2015. január 5., hétfő

A minőségi munkaerő termelése

Kopátsy Sándor                EE                    2014 12 06

Társadalomszemléletem
A minőségi munkaerő termelése

A jelenkor fejlett társadalmai elsődleges feladata az egyre jobb minőségű lakosság és munkaerő újratermelése. Ennek ellenére az oktatáspolitika ma is a homogén és engedelmes lakosság, és munkaerő újratermelésére irányul. Ez a képzési és nevelési cél megfelelt az osztálytársadalmak érdekének, amelyekben a szabályok, dogmák betartása volt az oktatottaktól elvárható feladat.
Felvetődik a kérdés.
Mi az oka annak, hogy a tudományos és technikai forradalom megváltozott követelményeihez nem alkalmazkodnak sem a társadalomtudományok, sem az oktatási rendszerek?
Mert az érdekükkel ellenkezik.
A politikai pártok érdeke, hogy a lakosság, a választópolgárok kultúrájuktól, és gazdasági fejlettségüktől függetlenül engedelmesen kövessék a jelenkori fejlett társadalmak bejárt útját, fogadják el, hogy a politikai pártok a társadalom életének hivatott alakítói. Az elmúlt száz év történelme azt bizonyítja, hogy a tudományos és technikai forradalom kezdete olyan társadalmi változással járt. Azok befolyása már azt sem igényelte, hogy a vallásik klérusa, hogy az uralkodón keresztül gyakorolja a hatalmát.
A 20. század első felében, elsősorban az akkor még élcsapatot utolérni akaró, nyugati országok jelentős hányadában az ideológiájukat az államvallás rangjára emelő szélsőjobb vagy szélsőbal párt apparátusa, klérusa vette át a korlátlan hatalmat.
Ez a változás a fél-perifériás tőkés osztálytársadalmakban történt.
Először a fél-perifériás Oroszországban győzött a magát marxistának valló bolsevik párt diktatúrája. A Szovjetunió bolsevik pártja az ideológiáját eleve internacionalistának deklarálta, és külpolitikáját is erre építette, de otthon egyértelműen nacionalista céljai alá rendelte belpolitikáját.
A 20. század első felében azonban a gyarmatosítás előnyeiből nem, vagy csak alig részesült országok lakossága csak a jobboldali nacionalista, imperialista célok szolgálatára volt mozgósítható. Ezt felismerve előbb a mediterrán latin, majd a németek példáját követve a közép-európai országok sorra fasiszta diktatúrákká alakultak át. Japánban a katonai vezetés gyakorolta a császár nevében a fasiszta diktatúrát.
A bolsevik és a fasiszta diktatúrák között az volt a különbség, hogy amíg az előbbiek internacionalista köntösük alatt, az utóbbiak nyíltan, nacionalista imperialisták voltak.
A politikai logika azt követelte volna, hogy a két szélsőséges összefog. Így is indult, a második világháború első felvonásában a náci Németország és a sztálinista Szovjetunió kötött szövetséget és osztozkodtak a kettejük közti zóna néhány országán, Lengyelországon és a balti államokon.
Hitler azonban a gyors győzelmek alapján túlbecsülte a náci Németország, és lebecsülte a Szovjetunió katonai erejét, és az orosz tél és terepviszonyok okozta nehézségeket. Semmi indokoltsága nem volt a Szovjetunió megtámadásának, hiszen az soha nem szövetkezett volna a tőkés demokráciákkal, inkább támogatta volna azok kivérzését. Arról nem is szólva, hogy a náci Németország érdeke ellen dolgozott a háború elhúzódása. Minél hosszabb volt a háború, annál jobban érvényesültek az Egyesült Államok, Kanada Ausztrália erőforrásai, és annál inkább elpusztulnak, kimerültek a német ipar erőforrásai.
Máig fel sem vetette senki, hogyan alakul a második világháború, ha a két elég korlátolt képességű diktátor, Sztálin és Hitler szövetségben maradnak. A második világháború akkor dőlt el, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, ezzel a tőkés osztálytársadalmak legkövetkezetesebb ellenségét azokkal szövetségre kényszerítette.
A második világháború után a háborúban játszott szerepüktől lényegében függetlenül, két táborra oszlottak a katonai és politikai erők. Az egyik oldalon a nyugati és a távol-keleti tőkés demokráciák, az Egyesült Államok vezetése alatt. A másik oldalon a marxista diktatúrák, és csatlósai, a Szovjetunió vezetése alatt. Ennek a két tábornak látszólag körülbelül azonos volt a katonai ereje. Azt máig nem értették meg a történészek, hogy a hidegháború kezdettől fogva az Egyesült Államok stratégiai célját szolgálta. A gyarmati rendszer felszámolásának és a demokráciák szövetségének feltétele volt a Szovjetunió katonai erejétől való félelem. Semmi sem könnyítette úgy az Egyesült Államok pozícióját, akaratérvényesítését, mint a Szovjetunió katonai erejétől való félelem, fenyegetettség.
Roosevelt már a háború alatt felismerte, hogy a Szovjetunió népe, katonai vezetése és mindenekelőtt Sztálin megrészegülnek a háborús zsákmánytól. Ezért elsődleges érdekének tekintette, hogy a Szovjetunió a demokráciákat veszélyeztető imperialista legyen, a terjeszkedési céljai érdekében erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezési versenybe hajszolható legyen. Ez minél jobban sikerül, annál engedelmesebb szövetségesek lettek az Egyesült Államok védelmére szorulva a volt gyarmattartók. Ez a Jaltai Egyezményből már világosan kiderült. Ahol Roosevelt Sztálin minden mohóságát támogatta.
Mindez azért van ma is elhallgatva, mert a volt gyarmattartók válnának nevetségesen naivokká.
A hidegháború nemcsak az Egyesült Államokat tette példanélküli szuperhatalommá, hanem a Szovjetuniót is összedöntötte. Aligha van jobb harcmodor a gazdag országok számára a szegény ország ellen, mint a háború nélküli fegyverkezési verseny. A s
Szovjetunió csak úgy tudott lépést tartani az Egyesült Államokkal, ha a nemzeti jövedelméből négyszer akkora hányadot fordít a haderejére. Ez azt jelentette, hogyha az Egyesült Államok a nemzeti jövedelmének 7 százalékát fordítja fegyverkezésre, akkor a Szovjetuniónak 28 százalékot kell. Ekkora tartós hadikiadás alatt azonban minden rendszer megbukik.
Ideje volna tudomásul venni, hogy a Szovjetunió nem azért esett szét, mert szocialista akart lenni, hanem sokkal inkább azért, mert imperialista lett. De ez a náci Németországról is elmondható. A gazdasági versenyt nagyon jól állta a válságos helyzetében tehetetlen polgári demokráciákkal szemben. Megvalósította a teljes foglalkoztatást, kiépítette az autópályák hálózatát, felszámolta a porosz uralmát a közigazgatásban, a hadseregben. A békés versenyben elért fölényét azonban azonnal a beteg demokráciák feletti katonai győzelemre akarta váltani. Amíg a háborús erőfeszítések megoldották a munkanélküliséget, össznépivé tették a tőkés osztálytársadalmat, a náci Németország kivérzett.
A hidegháború abszurditását kifejezi a tény, hogy az Egyesült Államok szövetségesei ötször többen, és közel ötször gazdagabbak, ráadásul megbízhatóbbak voltak, mint a Szovjetunió csatlósai. Utólag érthetetlen, hogy ezt az aránytalanságot nem látták az érdekeltek.
Azt, hogy a katonai verseny nem nyerhető meg, a Szovjetunióban már az ötvenes években a titkosszolgálatok felismerték, és keresték a hidegháború enyhítésének módjait. Ezt láttam abban, hogy röviddel Sztálin halála után a szovjet titkosszolgálatokban terv született arra, hogy Magyarországon tegyenek kísérletet a kevésbé durva módszerek bevezetésére, a gazdaság óvatos piacosítására. Ez volt az ok Rákosi leváltása, és a reformok beindítása. Berija és apparátusa azonban nem számolt azzal, hogy az imperializmustól megrészegült politikai és katonai vezetők nem akartak békésebb világpolitikát.
A hidegháború utáni történelmet aztán a tőkés demokráciák győzelme alakítja. De nem sokkal kisebb jelentősége lett annak, hogy a háborús erőfeszítések a tőkésosztály diktatúrájából átalakultak a szociáldemokrata munkásokkal szövetséges tőkés társadalommá. Még nem találkoztam olyan nyugati történésszel, aki kimutatta volna, mekkora különbség volt a háború előtti és utáni tőkés társadalmak között. A háború előtt a tőkés osztálytársadalmak még osztálydiktatúrák voltak, óriási munkanélküliséggel, nagyon lassan növekvő gazdasággal, és ebből fakadóan a politikai stabilitás hiányával. Ezzel szemben, a háború után számos esetben baloldali kormánnyal, általános választójoggal, a gyarmatok terhétől megszabadulva, egymással politikai és katonai szövetségben, sikeres nemzetközi munkamegosztással, ebből fakadóan soha nem papasztalt gazdasági és oktatási eredménnyel működhettek. A hidegháborúnak köszönhetően az évszázadok óta egymással háborúzó gyarmattartó imperialisták egymás szövetségesei lettek.
Az európai bolsevik rendszer bukásának a másik oka is egyértelmű. A két háború között egy döglődő kapitalizmussal állt szembe mind a fasizmus, mind a bolsevizmus. A tőkés demokráciákban óriási volt a munkanélküliség, az utóbbiaknál teljes foglalkoztatás volt. A háború után azonban a gyorsan növekvő, magas foglalkoztatású, szociális ellátást biztosító demokráciákkal kellett versenyt a bolsevik tábornak folytatnia. A háború után a diktatúrák a sokkal erősebb, sikeresebb ellenféllel kerültek szembe, mint amivel a két háború között mérték össze az erejüket.
Aki ezeket az összevetést nem veszi figyelembe, nem értheti meg a 20. század második felének történelmét. Ezért hiba, ha a háborúkat eredményét csak a fegyverletételig mérik. Néhány évtized után ugyanis kiderült, hogy kik az igazi nyertesek. A második világháború igazi nyertesei, az Egyesült Államok, Japán és Németország, lettek. Csak ez a három ország javított jelentősen a háború előtti helyzetén. A háború előtti helyzetéből a legtöbbet Nagy Britannia és Franciaország veszett.
A háború után ötven évben a legsikeresebbek Európában a skandinávok, a Távol-Keleten pedig minden tőkés oldalon állt ország.
Évszázadok múlva, visszanézve a Nyugat protestáns és a Távol-Kelet konfuciánus országok sikere lesz az ezredforduló világtörténelmi változása. Ezen belül pedig Kínát fogják tekinteni a világtörténelem legnagyobb politikai és gazdasági győztesének.
Van egy másik, nem emlegetett változás. A világ tíz legfejlettebb társadalmú országában élők öthatoda angol anyanyelvű, és 95 százaléka tud angolul. Az sem kisebb világtörténelmi esemény, hogy világnyelv lett az angol, méghozzá példátlan mértékben. Nemcsak a tudósoknak, a szakmák kiválóinak, a turizmusnak és a kommunikációnak, hanem a fiatalokat szórakozásának közös nyelve. Amennyire hangsúlyozzuk a kommunikációs elképesztő diadalát, annyira figyelmen kívül hagyjuk, hogy ennek szinte egyetlen nyelve lett az angol.

Az oktatás forradalma

Két szakterületen már az osztálytársadalmak is meg tudták oldani a társadalmi érdeküknek megfelelő képességfejlesztést, a művészetekben és a hívatásos sportban. Az osztálytársadalmak ezen a két területen voltak a legjobbak teljesítményre éhesek. Ezért ezeken a területeken az oktatási rendszer a képesség kifejlesztésére, az új iránti fogékonyságra koncentrált. A társadalom minden más területen a munkaadók a minél olcsóbb munkaerőt kereste. Sem a földesúrtól, sem a tőkéstől nem kellett szellemi teljesítményt várni. Olyan nagy volt a föld és a tőke hiánya, hogy azok szinte szellemi erőfeszítés nélkül is jövedelmet hoztak.
Ma a nem megfelelő minőségű földesúr és tőkés bukásra van ítélve. Csak az a föld és tőke hoz jövedelmet, amit a tulajdonosa szakemberekre, menedzserekre bíz.
Ezzel szemben a művészetek és a versenysport terén Európa is eleve jól, sőt minden másik kultúránál jobban kezdett. Már az időszámításunk előtti 6. században, nemcsak a görög tudomány, de az építészet és szobrászat a világ élén állt. Erre más kultúrákban nem ismerünk hasonlót, hogy néhány kicsi, pár százezer lakosú állam tudósai, művészei nemcsak az utókor számára lettek nagyok, két és félezer év után is csodálatot kiváltók, hanem ilyenek voltak már a maguk korában is. A görög kultúra eredményei azonban közel két évezreden keresztül nem folytatódtak, sőt feledésbe merültek. A közel-keleti mohamedán tudósok hozták vissza a görögök tudományos eredményeit Európába.
A reneszánsz pedig az elfelejtett görög kultúra újraélesztése volt. Színvonala a tudományban és a művészetekben újra világcsúcsot jelentett. Vitathatatlan, hogy a görögök és a reneszánsz legnagyobbjaira a világ minden kultúrája, mint a jelenkor szellemi szabadságának úttörőire emlékezik. Bármelyik részén a világnak büszkék arra, ha nálunk a múzeumban a reneszánsz mesterek művei láthatók. Európa történelmében a művészek ragját a reneszánsznak köszönhetjük. Ezeket a zseniket nem a politika vagy a vallás hatalma, nem a kolostorok iskolái, nem a királyi udvar, hanem a művészek melletti inaskodás emelte a tudományok, a festészet, és a szobrászat óriásaivá.
Ismereteim szerint, a világ más kultúráiban egyedül áll a tudományok és művészetek nagyjainak erkölcsi és anyagi megbecsülése. Különösen a kínai kultúrának köszönhet az emberiség sok tudományos és technikai találmányt, de azok soha nem kötődtek személyekhez. A világ minden nagy kultúrájának vannak eposzai, legendái, de azok szerzője ismeretlen. Európában mindig köztudott volt, hogy az Iliászt Homérosz írta. A görög és római irodalmi művek, szobrok alkotói név szerint ismertek.
A könyvnyomtatás Kínában született, óriási szerepe volt, de ott az elsőnek a neve ismeretlen. Európában Gutenberg neve közismert.
Európa individualizmusát jól jellemezné egy olyan felmérés, hogy melyik kultúrában az azonos képzettségű emberek hány tudós és művész nevét ismerik. Európa egy ilyen felmérés alapján óriási fölényt mutatna.
Európa kultúráját a sport értékelése is jellemzi. Páratlan, hogy a görög időszámítást az első olimpiától kezdik. Az pedig fel sem tűnik senkinek, hogy a modern olimpiákon szinte csak olyan sportok szerepelnek, amelyek európai eredetűek.
A világversenyeken szinte minden sportoló angolul nyilatkozik.
A többségében európai sportok többsége, elsősorban az olcsón űzhetők, népszerűek lettek nemcsak a hasonlóan fejlett másik kultúrákban, hanem az elmaradt világban is.

Nyugat-Európa ébredése.

A történészek túlhangsúlyozzák az európai civilizáció és kultúra folytonosságát annak ellenére, hogy a görög-római civilizáció nem folytatódott az Alpoktól északra, hanem ott a sötét középkor századai után előbb a saját talpára állt, és aztán vette át, döntően közel-keleti közvetítéssel, a mediterrán kultúra eredményeit.
A görög-római kultúra ugyanis gazdasági és kulturális tekintetben még alapvetően közel-keleti volt. Az élelmezése még a közel-keleti öntözéses gabonatermésre épült. Túlhangsúlyozzuk a Római Birodalom és azon belül kereszténység európai jelelget, pedig mind a gazdasági, mind a vallási súlya inkább a Közel-Keleten, mint Európában volt. Ezt jól jellemzi a tény, hogy amikor már két császára volt a birodalomnak, az erősebb személy mindig a keleti rész feletti uralmat választotta. Annak volt saját kenyere, ott volt és maradt meg a nagyobb urbanizáció. A birodalom fennmaradt építményeinek többsége ma is a Közel-Keleten és Észak-Afrikában volt. Itt is megjegyzem, hogy a Közel-Kelet alatt Észak-Afrikát is odatartozónak kell tekinteni.
A Római Birodalmat a közel-keleti kultúra részének kell tekinteni. Ez különösen hangsúlyozottá vált az időszámításunk első századaiban, amikor megindult a mediterrán térség latin városaiban a lakosság kipusztulása. Másfélezer éven keresztül Európa legnagyobb városa Konstantinápoly, ami csak a térképek értelmezése szerint volt európai, sokkal inkább anatóliai, azaz közel-keleti.
A görög tudományok és kultúra fővárosa pedig a Nagy Sándor által alapított Alexandria lett. Európa vallása, a kereszténység pedig a közel-keleti zsidó vallás ága, szülővárosa pedig Jeruzsálem volt. Mohamed térítései előtt sokkal több keresztény élt a Közel-Keleten, mint Európában. A kora kereszténység öt vallási székvárosai közül csak Róma volt európai. Az ugyan tény, hogy a Római Birodalmat európai nép alapította, a politikai hatalmat, a római polgárok gyakorolták, a hadsereg többségét európai népekből toborozták, de az élelmezése, a tudománya vallása és az alkalmazott technikája döntően közel-keleti volt.
Az sem vitatható, hogy Nyugat-Európa felemelkedése az első évezred végén, nem történhetett volna meg, ha nincs Római Birodalom. Annak köszönhetjük, hogy a gabona megjelent Európában, hogy jelen volt már az urbanizáció és az egy istent hívő vallás.
Minden kultúra alapja azonban az önellátást biztosító élelmezés, a gabonatermelés biztonsága volt. Ebben a tekintetben Európa csak a nyugat-európai agrártechnikai forradalomnak köszönhetően válhatott önálló kultúrává.
Európa az első ezredforduló utolsó századaiban, elsősorban a mezőgazdaságában hozott forradalmi újat az emberiség számára azzal, hogy kialakította a természetes csapadékra épülő földművelést és az állattartást egybefonó mezőgazdaságot.
Előtte, szinte a 20. századig csak két kultúra lehetett önélelmező. A lakosság élelmezését csak az öntözéses gabonatermelő és a legelőkön pásztorkodó élelemtermelés volt képes megoldani.
Az önözéses gabonatermelő ugyan nagy mennyiségben és hatékonyan termelte meg sok ember számára a mindennapi gabonát, a rizst, illetve a búzát és árpát, de nem volt képes az egészséges táplálkozáshoz szükséges állati fehérjéről, a talajerőt biztosító trágyáról gondoskodni. Csak erre épülhettek magas-kultúrák. Elsősorban azért, mert a lakosságsűrűség elérte az a kritikus szintet, amin hatékony munkamegosztás létrejöhet.
Itt ismét hangsúlyozni akarom a másik előfeltételt, a talajművelésre és termékszállításra alkalmas igavonó állatot. A két amerikai kultúra azért feneklett meg a magas urbanizációja, fejlett tudománya és technikája ellenére, mert az élelem igényét, erős igavonó állat hiányában, nem tudta hatékony, szántóföldön történő földműveléssel megoldani.
A pásztorkodásra épült társadalmak ugyan termelékenyek voltak, de csak nagyon ritka, döntően nomád népességet voltak képesek eltartani. Városok, állandó települések hiányában nincs kellő munkamegosztás, ezért nincs magas-kultúra.
Ezért minden magas kultúra, egészen az első évezred végéig, az öntözéses gabonatermelésre épült. A nyugat-európai feudális társadalom volt az első, amelyik az eltartható lakosság számát, és az egészséges táplálkozást tekintve középutat jelentett. A következő ezer év mezőgazdaságában csak ez a földművelés hozott technikai forradalmat. Amíg az önözéses mezőgazdaság terület hatezer év alatt alig kétszeresére növelte a termelékenységét, az eltartható lakossága tízszeresére nőtt. Addig a természetes csapadékra épült mezőgazdaságban a termelékenyég mintegy tízszeresére nőtt, a 20. században már messze megelőzte az önözéses gabonatermelést. A területe pedig mintegy ötvenszerese nőtt. Az összes jelentős agrártechnikai forradalom a természetes csapadékra épült mezőgazdaságban történt.
Azon mindig csodálkozom, vagy éppen botránkozom, hogy az európai történészek a nyugat-európai agrártechnikai forradalom jelentőségével század annyit sem foglalkoznak, mint az ostoba királyok értelmetlen tetteivel.
A középkori Nyugat-Európa legnagyobb történelmei szerepe a népszaporulat megfékezését jelentő módszere, a kiscsaládos jobbágyrendszer volt. A világtörténelem mára elért eredményeinek alapját a nyugat-európai, kiscsaládra épülő mezőgazdasági termelés jelentette.

A kiscsalád történelmi szerepe.

A bolsevik megszállás tanított meg arra, hogy a kiscsaládot tekintsem az osztálytársadalmak történelme legnagyobb társadalmi vívmányának. Már középiskolás történelmi ismereteim során megragadott néhány tény
-       Az európai kereszténység ott vált ketté, ahol a nagycsaládos és a kiscsaládos társadalom. A korszellemnek jobban megfelelő kereszténységet csak a kiscsaládos népek fogadták be.
-       A reneszánsz megállt a nagycsaládos rendszerek határán. A görög-római kultúra felélesztésének volt köszönhető, hogy a kis Európa tudományban és művészetben a többi magas-kultúrát megelőzte.
-       A reformáció, a felvilágosodás és a polgári demokratikus társadalom elfogadása is megállt a nagycsaládos kultúrák határán. A nyugat-európai volt az egyetlen kultúra, ami az egyik a másik után átlépett a nagy szellemi, szemléleti forradalmak során.
Vagyis a haladás eszméit csak a kiscsalád fogata be. Ezt éltem meg a marxizmus esetében is. Modern, a kor szellemét megértő marxizmus is csak a kiscsaládos Nyugaton kapott elegendő társadalmi támogatást.
A tények tanúsága ellenére, a kiscsalád társadalmi jelentőségével alig foglalkoznak a szociológusok. Pedig a modernség, az újhoz való hozzáállás tekintetében alapvető szerepe volt, van és lesz a kiscsaládnak. Ennek ellenére nem tudatosítjuk, hogy a fajunk történetében milyen óriási jelentősége volt a kiscsaládnak. Ezért nincs a Nyugat-Európa páratlanul sikeres utóbbi ezer évére nincs is tudományos magyarázatunk.
Az osztálytársadalmak mintegy százezer éves történelmében a nyugat-európai agrártechnikai forradalomra épült az első kiscsaládos társadalom, aminek nyoma sincs egyetlen másik kultúrában.
A kiscsalád óriási szerepet játszik mind az új befogadása, mind az anyagi érdekeltség, mind a demográfia tekintetében.
Az új befogadását már érintettem Nyugat-Európa nagy szellemi forradalmi során.
Azt is már sokszor leírtam, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer kulcsszerepet játszott a népszaporulatban. Még nem találkoztam annak a ténynek leszögezésével, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer nemcsak nagyobb érdekeltséget jelentett a termelés hatékonyságában, de jelentősen csökkentette a születések számát. Ez volt a túlnépesedést fékező egyetlen eredményes módszer. Ez csak annyi házasságot tett lehetővé, amennyi jobbágytelket a földesúr biztosított. A nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer volt az egyetlen, amelyik azzal korlátozta a születések számát, hogy gyermekvállaló család csak annyi lehetett, ahány jobbágytelek volt. Mivel a jobbágytelkek száma csak nagyon kis mértékben változhatott, a nyugat-európai feudális társadalomban alig nőhetett a gyermekvállaló családok száma.
Ez a kötöttség azt jelentette, hogyha sok gyermek született, a házasságkötés tolódott későbbre. Ennek lett a következménye, hogy a kiscsaládos feudális társadalomban jó tíz évvel a nemi értettség utánra tolódott ki a házasság, ezzel mintegy három szüléssel kevesebb jutott egy családra. Márpedig még így is jelentős volt a túlnépesedési nyomás, nyilvánvaló, hogy a kiscsaládos nyugat-európai társadalomban lényegesen kisebb volt a túlnépesedés. Ezért viszonylag humánusabb társadalmi felépítményre volt lehetőség.
Hangsúlyozni kellene, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban az átlagos jobbágycsaládnak csak két gyermeknek, egy fiúnak és egy lánynak lehetett gyermeknevelő jövője. Hiszen amennyi volt a jobbágytelek, amennyi lehetett a jobbágycsalád.
Most csak azt látjuk, hogy a római katolikus egyház hisztérikusan ellenzi a családtervezést, megfeledkezik arról, hogy a középkorban, évszázadokon keresztül, az egyetlen vallás volt, amelyik a családtervezést keményen szabályozta. Az egyház csak azok házasságát kötötte meg, akinek a földesuruk előre jobbágytelket biztosított. Az egyházi házasságon kívül születetteket pedig kizárta minden agyházi jogból, nem keresztelte még, nem temette el, ezzel a fizikai létét is megtagadta. Ma ugyanez az egyház görcsösen ragaszkodik a dogmájához, hogy már a fogamzás isten akaratából született ember, akinek megölése megbocsáthatatlan bűn. Magyarul, a vallás híveinek csak az olyan házastársak közti szexuális élet engedhető meg, ami nem akadályozza a megtermékenyülést.
Még kevesebb figyelmet fordítanak a történészek arra, hogy a jobbágyfelszabadítás után megszűnt a házasságok halasztódásával járó gyermekvállalási korlátozás. A saját földjén gazdálkodó paraszt élete óriási előrelépés a család számára. Ugyanakkor, mivel megszűnt a házasság egyházi korlátozása, sokkal előbb történik a gyermekvállalás, megugrik a népszaporulat.
Ez két okból nem okozott nagyobb társadalmi megrázkódtatást.
-       Egyrészt az óceánok meghódításával mintegy tízszeresére nőtt Nyugat-Európa élettere. Ma már több európai utód él Amerikában, mint történelmi hazájukban.
-       Másrészt megnőtt az országok népességeltartó képessége. Ma háromszor nagyobb népesség és sokkal magasabb életszínvonalon, mint a középkorban.
Közel ezer évet kellett várni, mire az ipari forradalom meghozta a kiscsalád általános győzelmét a fejlett társadalmakban. Előtte a városi lakosság még nagycsaládban élt, hiszen az ipari forradalom előtt az ipar és a kereskedelem nagycsaládi üzemre épült. Azt a tényt sem tudatosítjuk, hogy a munkásosztályt csak az ipari forradalom tette kiscsaládossá. A céhiparban az inasok, segédek szinte a mester családjához kötött életet éltek. Csak a gyáriparban különült el egymástól a munkás munkahelyi és családi élete.
A kiscsalád jelentőségére a legmeggyőzőbb bizonyíték az, hogy az utóbbi ezer évben szinte minden tudományos és technikai változás a Nyugaton született.
Nyugat-Európa gazdasági és tudományos nagyhatalommá csak a 18. század végén emelkedett. Az ipari forradalom világformáló találmányai sem az egyházi iskolákban felnevelt tudósoknak, hanem a céhekben szelektálódott mesterembereknek volt köszönhető. Azoknak, akik gyerekekként kerültek be a céhtagok műhelyeibe, és fejlődhetett erőteljessé a technikai képességük és anyagismeretük.

Az óceánok meghódítása.

Európa felemelkedése a kiscsaládos rendszerén túl az óceánok meghódításának köszönhető. A zseniális hajósok sem iskolában tanulták meg a kor hajóival való bánásmódot.
Kína ugyan Európával egy időben óriási óceánjáró flottát épített fel, de az óceánokat összekötő kereskedelemben nem voltak érdekelve, és otthon sem voltak egymással versenyző vállalkozók. Ezzel szemben Európa több tucatnyi kikötőjében is egymással versengő kereskedők voltak, akik egyedül, vagy másokat bevonva, vállaltak kockázatot a siker érdekében. Kínában minden feladatra a császári parancs alapján egyetlen várost jelöltek ki, és egyetlen, a császár bizalmát élvező mandarinára bízták annak megoldását, akinek nem volt versenytársa.

A mandarin rendszer.

A kínai, és az oszmán társadalom fölénye azon alapult, hogy az apparátusát a nagyon szabályozott oktatási rendszer képezte és szelektálta. Ez nagyon megfelelt az államapparátus működtetésére. Ehhez hasonló szelekció Európában csak a vallások klérusán belül működött.
A politikai hatalmat, az államapparátust vérségi alapon örökölt társadalmi helyzetűek gyakorolták. Ami szinte semmiféle minőségi szelekciót nem jelentett. Ezzel szemben az ipart és a kereskedelmet a gazdasági téren autonóm városok céhei működtették. A céhekbe szerveződött polgárok felett nem volt állami ellenőrzés, önkormányzatok voltak.

A városok önállósága.

Még nem találkoztam olyan történelmi művel, ami kiemelte volna annak jelentőségét, hogy Európában, már a görög és római kultúrában, majd a feudális államokban is, a városok gazdasági önállóságot élveztek. E nélkül aligha történhetett volna meg az elmaradt világ gyarmatosítása sem. Az angol, és németalföldi gyarmatosítást lényegében a két ország tengeri kereskedőit összefogó külkereskedelmi vállalt hajtotta végre.
Elég volna megnézni, hogyan, milyen hatékonysággal történt az angolok, és a hollandok gyarmatosítása, és hogyan a spanyoloké és a portugáloké, ahol az egyház és az állam gyakorolta a felügyeletet. Észak-Amerikát, Ausztráliát és Új-Zélandot az angolok, a latin-amerikai országokat a spanyolok és a portugálok gyarmatosították. A négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, Angliát is megelőzte, és a ma világ tíz legfejlettebb államai között vannak. Néhány évtized múlva ezek lesznek az elsők. Ezzel szemben, a spanyol és portugál gyarmatokban az egy lakosra jutó jövedelem negyede az angolok által gyarmatosított országokénak.

A politikusok és a történészek nem keresik a magyarázatot arra, hogy miért maradt le a kiváló adottságokkal rendelkező Argentína Észak-Amerikához képest. Pedig egyszerű a magyarázat. Az angol gyarmatokra szegény, de szorgalmas protestánsok dolgozni mentek, a spanyol és portugál gyarmatokra pedig kincskereső kalandorok, a könnyű meggazdagodás, és térítő papok a vallásuk terjesztése reményében mentek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése