Mi a fontos

Társadalomszemléletem

Mi a fontos

(Kézirat)

Talán semmiben nem lehetünk büszkébb európaiságunkra, minthogy mi adtuk a művészeteket és a sportokat az emberisségnek. Ez is a görögökkel kezdődött. Ismereteim szerint, ők voltak az elsők, akik nem az isteneknek, illetve az isteneket képviselő uralkodónak a tiszteletét szolgálták, hanem a tudást, a művészetet és a sportot. Isteneik ugyan bőven voltak, de az életük felett uralkodót maguk közül választották azt nem tekintették isteninek, de még az istenek képviselőjének sem. Még az isteneit sem tekintették bűnteleneknek, azok is nagyon emberi lények voltak.

A tudósok, művészek és sportolók nem érezték magukat a vallás szolgálóinak. Előttük mindhárom szakma a vallás része, a szakmák mesterei is az isteneket, illetve az isteni uralkodó kedvét szolgáló mesteremberek voltak.

A legősibb rajzokban, zenében is megcsodálható az ember biológiai fejlettsége. De a műben nincsen, nem is akar ott lenni az alkotó egyénisége. Nem műalkotások, hanem tökéletes munkák. Ezzel szemben a görög eposz, a görög dráma szerzője, a görög szobor alkotója egyén, zseniális művész.

Sokáig nem tűnt fel, hogy lényegében a reneszánszig, szinte csak a görög alkotók neve ismert. A középkori katedrálisok építőit a szakma még ismeri, de a csodálatos szobrok faragóit, az üvegablakok készítőit, még ők sem. Pedig ezek között is voltak nagy tehetségek, de ők maguk is meg voltak elégedve, hogy a szakmájuk céheinek tagjaként, a katedrális építőinek közösségében résztvevők lehettek.

Csak a reneszánszban lett a művész a festő, a szobrász, az építész újra egyéniség. Először lett a művész a görögök után újra, a műveire büszke egyéniség.

Nem ismerem a többi kultúra művészettörtét, de a művészek személyének jelentősége másodlagos volt a Távol-Keleten, Indiában, a Közel-Keleten és a két amerikai kultúrában. A művek megrendelői voltak a főszereplők, nem a megalkotói.

A legnagyobb jelentőségű alkotásoknak a hajózható csatornákat tartom. A Kínai Nagy Csatornát, a Szuezi Csatornát és a Panama Csatornát. Az előbbiről csak azt tudjuk, ha keressük, hogy melyik császár uralkodása alatt épült. Azt, hogy ki volt a zseni, aki megtervezte, szinte a kínaiak közül is csak nagyon kevesen tudják. A másik két csatorna építőjét sokan ismerjük, de azt kevesen tudnák megmondani, hogy ki volt éppen akkor a francia király, illetve az Egyesült Államok elnöke.

Ez a példa is jól jellemzi a Nyugat kultúráját. Azt hogy mi volt az oka ennek, senki sem kutatja.

Mivel számomra az osztálytársadalmak karaktere szempontjából a túlnépesedési nyomás nagysága az elsődleges, ezt is azzal próbálom magyarázni. A kultúrákban az egyén értéke a túlnépesedéssel fordítottan arányos. Minél nagyobb a spontán népszaporulat, és a túlnépesedettség, az egyén értéke, képessége annál kisebb. A Nyugat történelme ebben a tekintetben is megkülönböztetett.

A pásztor társadalmakban nagyon magas volt a népszaporulat, de az eltartható népességet nagyon keményen korlátozta az eltartható állatállomány. A pásztorkodás olyan termelési mód volt, amiben több munkával nem ehetett növelni az eltartható állatállományt. Ezért nem volt az egyénnek értéke ezekben a társadalmakban. Ezt még Tompa Sándortól, a ma már alig ismert erdélyi kötőtől tanultam meg. Valamikor, Sztálingrád sikertelen ostroma után, ahogyan közeledett a szovjet hadsereg, mondta el mit várhatunk attól a kultúrától, amiben nem számít, hogy embermilliókat visz el a halál. Sokat kellett csalódnia annak, aki nem számolt azzal, hogy egy sztyeppe kultúra népeinek lényegesen más az értékrendje.

Egészen az ipari forradalomig az öntözéses földművelés tartotta el az emberség nagy többségét, minden magas kultúra az önözéses gabonatermelésre épült. Ilyen volt a görög és a római is, azzal a különbséggel, hogy az ő gabonájuk is Egyiptomban, a Közel-Keleten termett. Amennyire tudatosan elismerjük, hogy Európa kenyerét is a görögöknek és a rómaiaknak köszönhetjük. A görögök voltak az elsők abban is, hogy Európában kenyérgabonát termeltek. Ők hozták be a mediterrán, öntözhető síkságokra az önözött búzát és árpát. Aztán bő ezer évnek kellett eltelni, amíg ez a két kenyérgabona elviselte a téli fagyot, és elegendő volt számára az európai alig ezermilliméteres természetes csapadék.

Európa történelmének alakulása alig érthető meg a kenyérgabona történetének alakulása nélkül.

Mivel a görög és a római kultúra számára a kenyeret még a Közel-Keleten termelték bármilyen eredményesek voltak nem állhattak meg a saját lábukon.

Nyugat-Európa csak akkor állhatott a saját lábára, amikor képessé vált arra, hogy megtermelje a kenyerét. A természetes csapadékra épülő, szántóföldi földművelés csak az első évezred végén jelent meg. Ezt megelőzően csak az öntözéses gabonatermelés, illetve a legeltető állattartás volt képes jelentős lakosság eltartására. Közel négyezer évnek kellett eltelni, amíg a természetes csapadékkal is megoldottá vált a hatékony gabonatermelés. Ez is csak a 20. századi tudományos agrártechnikai forradalom után vált az öntözéseshez hasonlítható jelentőségűvé, majd nagyon gyorsan annál is hatékonyabbá.

A történészek sem ismerték fel, hogy az első ezredforduló előtti agrártechnikai forradalom nemcsak óriási technikai forradalom volt, hanem vele párhuzamosan megjelent a gyermekvállalást csökkentő kiscsaládos jobbágyrendszer is. Európa nyugati felén alakult ki az első, és a jelenkorig egyetlen sikeresen működő gyermekvállalást korlátozó rendszer. Ezért lehetett minden más kultúránál humánusabb, az emberéletet, az egyént jobban megbecsülő.

A történészek sem szentelnek elég figyelmet a ténynek, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer korlátozta a gyermeket vállaló családalapítás számát. Közel ezer éven át csak annyi gyermekvállaló család lehetett Európa nyugati felén, ahány jobbágytelke volt a földesuraknak. Ez a rendszer eredményezte azt, hogy a házasságok ideje jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott. Ennek következtében a nők első két-három potenciális szülése elmaradt. Ezt a tényt még nem írta le senki. Pedig Európa nyugati felének a páratlan sikerű ezer esztendeje nem jöhetett volna létre. Magát a tényt is először a francia történészek mutatták ki, de az ebből fakadó történelemformáló következtetéseket nem vonta le senki.

Még addig sem jutott el a történelemtudomány, hogy a kevesebb gyermekvállalásnak jelentőséget tulajdonítson. Pedig az elmúlt hatezer év történelmének megértéséhez a kulcs: többen születtek, mint amannyi lakost a társadalom eltartani képes.

Mivel a születések számát egetlen társadalom sem tudta igényéhez igazítani, a megállíthatatlan spontán túlnépesedést csak a halálozás fokozásával lehetett féken tartani.

Az osztálytársadalmak hatezer éves történelmét az alakította, hogy a termelésre áttért ember várható életkora meghosszabbodott. A születések számát azonban nem tudta egyetlen társadalom sem ehhez igazodva csökkenteni.

Még nem találkoztam olyan demográfusi számítással, hogy mekkora válható életkor esetén mennyi születés biztosítja, hogy a lakosság létszáma lassan, évente maximum 1-2 ezreléknél nem gyorsabban változzon.

Fajunk történelme azt bizonyítja, hogy az ember olyan faj, aminek a természetes szaporodása akkora, amekkora a létszáma tartásához a húszas évek első felén lévő várható életkornak felel meg. Vagyis csak akkor nem kell a gyermekvállalást korlátozni, ha a várható életkor a húszas évek elején van.

Az emberi faj fejlett agyának köszönhetően az életfeltételeit olyan mértékben tudta javítani, hogy a várható életkor túllépte a húszas évek közepét. Ezzel aztán fajunk természetes szaporodása felgyorsult. Nemcsak a halálozás aránya csökkent, hanem a születések száma is nőtt. A 25 év körüli várható életkor mellett minden fogamzást ígérő alkalmat ki kellett használni a létszám fenntartása érdekében. Ezzel szemben, korunkban a fejlett világban a nők átlagosan mintegy 25 éven keresztül fogamzásképesek, de elég, ha két gyermeket szülnek. Ezért a fogamzásgátlás használatának általánosnak kell lenni. Márpedig ez a 20. század előtt megoldhatatlan volt.

A társadalomtudományok ezt a tényt azonban figyelmen kívül hagyják. Ezt jól jellemzi a tény, hogy az európai középkor történészei említést sem tesznek arról, hogy a középkorban a fiataloknak a szexuális ösztönük legerősebb tíz évében nem volt lehetőségük a szexuális ösztönünket normálisan kielégíteni. Ugyanakkor köteteket írnak az alkotmány megfeleléséről. Pedig a lakosság kilencven százalékának arról sem lehetett fogalma, hogy van, és milyen az alkotmány.

Még ennél is megdöbbentőbb, hogy említést sem tesznek arról, hogy az osztálytársadalmakban nagyon alacsony, legfeljebb néhány ezrelékes volt a munkaalkalmak növekedése.

Arról sem találtam történelmi utalást, hogy a családok óriási többsége nem kívánt annyi gyermeket, amennyi születet.

A földesúri családok többségben csak az elsőszülött fiú örökölt. A lányok hozományt kaptak. Vagyis érdekük egy fiú és egy lány felnevelése volt. De két okból ezzel nem elégedhettek volna akkor sem meg, ha megoldható tett volna a fogamzásmenetes szexuális élet. Egyrészt az újszülöttek neme nem volt előre tervezhető, másrészt nagyon magas volt a gyermekhalálozás.

Ezt jól bizonyítja a jelenkor tapasztalta. Ma már az orvostudomány elég korán meg tudja állapítani a magzat nemét. Ezért a várható leányszületés estén gyakoribb az abortusz. Ezt jól mutatja a tény, hogy ahol erre lehetőség van, lényegesen több az újszülöttek között a fiúk aránya.

Olyan munkát sem találtam, ami foglalkozott volna a sokgyermekes családokban a gyerekeik jövőjének gondjával. A jobbágyfelszabadítás és az iparosítás előtt szinte a földművelés volt az egyetlen pálya.

A földesúri családban csak az elsőszülött fiú örökölt, és egy lény számíthatott arra, hogy földesúr felesége lesz. A többi gyerek számára csak a papi pálya jelentett megoldást. A nem első fiúk papnak, szerzetesnek, zsoldos katonának mentek. A lányok pedig apácának.

A jobbágycsaládokból is csak az elsőszülött fiú lehetett jobbágy, és egyik leány jobbágy felesége. A többi gyereknek nem volt saját családalapításra lehetősége. Ez csak papok, szerzetesek, apácák, zsoldosok, családnélküli szolgák lehettek.

A falusi mesteremberek gyerekei számára sem volt több élettér. A lakosság nagy többsége néhányszáz lakosú falvakban élt, ahol egyetlen mester minden szakmában elég volt.

A társadalomtudósok alig érintik a városi lakosság gyermekvállalási érdekét. Legfeljebb az tudott, hogy a városokban olyan nagy volt a halandóság, hogy a létszám tartásához is szinte folyamatos befogadásra volt szükség. Ennek a mennyisége azonban eltörpült a falusi lakosság bevándorlási szándékához viszonyítva. A városoknak ugyan szükségük volt a bevándorlásra, de ezek száma a bevándorolni akarókhoz viszonyítva, nagyon kicsi volt. A városok számára folyamatos gondot jelentett a betelepülni akarók elleni védekezés. A tanított közhiedelemmel szemben, a városok fallal való bekerítését a várost elfoglalni akaró ellenség ellen építették. Ez azonban csak a főurak és határ menti városok esetében volt a fő ok. Ritka volt az olyan város, amit az ellenséges hadak ellen védtek.

A legtöbb városfal a betelepülők elleni védekezést szolgálta. Ezt jól bizonyította a tény, hogy a városok kapuit békeidőben is, naponta bezártak. Minden városban rendelet szabályozta, hogy hol, milyen feltételek mellett lehetett idegennek éjszakázni.

Mivel minden kultúra a városaiban, egészen a 19. századig, olyan nagy volt a halandóság, hogy fogyott a lakosság, ennek megfelelően mindig volt több munkaalkalom a belső népszaporulat számára, nem volt túlnépesedési nyomás. Az alacsony, legfeljebb tíz százalékos urbanizáció nem csillapította a vidéken élők túlszaporodásának nyomosát. Azt azonban nagyon fontos társadalmi jelenségnek tartom, hogy egyes szakmákban, és általában a városokban akkor sem volt túlnépesedés, amikor a társadalom egészében elviselhetetlenül gyors volt a népszaporulat.

Azt is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az ipari forradalom sokszorosára növelte a munkások számát. Ezzel párhuzamosan a gyáripari munkakörülmények és az élelmezés nemcsak a háziiparhoz és a paraszti élethez viszonyítva nagyon jelentős romlást jelentettek. A városi lakosság magas halandósága csak akkor kényszerítette ki az ellene való védekezést, amikor ez a gyáripar hatékonyságát veszélyeztette.

Az ipari forradalom első századában még senki sem gondolt a munkakörülmények javítására, de a megugrott halálozás elleni védekezés, intézkedéseket kívánt. A tőkések ismerték fel az egészségvédelem szükségességét.

A legsürgősebb a vízvezeték és a csatornahálózat kiépítése volt. Ezek kiépítését a tőkések vállalták. De a tőkések ültek azokban a városi hatóságok vezetésében is, amik csökkentették a gyermekek munkaidejét. Jellemzőnek tartom a tényt, hogy Nagy Britanniában a teafogyasztást munkavédelmi rendelet indította el azzal, hogy az ivó víz fertőzését megakadályozandó, kötelezővé tették, hogy italként teát kell adni a munkásoknak. A tea csak ürügy volt arra, hogy a vizet fel kell forralni, nehogy fertőző maradjon. A sok forró vízbe dobott néhány tealevél nem volt jelentős költség, viszont megszűntek a fertőzések.

Valahogy ismétlődik a feladat. Korábban említettem, hogy a római szenátus törvényben írta elő, hogy még a rabszolgának is csak borral fertőtlenített italt szabad adni. Még korábban Egyiptomban a hadseregnek italként sört kellett adni. Egyik rendelkezést sem a szeretet, hanem a társadalmi érdek diktálta.

A fogamzásgátlás általános használata

Évtizedek óta tudom, hogy a túlnépesedést csak ott lehet megfékezni, ahol a lakosság egésze rendelkezésére áll a fogamzásgátlás. Az is bebizonyosodott, hogy önmagában ez sem elég. Van még három másik előfeltétel is.

- A jómód bizonyos szintje. Ez valahol a 10 ezer dollár/fő szintet jelent.

- Az iskolázottság. Ez valahol a 12 év tanulási idő körül van.

- A lakosság puritán viselkedése. Ez Nyugton protestánst, a Távol-Keleten konfuciánust jelent.

A kínai gyermekvállalás korlátozás sikere azt bizonyítja, hogy erőszakkal is meg lehet állítani, de azt is csak ott, ahol megoldott a fogamzásgátlás és a lakosság viselkedése puritán.

Semmi sem állította volna meg ilyen gyorsan a Nyugaton a túlnépesedést, ha nem tízszereződik meg a Nyugat élettere.

A jobbágyok felszabadítása és a gyors urbanizáció mindegyike önmagában felgyorsította a népszaporulatot.

A jobbágyság felszámolása feloldotta a kitolt házasodás kényszerét. Még nem találkoztam olyan társadalomtudományi munkával, ami rámutatott volna arra a rendkívül fontos tényre, hogy azzal megszűnt a házasságkötés kitolódása, ezzel megnőtt az európai civilizációra nehezedő nyomás. Egyrészt mintegy tíz évvel előbbre kerültek a házasságkötések, és ezzel a szülések. Ennek pedig megszűnt az egy gyermekvállaló családok számának korlátozása. A parasztcsaládokban a gyerekek között megoszthatóvá vált a föld öröklése, a birtoknagyság sokkal kisebb lehetett, mint amekkora megművelésére a család munkaereje képes lenne. Korábban már említetem a földosztáskor szerzett tapasztalatomat, hogy a magyar favak lakosságának a munkaereje többszöröse volt annak, amennyi munkaalkalmat a falu határában lévő földek az adott technikai szinten képesek voltak megművelni. Ez azt jelentette, hogy az ország munkaerejének a mezőgazdaságból való megélésre kényszerítet kétharmadának a kapacitás kihasználása alig harmadnyi volt. Másként fogalmazva: Az ország lakossága mintegy kétszerese volt annak, amennyit az adott társadalmi és technikai alapon igényelt. Az ország közvéleménye, a kormánya és egyháza a református parasztok egykézése felett panaszkodott, holott háromszor annyian éltek a falvakban a mezőgazdaságból való megélésre kényszerülve, mint ahányan optimálisan élhettek volna.

Mi, parasztpártiak is abban a hitben éltünk, hogyha egyelőbben osztjuk el a földet, és mindenkinek jut, megoldjuk a falusi lakosság nyomorát. Pedig csak egyenlőbben osztottuk el azt, amiből a létszámhoz viszonyítva nagyon kevés volt. Arra csak évtizedekkel később döbbentem rá, hogy nálunk sokkal közelebb jártak a megoldáshoz azok a bolsevikok, akik dogmaként tisztelték a gyors iparosítást, és ezzel a falusi lakosság többségét, a munkaerő felesleget kivonták a mezőgazdaságból.

Ez számomra a 70-es években már nyilvánvalóvá vált, azonban a magyar politikai elit, a társadalomtudomány képviselői, de még a közvélemény máig sem jött rá. Átkosnak tekintjük az a múltat, aminek kelet-európai brutalitása ugyan vitathatatlan, de annak köszönhetjük, hogy hetven év alatt a mezőgazdaágból való megélésre kényszerítettek aránya negyedére csökkent. Ennek ellenére még mindig társadalmi betegségeink között a legsúlyosabb a falusi lakosság körében megoldatlan tartós munkanélküliség. Pedig a falusi lakosság népszaporulata is a tört részére csökkent.

Annak ellenére, hogy a magyar faluszociológia az elsők között volt a világon, nem készült olyan tanulmány, ami kimutatja, hogyan alakul a magyar falvakban a népesedés, ha nálunk is hetven évvel előbb, II. József uralkodása alatt megtörténik a jobbágyok felszabadítása. A kiscsaládos jobbágyrendszer és a paraszti mezőgazdaság népesedése között ugyanis óriási a különbség. Az előbbi féken tartotta a mezőgazdaságból megélni kényszerültek népszaporulatát, az utóbbi szabadon engedte.

Sokáig a magyar történelem legnagyobb bűnének tartottam a Monarchia minden örökös tartományában a 18. század végén végrehajtott jobbágyfelszabadítás elszabotálását, de nem ismertem fel, hogy a jobbágyok felszabadításával elszabadul a mezőgazdasági lakosság népszaporulata is.

Ennek ellenére a jobbágyok felszabadításának elszabotálása égbekiáltó bűnünk marad. Az a tény, hogy minden jelentős társadalmi előrelépésnek vannak veszélyei is, azokat minél előbb végre kell hajtani. Az idő mindig a reformereket igazolja. Azok a társadalmak a sikeresebbek, amelyikek nem riadtak vissza a reformoktól.

Az a társadalomtudományok feladata, hogy feltárja a társadalmi folyamatokat alakító okokat, megtanítson bennünket a szakszerű politizálásra. Egyelőre azonban a társadalomtudósok még ott sem tarnak, hogy az emberi faj sorsának alakulására semminek nincs nagyobb hatása, mint a populációnk alakulásának. Ehhez képest a politikai felépítmény szerepe nagyon másodlagos.

Az elmúlt mintegy hatezer év történelmében a történelmünk alakulását elsősorban az határozta meg, hogy a spontán népszaporulatunk sokkal gyorsabb lett volna, mint a lakosságeltartó képességünk növekedése. Ezért minden társadalom csak halálozást növelő lehetett. Ezért az osztálytársadalmak története csak akkor válik érthetővé, ha a népesedés oldaláról közelítünk.

A parasztság és a munkásosztály számára soha nem volt házasságkorlátozás. Ezért mind a kiscsaládos jobbágyság felszabadítása, mind az iparosítás, mind a szolgáltatások térhódítása felgyorsította a spontán népszaporulatot. Mindkét a népszaporulatot gyorsító változás elsősorban a nyugati civilizációt érintette. Csak itt működött a kiscsaládos jobbágyrendszer, és itt történt meg az ipari forradalom.

Sajnos nem illusztráljuk, hogyan alakult a világ népességének megoszlása. Ebből kiderülne, hogy a jobbágyfelszabadulást és az ipari forradalmat követő két században az európai eredetű lakosság részaránya gyorsan nőtt. Ez csak azért történhetett meg, mert az európai kultúra és civilizáció volt az egyetlen, aminek az élettere nőtt, méghozzá megtízszereződött. A világtörténelemben sem előtte, sem az óta nem fordult ilyen elő.

A felmelegedés során gyorsan kialakultak a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel-keleti kultúrák, az utóbbinak kezdettől fogva része volt az észak-afrikai is. Ezeknek a civilizációknak az élettere megközelítőleg tízmillió négyzetkilométer. Csak az első kettőnek volt a térségének nagyobb hányada önözhető. Ezért ezekben élt az emberiség kétharmada. A közel-keleti kultúra népességeltartó képessége, az előbbi kettőhöz viszonyítva, kicsi, mert az önözhető területe azokénak a tizede sem volt. Csak becsülni tudom, hogy a szárazföld tizede sem volt, ahol a lakosság kétharmada élt. Még nem találkoztam olyan adatokkal, hogy az elmúlt hatezer év során térben, és művelési módban hogyan oszlott meg a kor emberisége.

Egészen az első évezred végéig szinte csak az önözéses gabonatermelésre épült kultúrákra épültek magas-kultúrák. A nyugat-európai természetes csapadékra épülő gabonatermelésnek is csak azért van történelmi szerepe, mert azzá nőtte ki magát. A két amerikai kultúra viszonylag későn indult, és hamar megrekedt, mert nem alakult, nem alakulhatott át szántóföldi növénytermelővé.

Nyugat-Európának páratlan szerencséje volt, hogy a népességrobbanását képes volt levezetni. Az ötmillió négyzetkilométernyi Nyugat-Európa talált magának ötvenmillió négyzetkilométernyi szinte lakatlan életteret. Ezzel szinte párhuzamosan az ipari forradalomnak köszönhetően, az iparban, a fegyverkezésben és a tengerhajózásban példátlan komparatív előnyt szerzett, aminek köszönhetően gyarmatosítani tudta az egész világot.

Arra csak most döbbentem rá, hogy az önözéses kultúrák miért nem voltak alkalmasak a benépesületlen térségek meghódítására. Az öntözéses termeléshez előbb ki kell építeni az önözés műszaki feltételeit. Előbb kell állam, ami megszervezi a szükséges csatornák, zsilipek megépítését. A nyugat-európai parasztoknak elég volt egypár igavonó, és a szekerekre felrakható szerszám és vetőmag, ezzel nekiláthattak a földjükön való megélésnek. Az amerikai síkságok meghódítására csak az európai parasztok voltak képesek. Nekem sem jutott eszembe, hogy a paraszti gazdálkodás és a pásztorkodás az a két mezőgazdasági termelési forma, ami nem igényel a társadalomtól előzetes feltételeket. Az európai paraszt bevándorlóknak elég volt egypár lovat vagy marhát, néhány kecskét, ekét, szerszámot vásárolni, és nekiindulhattak a Nyugtnak. Ahol ingyen van a föld, a szegény paraszt is el tud indulni. Ezt láttam, amikor a földosztás után a nincstelen cselédek, kubikosok is el tudtak indulni. Pár év alatt a földhöz jutottak talpára állították a háború előtti mezőgazdaságot.

A paraszti mezőgazdaságban a család képes volt a szinte teljes önellátásra.

A történészek sokat foglalkoznak Amerika felfedezésének jelentőségével, de alig tesznek említést arról, hogy a Nyugat volt az egyetlen kultúra, amelyik számára lehetőség volt az életterének megsokszorozása, és minden másik kultúra kizsákmányolására. Pedig ehhez képest a talált kincsek eltörpülnek.

Amerika minden kincsnél többet adott a kultúrnövényeivel, a burgonyával, a kukoricával, a babbal, a paradicsommal. Ezeknek a kultúrnövényeknek köszönhetően Európa lakosságélelmezési kapacitása jelentősen, közel felével megnőtt. A burgonya szerepét felmérni is nehéz, pedig ahhoz képest Európa minden politikai eseménye jelentéktelenné válik.

A burgonyának és a babnak nálam megkülönböztetett a rangja, mert történelemfelfogásomban a nőknek és a városoknak megkülönböztetett szerepük van.

Mániákusan hangsúlyozom, hogy Európa nyugati felének az új világban megtízszereződött a potenciális élettere. Azt mégis csak később ismertem fel, hogy az Amerikából behozott kultúrnövényeknek köszönhetően Európa élelmiszertermelése mintegy ötven százalékkal megnőtt. Az adott technikai feltétele mellett egységnyi területen felével több élelmiszer terem. Ráadásul ez a növekmény elsősorban a kontinens északi háromnegyedét, és a városi lakosságot érinti.

Bizonyításomat kezdem a burgonyával. Egységnyi területen az a növény adja a legnagyobb tápértéket. Ezt jól jelzi a tény, hogy az utóbbi kétszáz évben lényegesen megnőtt a kontinensünk északi területein élő lakosok száma a mediterrán térségben élőkhöz képest. Ráadásul az új kapásnövények termelési ugyan több munkát igényel, de nem több munkaerőt. Ebben a tekintetben csak megerősödött a véleményem, amit már közel hetven éve felismertem a középkori agrártechnikai forradalomról. A hármas vetésfogó harmadával több termést hozott, de nem igényelt több földet, több felszerelést és munkaerőt, csak munkát. A hármas vetésforgó nem igényelt több munkaerőt, több igavonó állatot, új felszerelést, csak évente több munkanapot.

Még azzal sem találkoztam, hogy az agrártörténészek kiszámolták volna, hogy a telkét megművelő jobbágynak évente hány munkanapja volt az adott éghajlati viszonyok között. Ezt is csak becsülni tudom. A kettes vetésfogó mellett maximum 200. Ennek fele látástól vakulásig. Ezzel szemben az év többi napján csak tett-vett valamit, amire később szüksége volt. Nemcsak télen, de tavasszal is alig volt munka. Csak várták, hogyan nő az őszi vetés. Ezzel szemben a hármas vetésforgó mellett a tavasz is fontos munkaszezon lett. Ugyanaz a jobbágy ugyanazzal a felszereléssel jobban használta ki a munkaerejét.

Ugyanez történt a kapásnövények megjelenése után azzal a különbséggel, hogy elsősorban a nők eddig ki nem használt munkaerejét hasznosította. Ez a nők gazdasági szerepével növelte azok társadalmi rangját.

Ez még tovább nőtt az istállós tehéntartással, ami a havi tejpénzen keresztül az első rendszeres havi pénzbevételt is jelentett. A család élelmezése pedig nagyot javult a burgonya, a bab és a kukorica termelése következtében.

Az is fontos társadalmi eseményt jelentett, hogy a főzés zsírigényét csak a kukoricával a háznál hizlalt disznó biztosította. A ridegen tartott marha nem adott tejet, a ridegen tartott disznónak nem volt elég zsírja.

Azt már tudós barátom kimutatta, hogy a tej és a bab fogyasztása következtében megszűnt a csontritkulás, az angolkór. Arról nincs adatom, de minden bizonnyal nőtt a testmagaság és csökkent a halandóság. Számomra ez a kettő nagyon fontos mutatója az életviszonyok javulásának.

Ahogyan a honfoglalás után hangsúlyozzuk a földművelésre való áttérést, hangsúlyozni kellene a kapásnövények és a tej termelés elterjedését is. Valóságos étkezési forradalmat ugyanis ezek jelentettek.

Mániákusan hirdetem, hogy az ipari forradalom óta egyre nagyobb a protestánsok fölénye a katolikus latinokhoz képest. Most úgy módosíthatom, hogy a burgonyát termelők fölénye nőtt a pasztán élőkhöz képest.

Azt sem vették tudomásul, hogy Európában a nők gazdasági szerepét a családon belül semmi sem javította nagyobb mértékben, mint a kapás növények és az istállós tehéntartás általánossá válása.

A pásztorkodó és a kalászos gabonatermelő társadalmakban a nők gazdasági szerepe elhanyagolható volt, ennek hatására a társadalmi rangjuk is. Ezzel szemben, a kapásnövények termelésében és az istállós állattartásban, a nőké lett a főszerep.

A 20. századi gépesítésig a burgonyát, a kukoricát, a paradicsomot és a babot a nők vetették, takarították be, és hasznosították a háztartásban.

Azt már többször leírtam, hogy a háznál az istállóban tartott tejtermelő tehén mit jelentett a nők számára. A tejpénz volt az első rendszeres pénzbevétel. A tejtermelés egészségügyi forradalmat is jelentett. Felére csökkent a gyermekhalandóság és megszűnt a csontritkulás, az angolkór. Ahol burgonya és tej volt, sokkal egyszerűbb és egészségesebb lett a család élelmezése.

Annak még nyomával sem találkoztam, hogy mit jelentett az óljában, kukoricával, burgonyával hizlalt disznó. Gyermekkorom falujában a disznóvágást eredményét nem a disznó súlyával, hanem a kisütött zsír mennységével mérték. A zsír drágább volt, mint a hús. De arra nem gondol senki, hogy a legelőre hajtott sertésnek szinte csak húsa és kevés rágós szalonnája volt. Ráadásul, a hűtőszekrény előtti világban a hús tartósítása csak nagyon jelentős értékveszteséggel volt megoldható. Kivéve a zsírt.

A babnak pedig a városik lakosság fehérjeigényében volt fontos szerepe. Ez Dél-Olaszországban ütött fejbe. Ott egy gazdag polgári családnál voltunk vendégségen. Aznap az egyiptomi bab, a fáva ünnepe volt. Kiderült, hogy Egyiptomban már az ókorban vallási ünnepe volt a babjuknak, a fávának. Ezen a napon Dél-Olaszországban ma is csak fávát eszek. Ez az ünnep átélte a kereszténységet is, és ma is keményen megtartják. Megértettem, mert a gabonatermő Egyiptomban, nagyon alacsony volt a húsfogyasztás, a fehérjehiányt a babjukkal pótolták. Ezért lett annak a napja ünnep.

Ezen az ünnepen értettem meg, hogy a kereszténység miért tartott hústalan napot, böjtöt. A zsidók, mint pásztornép húst sokat, és kenyeret keveset ettek. Ezért az ünnep előtti napra előírták a hústalan étkezést. Ez a pénteki böjt aztán anakronizmussá vált a gabonatermelő, hússzegény Európában. A gabonában gazdag, hússzegény táplálkozás mellett a vasárnapra áttett ünnep előtt két nappal, tiltva maradt a húsfogyasztás annak ellenére, hogy általában hetente csak egy napra jutott hús.

Visszatérve az Amerikából hozott babra, az lett a városi lakosok fehérjeszegény táplálkozásukban a fehérje. Ehhez tudni kell, hogy a városokban történő állattartás volt a betegségek egyik melegágya. A városok magas halandóságát elsősorban az állattartás okozta. Annak következtében volt sok a patkány, amik a betegségek terjesztői voltak. Az amerikai babot mi is ünnepre méltónak tarthatnánk, akárcsak az egyiptomiak.

Valóságos babra épült táplálkozással Baranyában, a sokácoknál találkoztam.

Itt jegyzem meg, hogy a táplálkozásnak is sokkal nagyobb történelmi szerepe volt, mint a politikának. Ennek ellenére a történészek rangjukon alulinak tartják.

A művészetek társadalmi szerepe

Erre a témára a közelmúlt két zenei eseménye hívta fel a figyelmemet, és ezek hatása alatt írok.

A Magyar Televízió rendezett komolyzenei tehetségkutató versenyt három korcsoportnak. Nem utolsó sorban, a színvonala okán ritkán nézem a magyar adásokat. Erre azonban nagyon büszke voltam. Háromszáznál több pályázó közül a legjobbnak talált 16 közül két lépcsőben választották ki a legjobb hármat, korosztályonként egyet. Ezek közül a közönség választotta ki a nyertest.

A versenyzők kiválasztását, döntésük indoklását öt kiváló művész, kiváló színvonalon végezete. A versenyző gyerekek, fiatalok szereplése, és a zsűritagok megjegyzései bizonyították, hogy komolyzenében a világ élvonalához tartozunk.

Azt sokszor elmondom, hogy a 20. század küszöbén a tudományokban, a művészetekben és a versenysportban a Nyugathoz már felzárkóztunk, nem úgy, mint a viselkedésünkkel, a politikánkkal és a gazdaságunkkal. Ezért kellene a tudósok, a művészek és sportolók képzését, szelekcióját átültetni az oktatáspolitikánkra is.

Először láttam a magyar televízióban olyan műsort, amit a világon bármelyik televízió átvehetett volna. Ilyen irigylésre méltó műsor a Bécsi Televízióban, és a világ közel száz országában is átvett újévi hangversenye.

De ilyen volt a Genfi Zongoraverseny négy első helyezettének a koncertje is. Ennek is volt számomra külön mondanivalója. A színvonalának a minősítésére nem vagyok alkalmas, ezt megtette a zsűri. Engem megfogott a négy nyertes személye. Egy orosz, egy kínai, egy dél-koreai és egy indiai.

Az oroszok kétszáz éve a komolyzene élvonalába tartoznak. A társadalmi és gazdasági teljesítményük ugyan elszomorító, még a megbukott bolsevik rendszernél is gyengébben szerepelnek. Ha 1990 előtt is csak annyit költöttek volna a hadseregre és olyan lett volna az elmúlt húsz évben az olajár, mint húsz éve, kiderülne, hogy mennyire alulteljesít a jelenlegi rendszerük. A zeneművészetük azonban a politikai rendszerük milyenségétől függetlenül, csúcson van ma is.

Annál meglepőbb a Távol-Kelet és India részvétele a döntőben.

Dél-Korea csodájáról kevesebbet tud a közvélemény. Pedig érdemes volna többet tudni róluk. A Koreai Háború óta a leggyorsabban fejlődő ország. Ezt mindennél jobban jellemzi a tény, hogy a háború előtt a két Korea azonos szinten volt, most a déliek egy laksora jutó jövedelme tizenhatszorosa az északiakénak. Amíg Európában a két Németország életszínvonala között csak párszor tíz százalékos különbség jött létre az életszínvonalukban a fal ledöntéséig, addig a Távol-Keleten tizenhatszoros lett a különbség. Természetesen a kelet-németek nem családi diktatúrát vezette be, és nem ázsiai kegyetlenségű volt a módszerük, csak kelet-európai.

A reformok utáni Kína és Észak-Korea mindkettő politikai diktatúra, de a kínai világsiker, az észak-koreai pedig világcsőd. A kettő között azonban lényeges különbség van a hatalom szelekciójában, és a gazdaság piacosításában. A politikai diktatúra is lehet sikeres, de annak két feltétele van: A hatalmat gyakorló párton belül minőségi alapon legyen folyamatos a szelekció, a gazdaságban pedig a piaci erők működjenek.

Abszolút nem értek egyet a liberálisokkal, akik szerint a társadalmi siker elsődleges feltétele a liberális politikai felépítmény. A liberális politikai felépítmény azokban csak az olyan társadalmakban lehet sikeres, ahol olyan erős a polgárság.

Az olyan társadalomban, ahol az egy lakosra jutó jövedelem fele sincs az élenjárókénak, egyetlen párt uralmára van szükség, amin belül minőségi a szelekció, és a piac irányítja a gazdaságot. A párton belüli szelekciónak olyannak kell lenni, amilyen szelekció a művészek és a sportolók képzésében és elismerésében történt, és történik.

Mivel magyarázható, hogy a korábban a Nyugaton is csak a művészek és a sportolók képzését jellemezte a minőségi szelekció?

Azért, mert csak ezen a két területen volt a munkaerő minőségében hiány.

Az osztálytársadalmak munkaerőigényét mennyiségében és minőségében meghaladta a kínálat. Ezért kellett fokozni a halandóságot és üldözni a tudásvágyat.

Ezzel párhuzamosan a társadalmak között harc folyt az életterük növelése érdekében. Ehhez a harchoz azonban erőfölényre volt szükség, ami elsősorban a létszámon múlott. Az osztálytársadalmak tagjainak érdeke azt kívánta, hogy a létszámuk ne haladja meg az életterük eltartó képességének optimumát. A társadalmaknak az életterűkért folyó harcban azonban a létszámfölényre volt szükségük. Ezért jellemzett minden osztálytársadalmat a szervezett halálokozás és annak ellenére a túlnépesedés.