2015. január 20., kedd

Lakás és kert

Kopátsy Sándor                  EE                  2015 01 16

Társadalomszemléletem
Lakás és kert
(Kézirat)

Lakás.

A The Economist legutóbbi száma allergikus kérdést vetett fel. Azon háborog. Megállapít egy száraz tényt, hogy az Egyesült Államokban az elmúlt húsz év során a bérekhez viszonyítva 22 százalékkal emelkedtek a lakásárak, ugyanakkor 45 százalékkal csökkent a többi fogyasztás ára. Ennek okán veti fel, hogy ideje volna, ha ennek a fogyasztási igények a kielégítésében is hasonló technikai előrelépések történnének.
Ezért aztán az írás lényegben azzal foglalkozik, hogyan lehetne a lakásépítés költségét csökkenteni. Ez a technokrata megközelítés ötven éve irritál. Az akkori kormány is azt érezte, hogy a lakosság jelentős hányada számára is elérhetővé kell tenni, a lakásoz jutást. Ez nem csak a bolsevik, de a nyugati baloldali pártoknak is céljuk volt. A mérnökök tehát megkapták a feladatot, hogy olcsó házakat tervezzenek és építsék ki az ennek megfelelő házgyári kapacitást, és a lakások vásárlásához biztosítsanak nagyon kedvező hiteleket.
Senki sem gondolt arra, hogy a lakás nemcsak szállást biztosít, hanem a milyensége nagy hatással van a lakói viselkedésére, magatartására.
Az angol kultúrát talán semmi sem fogalmazza meg jobban, mint a közmondásuk: „A házam a váram.”
Ezt a közmondást én természetjáróként másként fogalmaztam meg: „Minden madár olyan, mint a fészke.” De egyik iránytűm már az emberekre fordította ezt a tapasztalatot: „Nézz körül a lakásban, és megmondhatod, kinek a vendége vagy.”
Ezért aztán a házgyári lakásokból épített lakótelepekről is megvolt a véleményem. Ezek a lakások ugyan nagy előrelépést jelentnek azok számár, akik közművek nélküli házakban éltek. Higiénikusak és kényelmesek. De ezek a bérkaszárnyák nem javítanak, hanem rontanak a lakók viselkedésén. Azt gyermekkorom falujában megtanultam, hogy a szomszédág, és az állagvédelem jól működött. Ha a szomszéd leseperte a szemetet, lehányta a havat a házelőtti járdáról, akkor ez nekem is kötelességem volt. Mivel húsvétra mindenki lemeszelte a házat, tőlem is elvárt volt. Aztán olyan sem fordult elő, hogy a beázó tetőt nem foltozták be azonnal.
Ezzel szemben a bérkaszárnyák lakói alig ismerték a szomszéd lakásokban lakókat, nem is köszöntek a házak lakói egymásnak. Ha meg valami elromlott, mindenki az állami házfelügyelettől várta a segítséget.
A bürokratikus vezetés nem érezte, hogy az embernek nemcsak a vezetékes vízre, fűtésre, világításra van szüksége, hanem otthonra és közösségre. Ennek ellenére beláttam, hogy a közművesített lakás könnyebben megoldható, mint a vidéki házak közművesítése. Ezért elfogadható megoldásnak tartottam, ha a lakások harmada házgyárakban készül, és lakótelepek épülnek, de a kétharmad legyen kertes családi ház.
Azt azonnal cáfoltam, hogy a sokszintes házakat az indokolja, hogy egy lakásra sokkal kisebb telekre van szükség. Kimutattam, hogy a lakáshoz tartozó kert a legjobban hasznosított terület. De ezt majd ennek az írásnak a második részében bizonyítom.
Már a 60-as években kerestem az adatokat arra, hogyan hat a bérkaszárnya és a saját tulajdonú kertes ház a lakók életvitelére. Meggyőződésem szerint tovább és jobban élnek, kevesebb köztük az alkoholista, a dohányzó és a bűnöző. Vagyis az állampolgárok társadalmi értéke jelentősen függ attól, hogyan laknak. Márpedig a társadalmak teljesítménye jelentősen függ attól, milyenek a lakásviszonyok. Sem akkor, sem az óta nem jutottam bizonyító adatokhoz, pedig nem találkoztam olyannak, aki kétségbe vonta volna a véleményemet.
Az ellenkezőjét sem volt módom bizonyítani, hogy a nyugdíjpénztárak abból élnek, hogy a nyugdíjasoknak nincsen kertjük. Máig vitatkoznak azon, hogy mi jobb az állami vagy a magán nyugdíjpénztár. De azt nem mérjük fel, hogy a nyugdíjasok életének hossza elsősorban attól függ, hogyan lakik, bérkaszárnyában, vagy kertes házban.
Az csak most ugrott az eszembe, hogy szinte minden gyerek saját házat akar. A kertben sátrat, kunyhót, a bérlakásban az asztal alatt rendezkedik be magának.
Azt már a 60-as években leírtam, hogy a labdarúgás sikerének három feltétele van.
Ne legyen demokrácia. A diktatúrák évezredek óta ismerik, ha kevés a kenyér, legyen sok a cirkusz. A kettő összege ugyanis viszonylag állandó. A cirkusz növelése viszonylag olcsó, a kenyéré drága. A hivatalos spotban a diktatúrák mindig aránylag erősebbek, mint az életszínvonalban.
Legyen nagy az etnikumok, vagy az országrészek között a történelmi rivalizálás. Spanyolországban a spanyol-katalán- baszk verseny, Olaszországban a dél és az észak közti történelmi ellentét, Németországban a szövetségi állam történelmi önállósága a sportokban akarja megmutatni az erejét.
A lakosság magas hányada bérkaszárnyákban él. A kertes házakban élők sokkal ritkábban járnak meccsre.
Az mániám, hogy a lakáspolitikának is, mint minden módszernek, figyelembe kell venni a lakosság viselkedési kultúráját. egészen másként vigyáz a bérleményre egy orosz, mint egy svájci. Mi valahol a kettő között vagyunk. Aki erre kíváncsi, nézze meg egy parkoló illemhelyét Oroszországban, nálunk, és Svájcban. De nem kisebb a különbség, ha egy bérházat néz meg.
A fentiek alapján véleményem az, hogy a lakáspolitikát nem szabad csak a minél olcsóbb legyen törekvésre építeni. Elég volna megnézni a lakásárakat. Műszaki tekintetben azonos lakások árában lehet egy a háromhoz különbség attól függően, milyen környezetben van. A nagyon gazdagoknak a szép kilátás sokat ér. Egy amerikai lakásügynöktől hallottam, hogy a gyerekes családok tíz százalékokkal többet adnak az olyan lakásért, amelyikhez közel jó iskola van. Ez különösen fontos az olyan ostoba országban, ahol a beiskolázás a lakhelyhez van kötve. Svájcba havi egymillióért beírathatom abba az iskolába, amibe ekerom a gyermekemet, de a szomszéd kerületi iskolába nem.
A Kádár rendszerben nemcsak megengedett, de hitelekkel is támogatott volt az önerős házépítés. Azonnal kiderült, hogy a lakosságnak egészen más a véleménye a telekkel való takarékosságról, mint a hatóságoknak. Évente 30-40 ezer lakás épült saját rezsiben, kalákával, de hírét sem halottam annak, hogy egy telekre több család épített volna közös házat. Mindenki a saját maga házában akart lakni.
A rendszerváltás azonban ezt a lakáspolitikát is szétverte. Évek óta negyed annyi lakás épül évente, mint a rendszerváltás előtt. De még ennyi sem épült volna, ha az illetések nem bohóckodnak a svájci frankban osztogatott olcsó hitelekkel.

Kert.

A fent leírtakból kiderül, hogy a kertek híve vagyok. Nem lehet az ember élete kerek kert nélkül.
Nagyapám híres kertész volt. Ráadásul nagyon gazdag is lett ebből. Sajnos, öt évvel előbb halt meg, mint én születtem. A kertészet ugyan még 12 évig nagyanyám haláláig az ő vezetése alatt folytatódott. Ennek köszönhetően 4-6 évesen kertészetben élhetem. Még ma is számos virág nevét jobban tudom latinul, mint magyarul. Mivel a hat gyermek közül egy sem lett keretész, csak a vagyonon pereskedtek. Én sem akartam soha kertész lenni, de azt megtanultam, hogy 700 négyszögölön is meg lehet élni. Erre a bulgár kertészek példája tanított meg. Politikusként pedig a Kert Magyarország volt az álmom. Időm azonban soha nem maradt a kertészkedésre. Csak nyugdíjas koromban, amikor a vadászszenvedélyem kedvéért vettünk egy nagyon lerobbant parasztházat a Bakonyban, Pénzesgyőrön. Ott azonban a 700 négyszögöles kertből botanikus kertet építettem. Ezt ugyan csak húsz évig élvezhettem, mert fel kellett adnom. de addigra már olyan volt, hogy büszkén mutogathattam, és talán négyszáz év múlva is ott állnak a libanoni cédrusok, mamutfenyők. Ma már ahhoz is öreg vagyok, hogy évente meglátogassam.
A Kert Magyarország álmom pedig aktuálisabb, mint valaha. A jelenlegi technikai adottságok mellett kínálja magát a lehetőség, hogy az legyünk. Nem érem meg, de tudom, hogy meg fog valósulni.
Történészként jöttem rá, hogy fajunk a földművelésre való áttérése előtt, néhány ezer évig a gyűjtögetése mellett kertészkedett.
A biológusok ma már meg tuják állapítani, hogy melyik kultúrnövény mikor került művelésre. Ezzel megfejtették azt a titkot, amit sokáig nem értettem. Hogyan történhetett meg, hogy a felmelegedéssel szinte párhuzamosan azonnal megjelentek a kultúrnövények Eurázsiában a rizs, a köles, a búza, az árpa, az egyiptomi bab. Amerikában pedig a burgonya, a kukorica, a paradicsom.
A búza kinemesedését már egyik első, Nyugat felé címmel megjelent könyvemben megfejtettem. Jóval később tudtam meg, hogy minden kultúrnövényt évezredekkel előtte már kapáskultúraként a lakhelyek mellett, mai szóval, háztájiban kiegészítő élelemnek termeték. Ezért írtam fentebb, hogy a kertészet évezredekkel ősibb foglalkozás, mint a földművelés.
Azt a bakonyi vadászatok során ismertem fel, hogy a nomád pásztorok a legeltetés során tartott szálláshelyeken vad gyümölcsfákat ültettek. Maguknak, és a velük hozott baromfinak. Minden nagyon öreg vadkörtefa, vagy berkenyefa a források közelben, gyakran az erőszélen található. Amíg át nem vették a szerepüket az eperfák. Egy ilyen legelő közepén talált kiszárad öreg eperfának a törzsét mentettem át a bakonyi házunk udvarába szoborként, hogy el lehessen gondolkodni, mint látott, hallott az az öreg fa.
A bolsevik évtizedekben is fontos politikai szerepe volt a kerteknek. A kelet-európai kolhoz azzal lehetett közép-európai szövetkezet, hogy a jövedelem és a munka örömének jelentős hányada a háztáji kertből származhatott.
Nekem nem kevésbé örömokozók voltak a munkások és tisztviselők hobby-kertjei. Életem egyik nagy bánata, hogy a liberális privatizáció és a vagyonbiztonság hiány sok százezer ilyen örömöt termelő kertet semmisített meg. Hét éve Miskolcon, ebben a privatizáció során nagyon leépült városban mértem fel ezt a szomorú problémát. Itt 1990-ban 3300 hobby-kert volt, most a tizede van. Gyorsan vissza lehetne ezeket állítani, ha a tanács és a rendőrség biztosítaná a vagyonvédelmüket. Évek óta kísérletezek, de semmi eredménye.
Köztudott, hogy Széchenyi István megszállott híve vagyok. Róla sem emlegetik, hogy ő volt az ország területének legeredményesebb gyarapítja. A Tisza szabályozásnak köszönhetően négymegyényi árterületből teremtett tízszer hatékonyabb, gabonatermő földet. A politikusoknak ugyanis nem az ország felületének nagyságát kellene gyarapítani, hanem a redukált szántóban mértet. Széchenyi tehát körülbelül annyi redukált szántóval gyarapította a hazát, mint amennyivel a két Bécsi Döntés. Az első nagy többsége megmarat, a másodikból pedig semmi. Így kellene tanítani a történelmet.
Ha önözéssel kertet teremtenénk az alföldi homokokból, akkor redukált szántóban kifejezve megkétszereződne az ország. Kétmillió hektár értéke tízszeresre ugrana. De a magyar politikai, pároktól függetlenül, nem azon munkálkodik, hogy minél értékesebb legyen az ország földje, hanem az sem baj, ha futóhomok, a fontos, hogy magyar legyen a semmit érő föld tulajdonosa. Adyval: káromkodok és fütyörészek.
Egy hete egy angol filmsorozatot nézünk a televízióban. A világ legszebb 80 kertje a címe. Csodákat és valóságot látok. Itt is kiderül, hogy a kertek jobb jellemzői a kultúráknak, mind a társadalomtudósok.
A műsort vezető kertész, szerencsére, nemcsak kertész, és szinte mindig elvisz bennünket a szegény rétegek kertészkedésnek a világába is. Ezek még karakterisztikusabbak, mint a gazdagok és a kerttervező művészek kertjei.
Kubát is megmutatja. A gazdasági lerobbanás viszonyai között ugyanúgy felébred a kertészkedés, mint nálunk a bolsevik évtizedek alatt. Havannában, a városban szinte nem találunk új, vagy karban tartott épületet, de a romok között nincsen olyan tíz négyzetméternyi föld, amin nem termelnének valamit. Több virágot, mint élemet, több örömet, mint jövedelmet. Láthattam, hogy mi, a termőföldben gazdagok mennyivel racionálisabban kertészkedünk a hobby-kertekben is.
Még jobban meghatott a naivság amint Fokváros egyik nyomornegyedben mutatott. A reménytelen nyomorból egy lelkes pedagógus, kertészkedő iskolát szervez, ahol a gyerekekkel megszeretteti a kertészkedést.

Nem vagyok a romantikus megoldásokkal való kísérletezésben megoldást kereső, mégis felismertem, minél jobban eltéved a társadalom fent, lent annál többen kapaszkodnak a kertekben termő örömbe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése