Évtizedek óta számos esetben leírtam, hogy minden társadalom túlnépesedő volt, és azt is, hogy a városokban mindig negatív volt a belső népszaporulat. De addig csak most jutottam el, hogy a vidék és a város általában ugyanannak a társadalomnak volt a szerves része. A vidéki társadalomnak emberpusztítónak kellett lenni, de a városoknak mindig szükségük volt a vidékről érkezők befogadására. Ez néhány esettől eltekintve, egyáltalán nem jelentett egyensúlyt, csak azt, hogy a városok társadalma nem volt emberpusztító, mivel a halálozás eleve túllépte a születéseknek megfelelő egyensúlyt. Az egészségvédelem nem fejlődött, mert a lakosság vidéken élő nagy többsége túlszaporodó volt. A népességüket vesztő városok számára pedig bőven volt betelepedő, sőt azt szelektálni lehetett. Ez a helyzet addig nem is okozott problémát, amíg a lakosság 80-90 százaléka a vidéken elégítette ki a társadalom szükségleteit.

Fordulatot csak az ipari forradalom hozott, amikor már a nemzeti jövedelem többségét a városokban termelték. Ekkor vált indokolttá a városi lakosság egészségügyeinek rendezése. De erről később.

Európa történetét joggal kezdjük a görög történelemmel. Az időszámításunk előtti 8. században a görög városállamok bizonyították, hogy a társadalmi fejlődés motorja a város. A következő ezer év Európája a görög és római városok uralma volt. Ez az ezer év valóban az emberiség történetében is csodát jelentett. Elsősorban kulturális csodát. A csoda azonban nem lehetett tartós, mert a város egészen a 20. századig, nem lehet önfenntartó. A 20. századi agártechnikai forradalomig egy városi lakos eltartásáról mintegy tíz élelmet és nyersanyagot termelő vidéki földművesre volt szükség.

Ezért az ipari forradalom előtt az urbanizáció nem lehetett magasabb a 10 százaléknál. A város csak akkor működhetett sikeresen, ha a táplálását tízszer nagyobb népesség biztosította.

A 20. század agrártechnikai forradalma mintegy tízszeresére növelte a mezőgazdaság viszonylagos termelékenységét. A szállítási technika fejlődése pedig biztosította a kultúrák közti termékcserét. Az urbanizáció túllépheti az 50 százalékot is.

Szinte említés sem történik arról, hogy száz éve az emberiség létszámnövekedése egyre inkább a nagyvárosok lakosságában jelenik meg. Az elmúlt száz évben a városok lakossága mintegy tízszeresére nőtt. Ennek többsége is a sokmilliós városokban él.

A múltban minden másik kultúrát az olyan társadalomban jellemezte, amiben az állam hatalma mind a városokra, mind az azokat eltartó földművelőkre közös hatalmat gyakorolt. Az állam akkora adókat hajtott be az élelmet termelő néptől, ami nemcsak elég volt a tizednyi városi lakosság eltartásához, hanem az uralkodó osztály fényűzéséhez is. Az adók behajtását az állam csak akkor tudta behajtatni, ha a hatalma a vidékre is kiterjedt.

A Földközi Tenger volt az első olyan tagolt, szigetekkel teli, viszonylag ködmentes tenger, amit a folyamokon kialakult hajózási technika már képes volt meghódítani. A Nílus volt az egyetlen olyan folyam, aminek önözhető völgye elegendő volt egy birodalomhoz szükséges lakosság eltartására, ugyanakkor egy könnyen hajózható beltengerbe ömlik. A lassú folyású Níluson kialakult az olyan hajózás, ami alkalmas lett a Földközi Tenger bejárására. Az egyiptomi volt az egyetlen folyam, amelyikre magas-kultúra épült, és kedvezően hajózható, nagyon tagolt beltengerbe ömlött. Vagyis fajunk történetében az egyetlen adottság, ami kitűnően megfelelt az óceánok meghódításáig vezető hajózás kifejlesztésre.

A kis Európa, a még kisebb nyugati fele lényegében a sötét középkor végén lépett arra az útra, hogy a magas-kultúrák egy egészen új formáját hozza létre. Az első ezredforduló végére a négy évszakos, fagyos telű Nyugat-Európa képessé vált arra, hogy hatékony módon megtermelje az urbanizációt is megengedő mennyiségű lakosság számára az élelmet. Ezt a termelési mód egyetlen volt a történelmünkben. A nyugat-európai feudális társadalom volt ez első, és sokáig az egyetlen, amelyik a természetes csapadékon termelt gabonával élelmezte a lakosságát. Ezt azért kellene hangsúlyozni, mert a következő ezer évben ez a mezőgazdaság vált az iparral és a szolgáltatással hasonló hatékonyságú élelemtermelést megoldani.

A nyugat-európai feudális termelési módnak még kevésbé felismert érdeme a gyermekvállalás megfelezése volt. Ezt az osztálytársadalmak történelmében forradalmi megoldást a római katolikus kereszténység garantálta azzal, hogy a házasság feltételének szabta meg az új család jobbágytelekhez jutását.

A nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer jelentette az alapját annak, hogy az emberiség alig huszadát jelentő Nyugat-Európa lett a bölcsője mindannak, ami az emberiség utóbbi ezer évében történt. Ez a társadalmi modell hódította meg a két Amerikát és Ausztráliát, azaz területének tízszeresét. Mára a kis Nyugat-Európa ezer éve kialakított társadalmi modelljével közel ötször akkora élettéren rendezkedett be, mint a kínai, azaz kelet-ázsiai, illetve a dél-ázsiai, azaz az indiai, illetve a közel-keleti, azaz az arab civilizáció. A Nyugat jövőjének az egyik garanciája, hogy több alulnépesedett élettere van, mint a többi civilizációnak összesen.

Megszűnt a gyermekvállalás korlátozása.

Mivel a társadalomtudományok nem vették tudomásul a kiscsaládos jobbágyrendszer forradalmi szerepét a gyermekvállalás csökkentésében, azt is rejtve maradt, hogy milyen hatása volt a népszaporulat felgyorsulására a jobbágyrendszer megszűnésének és az iparosításnak.

Azt a francia történészek már a két háború között feltárták, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer a gyerekvállalást jó tíz évvel kitolta. Azt azonban ők sem ismerték fel, hogy mi lett volna, ha ez nem működik. Az összes többi kultúrában már túl voltak a szülések felén, mire Nyugat-Európában megszülethetett az első gyerek. De elég lett volna megérteni a kelet-európai és a balkáni nagycsaládos társadalmak lemaradását.

Számomra a bolsevik rendszerek összeomlásának is a fő oka volt, hogy nagycsaládos társadalmi alapra épült. Ez az oka annak is, hogy ott a jelenlegi rendszer sem válik be.

De térjünk vissza az európai kereszténység kettészakadására.

Az első ezredfordulóra nyilvánvalóvá vált, hogy a kiscsaládossá vált Nyugat-Európa, és a nagycsaládos Kelet-Európának annyira más a kultúrája, hogy nem lehet közös kereszténységük sem.

Ahogy Mohamed térítési sikere bebizonyította, hogy az indoeurópai és a szemita népeknek más vallásra van szükségük, úgy derült ki a 11. századra, hogy a kiscsaládos Nyugat-Európának és a nagycsaládos Kelet-Európának sem lehet közös a kereszténysége. Ezt a Vatikán nemcsak az egyházszakadáskor, de ma sem képes megérteni. Még ma is jobban keresi a kötődést az ortodox kereszténységgel, mint a kulturálisan sokkal közelebb álló protestáns egyházakkal. Ez is azt bizonyítja, hogy a Vatikán képtelen a kor társadalmi igényéhez igazodni. A dogmáihoz ma is mereven ragaszkodik, képtelen a megváltozott viszonyokhoz igazodni.

A reformáció.

A második évezred közepére a germán, az angolszász és a skandináv népek nagykorúakká emelkedtek, a puritán viselkedésük egyre nehezebben fért össze a latin népek római katolikus keresztényégével.

Mint korábban kifejtettem a Szent Pál által felépített dogmarendszer a görög-római kulturális igényhez igazodott. Mivel ez nem felelt meg a szemita kultúrájú népek keményebb, a zsidó vallásban már korábban megfogalmazott egy isten felfogásának, a Római Birodalom kereszténységét gyorsan átcserélték az egy istenhitet következetesebben valló mohamedán vallásra.

A reformáció lényegében ismét a római kereszténység pogány elemekkel, sokszereplős túlvilágát tartotta elutasítandónak. Szent Pál kereszténységét most másodszor érte súlyos szakadás. Előbb a szemiták, a reformációban a puritán germánok, angolszászok és skandinávok elégelték meg a zsidó ószövetségtől való túlságos eltávolodást, kevesebb szentet, kevesebb bálványt, pompát, anyagi gazdagságot, több ószövetségi és krisztusi szerénységet követeltek. Nagykorúak lettek, a puritán kultúrájuknak megfelelőbb kereszténységet akartak.

A reformációban nem a hívek lázadtak fel a kereszténység adott formái ellen, hanem a leghűségesebb hívei, a vallásukat nagyon komolyan vevő barátok, a római keresztény vallás legjobb katonái lázadtak fel a Vatikán uraival szemben.

A reformáció fergeteges sikere mégsem a protestáns egyházak zseniális alapítóinak köszönhető, hanem annak, hogy a földesurak és a jobbágyok is érdekelve voltak a római egyházzal történő szakításban.

A földesurakat, azaz az uralkodó osztályt mind a már ébredő nemzeti elkötelezettségük, mind az anyagi érdekük a reformáció mellé, a Vatikánnal szemben állította. Talán az anyagi érdekük volt a fontosabb. A földesurak érdeke volt az egyházi adó elmaradása, és az pompakedvelő katolikus klérus jövedelmének csökkenése. Sokkal könnyebb lett a tized és a szolgáltatások behajtása, ha a korábbi egyházi adónak, a kilencednek részben a jobbágyoknál, részben az országban maradása.

Érthetetlen, de a református egyházak vezetése sem hangsúlyozza, hogy a reformáció nemcsak vallási forradalom, de a történelem legnagyobb adóreformja is volt.

Elég megnézni a Vatikánt, és a múzeumát, hogy felmérjük milyen jövedelem áramlott az országokban beszedett adókból a Vatikánba. Mivel átéltem a második világháború után a szovjet csapatok zabrálását, el tudom képzelni, hogy a földesurak hogyan ítélték meg az egyházi adók mintegy harmadának a Vatikánba kerülését. A Vatikán mégsem volt megelégedve az élvezett jövedelemmel. A klérus ezen túl is gyűjtötte a hívek jövedelmét. A búcsúcédulák árulása nemcsak a puritán szerzeteseket, de a híveket is felháborította.

A reformáció sikerének alapja mégis a hívek érdekeltségén alapult. Minden dogmai reformnál fontosabb szerepe volt az egyházi kilenced eltörlése. A létminimum határán élő jobbágynak, ha áttért valamelyik protestáns vallásra, elengedték az adója felét. Ez a reformációval járó anyagi előny, még a bigott hívőket is megingatta.

A reformátorok minden reformja vonzó volt a közvélemény számára.

-       A szertartások a nép nyelvén, nem latinul, hanem a hívek számára érthetetlen nyelven folytak.

-       A biblia a nép nyelvén ott lehetett minden családi házban.

-       A nép kórusa énekelte a zsoltárokat.

-       A papok levetették a reverendát, családot alapítottak.

-       A templomok puritánok lettek. Eltűntek a szentek szobrai, a szenteknek gyűjtő perselyek.

-       A papjukat a hívek választhatták.

-       Az egyház működését fedező adót a gyülekezet választott vezetői állapították meg.

Ezek a reformok között nincs olyan, ami nem jobban megfelel a krisztusi tanításnak, mint a római katolikus egyház gyakorlata. Ennél is fontosabb, hogy a reformáció nemcsak a puritán híveknek jobban tetsző vallás, hanem a fölényélt, a társadalom igényének jobb megfelelését következő ötszáz év mindennél jobban bizonyította.

A társadalomtudós számára a társadalmi teljesítmény az elsődleges. Az eltelt ötszáz év egyértelműen bizonyítja a reformáció eredményességét.

A reformáció idején a latin országok lakossága gazdagabb volt, mint a puritán népeké. A 16. században Franciaország, Spanyolország Itália volt a leggazdagabb. Ma már ezek egyike sincs a tíz leggazdagabb között. Jelenleg az öt leggazdagabb sorrendje: Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc. A leggazdagabb katolikus ország, Ausztria, de az germán. A latin Franciaországot megelőzi Hollandia, Németország és Nagy Britannia.

Sajnos az európai országokról nincsenek a vallásokra bontott adatok. A római és a protestáns kereszténység közti különbség még inkább egyértelmű az Új Világban. Ott a négy protestáns ország, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland messze megelőzi a latin-amerikai országokat.

Jelenleg a Nyugat Európa, Amerika és Ausztrália protestáns lakossága háromszor gazdagabb, jelentősen iskolázottabb, mint a katolikusok. Az ENSZ társadalmi fejlettségi rangsorában a tíz első helyen csak protestáns országok vannak.

A távol-keleti országok viharos fejlődése oda vezetett, hogy a világ húsz legfejlettebb társadalmi országa két kultúrához tartozik, a protestáns Nyugathoz, és a konfuciánus Távol-Kelethez.

Ezeket az adatokat elemezve állapítom meg, hogy a keresztény Európa még mindig nem engedi meg, hogy a tengerentúli, Egyesült Államok gyakorlatát követve, a vallásoknak ne csak a teológiájával, hanem a teljesítményével is foglalkozzunk. Legalább az ottani adatokat publikálnánk.

Örülnék, ha nem a dogmák felett vitatkoznánk, hanem a vallások társadalmi hatékonyságát mérnénk.

Számomra a korunk legfontosabb vallási dogmája a gyermekvállalás feletti jog. Ebből az írásból is kiderül, hogy a nyugati kereszténység legnagyobb jelentőségű vívmányának tartom, a gyermekvállalást korlátozó gyakorlatát.

Elég volna, ha a Vatikán a szakembereket megkérdezné, a jelenlegi várható életkor és egészségi állapotok mellett mekkora lenne az egyház európai híveinek a népszaporulata, ha betartanák a római katolikus vallás családtervezési dogmáját, nem élnének a fogamzásgátlás eszközeivel. Rádöbbennének, a szexuálisan már és még potenciális híveinek 90 százaléka fogamzásgátlást használ.

A Vatikán akkor is óriásit lépne előre, ha ma eljutna odáig, ameddig közel ötszáz éve a protestánsok eljutottak. Az ötszáz éves lemaradás a kor követelményei mögött is katasztrofális, ha meggondoljuk, hogy az elmúlt száz évben nagyobbat változott a világ, mint Krisztus születése óta. A világ néhány fontos tekintetben szinte csak most változott meg.

Ezek a változások közül most csak az egyházam legégetőbb reformját a fogamzásmentes szexet idézem.

Krisztus idejében a várható átlagos életkor alig lehetett lényegesen hosszabb, mint az ő rövid élete. Most rohamosan közeledünk a 70 évhez, a most születettek átlaga pedig 80 évet is megéli. Akkor a születettek fele el sem jutott addig, hogy gyermeke legyen. Akkor a nők és férfiak átlaga nem élt meg tíz fogamzó képes évet, most a fogamzó képes évek száma harminc év felett van.

A böjtnek társadalmi célja volt. Igaz, nem az, amit az egyházunk tanít. Akkor a zsidó pásztorok gyenge táplálkozásuk ellenére sok húst, és kevés keményítőt ettek. Ezért a szombat ünnepére azzal készültek fel, hogy végre az áhított kenyeret ehettek. Fajunk a jelen korig folyamatos alultápláltságban élt, ez volt a legnagyobb halálok. Jelenleg pedig a túlsúlyosság a népbetegség, és az egyik legnehezebben leküzdhető halálok. A logikus parancs a több fizikai munka, vagy sport volna. A kereszténység középkori jelszava: imádkozzál és dolgozzál! A gyakorlatban a hangsúly az imádkozáson volt. A jelenkor jelszava azonban: tanulj és dolgozz. A katolikus népek azért maradnak le a protestánsokhoz képest, mert kevesebb tanulással és munkával akarnak utolérni.

A reformáció idején a papság jelentette a tehetségeket vonzó szakmát, oda mentek a nép legtehetségesebb fiai, vidéken a pap volt az egyetlen írástudó, értelmiségi. Ma a szakmák mindegyike nagyobb jövedelmet ígér, mint a papi pálya.

Végül megemlítem, a reformáció idején felháborítóan gazdag volt az egyház, hatalmas az egyházi adó, ma az egyházakat elsősorban az állam támogatja, mert az egyházi adó jelentéktelen, és behajthatatlan.

A katolikus egyház mindezek ellenére, olyan szabályokhoz ragaszkodik, amelyek felett már ötszáz éve is eljárt az idő.