2015. március 2., hétfő

A következő nemzedék minőségi újratermelése

Tartalom


Kopátsy Sándor                EE                    2015 02 27

Társadalomszemléletem
A következő nemzedék minőségi újratermelése
(Kézirat)

Érthetetlen módon a társadalomtudományok ugyan nem tagadják a következő nemzedék minőségének fontosságát, de ennek érdekben elegendőnek tekintik a minél jobb oktatási rendszert, a pedagógusok jobb megfizetését, az iskolák jobb felszerelését. Ugyan ezek sem mellékesek, de ezeknél sokkal fontosabb a gyerekek várható fejélődésének optimalizálása, ami elsősorban a családi háttér függvénye.
Ezt jól bizonyítja, a saját oktatási tapasztalom, a közvélemény, és egy a közelmúltban megjelent amerikai tanulmány.
Diákkoromban már tanítványaim voltak. Megtanultam, hogy az oktatásom eredménye elsősorban nem rajtam, hanem a tanítványomon múlik. A kudarcaim általában ott voltak, ahol olyan tanítványom volt, akinek bizonyos tantárgyakhoz nem volt tehetsége. A tehetségeseket nagyon könnyű volt tanítani. A saját osztályomon belül pedig azt láttam, hogy a családi háttér volt nagyon fontos. A zsidók között rossz, tehetségtelen tanuló nem is volt. Az úri középosztályba tartozók közül már volt néhány olyan, aki nem is akart jó tanuló lenni. Ugyanakkor a néhány munkás és parasztszármazású esetében nyilvánvaló volt, hogy onnan legfeljebb a legjobb tized juthatott középiskolába. Ők ugyan sokkal kevesebbet hoztak, mégis jól teljesítettek.
Azt pedig magam is megéreztem, különösen az egyetemen, hogy mennyivel magabiztosabbak lehettek azok, akik budapesti nagypolgár családokból érkeztek.
Évtizedeken keresztül figyeltem a középiskolák közötti rangsort. Tucatnyi iskolában voltam érettségi elnök. Az ott szerzett tapasztaltok arról győzött meg, hogyha megnézem az iskola mögötti társadalmi hátteret, megmondom, milyen szintű az iskola.
Amikor a Fasori Evangélikus Gimnázium világsikerének okát kerestem, rájöttem, hogy a tanulók mögötti szülői háttér volt példátlan eredmény kulcsa. A diákok egyik fele a kikeresztelkedett, jómódú zsidó polgárságból, a másik fele a vidéki lutheránus papok családjából került Budapestre. A zsidó diákok hozták a zsidó nagypolgárág nyitottságát, világlátását, idegen nyelvek ismeretét, igényességet. A lutheránus papok gyerekei pedig a keményebb, puritánabb erkölcsöt, a hazaszeretetet, a szép magyar nyelvet. A két érték találkozott, azt átvették egymástól. A zsidó fiuk úgy beszéltek magyarul, mintha vidéken nőttek volna fel. A vidékről felkerült értelmiségi fiuk pedig felvették a nagypolgárok igényességét. Nem valami terv, hanem a véletlenek összejátszása hozta létre a világ egyik legszerencsésebb diákközösségét, és lett belőle az oktatástörténelem legjobb iskolája.
Csak öregkoromban jutottam odáig, hogy az oktatásban a tanulóközösségek homogenitása a siker kulcsa. Ma már egyértelmű az oktatáspolitikai koncepcióm. A minél homogénebb tanulócsoportok létrehozása az elsődleges előfeltétel.
Ezzel el is jutottam a jelenkori fejlett társadalmak feladathoz.

A gyermekvállalás szelekciója

Azzal, hogy a tudományos és technikai forradalom a minőségi munkaerőt tette a társadalmi fejlődés szűk keresztmetszetévé, az elsődleges társadalmi feladattá vált a következő nemzedék minőségének optimalizálása. Ez azonban elsősorban attól függ, milyen szülő környezetbe születnek a gyerekek. Fajunk eddigi életében az ilyen minőségi szelekció nem volt lehetséges, de nem is volt rá szükség. A jelenkori fejlett társadalmak az elsők, amiben a minőség nemcsak fontos, de mindennél fontosabb is lett. Ezeknek a társadalmaknak a teljesítménye elsősorban attól válik determinálttá, hogyan tudja a közvetkező nemzedék társadalmi értékét, teljesítményét fokozni. Mivel a következő nemzedék minősége egyre inkább attól függ, mennyire lehet a születések mögötti hátteret alakítani, a társadalom kötelességévé vált a születések arányát a minél jobb családi háttér felé vinni.
Ez fajunk életében nemcsak először vált társadalmi feladattá, de lehetségesé is. Az emberi faj életében először vált lehetségessé a születések irányíthatósága a minőség javítása érdekében. Amennyire szinte minden emlősre jellemző, hogy az utódok apai génjei a minőség érdekében szelektálódjanak, az emberi faj esetében erről nem beszélhetünk. Sőt, minden társadalom politikája és vallása tiltotta, igyekezett meggátolni még ezt a szelekciót is. Nem vagyon vallástörténész, de a zsidó és a keresztény vallás bűnnek tekintette mindkét nem részérül a szelekciót. De nemcsak büntette, de el is hallgatta, hogy számos kultúrában a többnejűség volt a jellemzi, ami a férfiak részéről minőségi szelekciót jentett. Az ilyen társadalmakban apai vonalon minőségi szelekció volt. Az ugyan aligha állítható, hogy ennek látható eredménye lett volna.
Az emberi fajnak ugyanis egészen a jelenkorig nem volt szüksége a szelekcióra. Adottságai, nemcsak a szellemi, de még a fizikaiak is jobbak voltak, mint amennyire a fejlődésünk adott szintjén a társadalomnak szüksége volt. Az emberi agy fejlettsége ugyan köztudottan kiemelkedő volt a biológiai őseinkhez képest, de arra alig utaltunk, hogy a kezünk, a hangképzésünk ugyancsak nagyságrendekkel többre volt képes, mint a biológiai elődeinké.
Azt nem is vitatom, hogy a társadalomnak mennyire van joga a születések mögötti hátteret befolyásolni, megelégszem azzal, hogy legalább annyira, amennyire ennek következményeit a társadalomnak kell viselni. Az nemcsak emberi, de természeti törvény, hogy az egyéni érdekek nem állhatnak a társadalmi érdek elé. A politikai hatalom mindig azt követelte meg, hogy az életnél is sokkal fontosabb a társadalom, a haza, a család érdeke. Minden vallás nemcsak elvárta, de megkövetelte, hogy az egyén életénél is fontosabb a vallás érdeke. Ezért nem lehet azt tagadni, hogy az utódválasztásban nem a társadalmi érdek az első.
Azt ugyan nem vonja kétségbe senki, hogy a jelenkori fejlett társdalom számára elemi kötelesség a gyermekvállalás támogatása, mivel a spontán gyermekvállalás egyre jobban lemarad a létszám tartásához szükséges mögött. Korunkban már csak az a fejlett társadalom képes a létszámát akárcsak a szinten is tartani, amelyik a gyermeknevelés költségéhez hozzájárul. Ezt minden fejlett társadalom a tudomány tanácsai nélkül is megvalósította. Minden társadalom a családi pótlékkal és különböző kedvezményekkel serkenti a gyermekvállalást.
Ez a támogatás azonban rossz, mert csak a születések számának növelésében teremt érdekeltséget, holott a társadalom a minőség javításában jobban érdekelt, mint a mennyiségben. Minél nagyobb a családi pótlék, annál nagyobb a kontraszelekciós hatása. Az emberi faj szaporodási törvénye azt diktálja, hogy minél szegényebb a család, és minél rövidebb az újszülöttek várható élettartama, a kínálkozó fogamzási alkalmak annál nagyobb hányadát használják ki. Még nem találkoztam annak megállapításával, hogy az ember a legszaporább emberszabású faj. Ösztönösen olyan szapora, hogy a húszas éveket alig meghaladó várható életkor mellett is fennmaradhat a létszáma. Az emberi faj csak azért maradhatott fenn, mert életének első 95 százalékában mindig valahol a húszas évek közepén volt a várható életkora, mégsem pusztult ki, hanem példátlan módon, minden természeti környezetben életképesnek bizonyult. Az is tény, hogy ezt a mintegy 1.500 évszázadot, a mintegy 70 ezer generációt úgy élte át, hogy életterében terjeszkedett, és a szexuális ösztönéből fakadó alkalmakat kihasználta. Ennek ellenére sehol nem állt be túlnépesedés mindaddig, amíg a gyűjtögetésből élt. Az életterein sehol nem volt képes a természet által adott élelmét növelni. Fajunk életének első 95 százalékában nem, illetve alig változhatott meg az egy lakosra jutó jövedelem. Ezért az életszínvonal minden gyűjtögető térségben lényegében a létfeltételek szintjén maradt.
Változatlan jövedelem, illetve életmód mellett nem nőtt a várható életkor, ezért a spontán szaporaságunk. Sajnos, a demográfusok sem foglalkoznak azzal, hogy az emberi faj spontán szaporodása hogyan függ a várható élettartamtól. Azt kellene nekik bizonyítani, hogy az ember szaporasága a várható életkor függvénye. A létszám akkor termelődik újra, ha a várható életkor valahol a 25 év körül van. Ahogyan az életviszonyok javulnak, ennél néhány évvel hosszabb élettartam már a születések számát megduplázza. Ez a gyorsulás mindaddig lassul, de megmarad, amíg a várható életkor a nemi érettségen belül marad. Ettől kezdve a már nem termékeny korúak arányának növekedése lassítja a népszaporulatot. A legtöbb fejlett társadalom már ezen a határon túljutott.
Az elmúlt száz évben azonban a tudomány megoldotta a fogamzásmentes szexuális élet lehetőségét. A fogamzásgátlás megoldását fajunk történetében az egyik leg nagyobb lépésnek tarom. E találmány nélkül létre sem jöhettek volna a jelenkor fejlett társadalmai. Erről sem találtam még adatot, hogy a jelenkori várható életkor mellett mekkora volt a születésszám száz évvel korábban. De mintegy háromszorosra becsülöm. Ez pedig eleve lehetetlenné tette volna mindazt, amit elértünk.
Nem ismerek olyan jelenkori társadalmat, amelyik nem használ rendszeresen fogamzásgátlót, vagy nem korlátozta erőszakkal a gyermekvállalást, de ennek ellenére nem áll a fejlettségi rangsorban lényegesen hátrább, mint ahol száz éve volt.
A világ legfejlettebb ötödében nincs olyan társadalom, amelyikben nem általános a fogamzásgátlók használata. Ezekben egyetlen társadalmi torzulás jellemző, hogy a gyermekvállalás kontraszelektív. A családok felső harmadában, ahol a következő generáció felnevelése várhatóan jó, a születések száma sokkal kisebb az átlagosnál. Ez az élcsapat a kontraszelekció ellenére gyorsabban fejlődik, gazdagodik, tovább és iskolázottabb lesz, mint a történelmükben valaha.
A világ második ötöde, Kína azért válhatott a világ leggyorsabban felzárkózó ötödévé, mert erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást. De szinte senki sem teszi hozzá, hogy ez erőszakkal is csak azért történhetett meg, mert nagyon kemény politikai diktatúra kényszeríti ki, és mert a kínai lakosság nagyon törvénytisztelő, puritán. Ez az ötöd a század közepére felzárkózik a legfejlettebbek közé. Egyenrangú lesz a négy tengerentúli angolszász országgal, és jelentősen maga mögött hagyja Európa nyugati felét is.
Az emberiség háromötöde, néhány kivételtől eltekintve nagyságrenddel gyorsabban szaporodik, mint amennyi lakosságnövekedést a társadalmuk elbír. Az eredményes felzárkózásra ugyanis csak azok a társadalmak képesek, amelyekben a lakosság viselkedése puritán és a népszaporulat nem haladja meg az 1-2 ezreléket. Márpedig a háromötödben ilyen jelentős nincsen. Nem gyorsan szaporodók csak a kelet-európai ortodox keresztények, de azok sem puritánok. A nagy többség nagyságrenddel gyorsabban szaporodik az általa még elviselhetőnél. A század közepére viszonylag még elmaradottabb lesz, mint jelenleg.
A jelenkor fejlett társadalmaiban nem a szaporodásunk, hanem annak minél jobb átlagos minősége az elsődleges társadalmi érdek.
Az, hogy a jelenkori társadalmakban ugyan a társadalom működésének hatékonysága elsősorban a következő nemzedék minőségétől függ. Ennek a kontraszelekciója azonban óriási társadalmi fékként fog működni. Ez olyan, mintha a tőkés osztálytársadalomban olyan mechanizmus működött volna, ami a tőke képzése és növelése ellen hatott.
Túlnépesedés.
Fajunk történetében soha nem volt a jelenkorihoz hasonló szaporodás. Az elmúlt és a jelen száz évet úgy fogja az utókor jellemezni, hogy abban a társadalmi érdeket súlyosan sértő szaporaságunk a jellemző. Arra vonatkozó becslésekkel még nem találkoztam, hogy mikor, mekkora lett volna a népszaporulat, ha a társadalom nem fokozza a nyomort, nem pocsékolja az erőforrásait, nem öli az embert és nem üldözi a tudást. Az azonban könnyen megállapítható, hogy az elmúlt száz évben megélt szaporaság a múltban nem fordulhatott volna elő. Elég arra hivatkozni, hogy az elmúlt száz évben fajunk ötszörösére gyarapodott. Ezen belül éppen a legszegényebb térségben, a Szaharától délre lévőben, hússzorosára nőtt. Azt azonban mégsem vetette fel senki, hogy a múltunkban ilyen népszaporulat egyetlen generáció alatt sem történhetett. Egyetlen német, vagy japán tudós sem mutatott rá arra, mi lenne, ha az ő hússzor gazdagabb országukat ilyen mértékű népszaporulat sújtotta volna.
A közgazdászok sem gondoltak arra, hova vezetett volna a gazdaság, ha a földdel, természeti kincsekkel és a vagyonunkkal úgy gazdálkodunk, ahogyan az elmúlt és a jelen században az emberanyaggal.
Átéltem az 50-es évek elején egy konkrét pocsékolást a fakitermelésben. A háború után kötelességszerűen átvettük a Szovjetunióban érvényesített módszereket. Ilyen volt az önköltségi árrendszer. Ennek alapján a vállaltok mérlegeiben mindenek az árát a ráfordított költség alapján állapítottuk meg. Ez az erőgazdaságban azt jelentette, hogy a legkisebb értékű felhasogatott, csak tüzelésre alkalmas tuskó volt a legdrágább, az egyben hagyott hámozási rönk pedig a legolcsóbb. Ezért aztán az erdőgazdaságok a tuskónál százszor értékesebb rönköket is felvágták tűzifának. Ennek az lett a következménye, hogy a bútorlap gyártáshoz nem is jutott rönk, a bútoripar pedig importálta a drága rönköt. Ez a tény aztán feltűnt a gazdaságirányítás elsőszámú felelősének, Gerő Ernőnek, és feltette a kérdést, miért kell nekünk a drága rönköt importálni. Mikor megmutattam az okát, felhatalmazást adott a világpiaci faárak bevezetésére. A következő évben aztán már bőven volt rönk, és az ország mindegyik erdőgazdasága élüzem lett.
Azt már nem tudom, hol mikor kapott a többi szocialista ország észbe, csak azt, hogy tíz év múlva is olyan vasúti tarifa volt érvényben, ami a tényleges szállítási távolságra nem volt tekintettel. Ezért kaptunk a Szovjetunióból ipari rönköt olcsón annak ellenére, hogy Szibériából érkezett. Amikor a Tervhivatalba küldött szovjet tanácsadónak feltettem a kérdést, kiokosított, hogy ez azért hasznos, mert a Szovjetunióban jellemző óriási szárazföldi távolságok megnehezítenék a vállaltok közti együttműködést.
Ettől aztán olyan okos lettem, hogy kiszámoltam, hogy a szovjet méretekhez képest közelinek számító két város, Moszkva és Leningrád, a szállítás költségek alapján sokkal messzebb volt egymástól, mint Leningrádtól a világ bármelyik kikötője.
Ezek a számok győztek meg attól, hogy a világgazdaságban a tengeri szállítás lehetősége minden kikötőt közel hoz. Akkori példám szerint Rotterdamban többe kerül egy zongorát átvitetni a szomszéd házba, mint egy konténert Tokióból elszállítani Rotterdamba. Ennek felismerése győzött meg arról, hogy a tengereken minden közel van. A szárazföldön pedig fontosabb a pontos időben a helyszínre érkezésnek, mint a száz kilométerekben mérhető távolságnak.
Visszatérek a munkaerő termelésére.
Elég volna megnézni egy olyan táblázatott, a mi a munkaerő átlagkeresetét rangsorolja százalékos bontásban. Bármennyire tanulságos is volna egy ilyen táblázat, ilyent még nem láttam. Az Egyesült Államok készítenek ilyent. Az is sokat mond, mert megdöbbentően nagy a szórás. Ennél is nagyobb szórást mutatna egy olyan bontás, ami nem a munkaadó által becsült értéküket mutatná, hanem a társadalomnak okozott hasznot. Ebből kiderülne, hogy a jól megfizetetteket értékelik a keresetüknél sokkal értékesebbeknek, a gyengék értéke pedig gyakran negatív. Az utóbbi rangsort tartom reálisabbnak.
A negatív értékű alkalmazottak megtartását azzal magyarázzák, hogy sokszor nehezebb tőlük megszabadulni, mint amennyi kárt okoznak.
A nem kívánatos dolgozóktól való nehéz megszabadulás kártékony hatását megértő szakszervezeti vezetővel sem találkoztam. Pedig azt a munkaadók mindegyike megérti. A felmondással járó nehézségek az alkalmazástól való félelmet szülik. Olyan munkaadóval sem találkoztam, aki nem ismerte el, néha azért nem alkalmaz ismeretlen munkavállalót, mert nehéz a nem megfelelőtől megszabadulni.
Ezért javaslom, hogy a tartósan munkanélküliek és pályakezdők esetében, bizonyos ideig nem lehet a dolgozónak a felmondásuk ellen perelni.
A javasolt kimutatás azért volna hasznos illusztráció, mert érthetőbbé válna, hogy nem lehet a dolgozókat azonos értékűnek kezelni. A társadalom felső tizede mintegy ötször többet ér, mint az átlag, a leggyengébb tizednek pedig az előjele is más. Az erdőkitermeléssel való összevetésnél is nagyobb hiba a következő nemzedéket darabra számolni.
Mivel a következő nemzedék várható értéke elsősorban a családi környezettől függ, jogos a gyermekvállalás szempontjából a családokat minősíteni, és a gyermeknevelés előzetes támogatását a minősítés arányában adni.
Kína jelenleg az egyetlen társadalom, amelyikben nem működik a gyermekvállalásban a kontraszelekció. Pozitív ugyan ott sincs, de legalább kontraszelekció sincsen. Ez sem kevés.
A gyorsan szaporodó társadalmakban kívánatos volna a gyermekvállalás korlátozása. Az igazi társadalmi eredmény az volna, ha a gyermeknevelésre fel nem készült családok számára tiltott volna a gyermekvállalás. A gazdag és jól keresőket pedig nem kellene korlátozni.
Itt csak megemlítem, hogy a gazdag és képzett szülők gyermeket is fogadhassanak. Ezek nevelési eredményéről ugyan nincsenek adataim, de minden bizonnyal megdöbbentő eredményt mutatnának. Ezért ezt sem korlátoznám.
Ahogyan a fejlettebb társadalmakba vándorló munkaerő azonnal sokszorosát éri annak, amennyit otthon ért, a gazdag és iskolázott családba befogadott, akár százszor többre viheti, mintha otthon maradt volna.
A jövő világgazdaságában a legnagyobb lábon járó érték a fejlettebb társadalomba vonuló tehetség lesz. Ez ugyan veszteség, ahonnan elvándorolt, de ennél sokkal nagyobb nyereség lesz ott, ahova ment. Gondoljuk meg, hogy mennyit ér egy zseniális sportoló, művész, ha az elmaradt országa falujában marad, vagy a fejlett világban hasznosítják a képességét.
Ebből fakadóan a fejlett társadalmakban nem lesz tehetséghiány, mivel a világ háromötödéből, ahol óriási emberfelesleg és reménytelen társadalmi helyet lesz a jellemző, felmérhetetlen tehetség mennyiségből válogathatnak a többszörös jövedelmet biztosító társadalmak. Azokban tehát nem lesz veszélyes a tehetséghiány, hiszen ingyen juthatnak bármennyihez.

A bevándorlók értéke

Azt, hogy a múltunkat mind mennyiségben, mind minőségben az emberfelesleg jellemezte, jól mutatja a tény, hogy a munkaerő be- és kivándorlását a közgazdaságtan soha nem mérte. Még akkor sem, ha az előnyt jelentett a számára.
Ez ugyan egyértelmű, hogy az uralkodó osztályok érdeke a nagyobb lakosság, hiszen az országok egymás rovására akartak terjeszkedni, ami erőszak nélkül nem történhetett. Márpedig az erőszakot csak a nagyobb erő tudta érvényesíteni. Ezzel szemben a lakosság nagy többségének az volt az érdeke, hogy az ország lakossága a térség eltartó képességéhez minél jobban igazodjon. Mivel szinte minden társadalom túlnépesedett volt, a társadalom érdeke szinte mindenütt, és mindig a lassú népességfogyás volt. De ezen belül a társadalom szinte minden sejtje, a családok mindegyike a másik család rovására akart terjeszkedni. Ez a nagycsaládos társadalmakban volt erősebb, mert ott az uralkodó osztály a családnagysághoz igazodott. Ezt mindennél jobban jellemezte a tény, hogy a nagycsaládos feudális társadalmakban néhány évenként a családnagysághoz igazították a jobbágytelkeket.
Ezzel szemben a nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszerben a nagycsalád már nem volt érdek, hiszen jobbágy csak a legidősebb, munkaképes fiú lehetett, és általában csak egy lánynak volt esélye arra, hogy jobbágy felsége lehessen. Ezért a jobbágycsaládban a szülők öregkori ellátása érdekében egyetlen felnőtté váló fiúra volt szüksége. Természetesen előfordult, hogy előtte már három leány született. A nagy gyermekhalandóság okán egyetlen fiú felnőtté válásának is kicsi volt a valószínűsége. Ezen felül, mivel nem volt fogamzásgátlás, a született gyerekek száma a szexuális vágyon múlott.
A történelemtudomány nem is érinti a család gyermekvállaló érdekét. Azt, hogy ez mennyire ráül a család életére, Baranyában, az egykéző református falvakban láthattam. Ott nyilvánvalóvá vált, hogy az egykézésnek milyen nagy ára van ott, ahol nincs lehetőség a fogamzásmentes szexuális életre. Ha az első gyermek leány, az már tragédia volt. A község kollektív elvárása az egyetlen gyerek volt, mert felismerték, hogy az ideális az volna, ha nem nőne a létszám, csak akkor juthat egy lakosra nagyobb föld. Az egyetlen lány azonban a család nevének és birtokának elvesztését jelenti.
Nem kisebb problémát okozott, ha az egyetlen fiú is meghalt. Ez ellen nem volt semmi biztosíték.
Ahol az egyetlen fiú megmaradt, ott nem engedett meg a közerkölcs újabb gyermeket, tehát tilos terület volt a normális szexuális élet.
Azt ugyan láthattam, hogy az egykéző falvak gazdagabbak voltak, mint a katolikusoké. De mégis érezni kellett a szomorúságot. Nem lehet örömteli az olyan közösség, amiben a szexuális vágyak kiélhetősége keményen korlátozott.
Márpedig alig száz éve, hogy a fejlett társadalmakban már a lakosság többsége nem a falvakban él.
A városokban élő munkások bére sem a sokgyermekes családra volt méretezve. Még arra sem volt elég, hogy a feleségek a gyerekekkel otthon maradhassanak. Az ipari forradalom első két századában a gyerekeknek is munkát kellett vállalni. Ez pedig olyan borzalmas volt, amit már a polgári erkölcs sem viselt el. A gyermekmunkát aztán már törvény tiltotta.
Bevallom, hogy sokáig számomra az ipari forradalom csak a jó oldalát mutatta, illetve én is csak azt láttam. Az első figyelmeztetést az jelentette, hogy a csontozat fejlődésében mutatkozó betegséget, a csontritkulást angol-kórnak hívtuk. Előttem Anglia szinte mindenben a követendő példa volt. Aztán magamtól is rájöttem, hogy nem az angol jobbágy volt csonthiányos beteg, hanem az angol proletár. Annak lakása, munkahelye, levegője, táplálkozása sokkal egészségtelenebb volt, mint a vidéken élő, a szabadban dolgozó parasztoké.
Erről győzött meg a kedvenc mutatóm, a testmagasság is. Az angol parasztok 10 centivel magasabbak voltak, mint a munkások. Ez a különbség csak a 20 században tűnt el. Ez előtt az angol hadihajókon 165 centi volt a fedélzetek magassága. Ezt csak a 20. században kellett 180 centire növelni.
Aztán katonáktól tanultam meg, hogy az orosz tankokba bele sem fértek volna a németek. A közelmúltban pedig azt olvasom, hogy a kínai hadseregben kellett áttervezni a tankokat, mert a mai katonák már nem fértek bele.
Az ipari forradalom után, az uralkodó osztály érdeke volt a minél nagyobb munkaerő kínálat. Ezt nem értette meg Marx sem. A munkások kizsákmányolása ugyanis nem a tőkéstulajdonból, hanem a munkaerő túlkínálatából fakadt. Mivel a munkaerő is áru volt, az ára csak akkor lehetett alacsony, értéktöbbletet hozó, ha nagyobb volt a kínálata, mint a kereslete.
Mivel a tőkehiány sokkal kevesebb munkahelyet teremtett, mint amennyi munkaerő a piacon munkát keresett, a kizsákmányolás akkor is biztosítva volt, ha a lakosság számának növekedését a spontán népszaporulat fékezte. A fékezett népszaporulat is sokkal nagyobb volt, mint amennyivel a tőkefelhalmozás növelni tudta a munkahelyek számát. Néhány háborús pusztításon és járványon kívül nem ismerek a történelemben olyan békebeli állapotot, amiben jellemző volt a munkaerőhiány.
Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történelmében ritka kivétel volt a munkaerőhiány. Ezért engedhette meg a közgazdaságtudomány, hogy a munkaerő újratermelési költségét figyelmen kívül hagyja. Még a viszonylag alig lakott kontinensek is sokkal inkább fékezték, mint támogatták a bevándorlást. A történelemben egyetlen jelentős betelepítést ismerek: az afrikai rabszolgák Amerikába való szállítása. Erre a kivételre azért volt szükség, mert az európai bevándorlók nem mentek el az ültetvényekre rabszolgáknak.
Az elmúlt mintegy hatezer év osztálytársadalmai történelmét csak akkor értjük meg, ha szem előtt tartjuk, hogy a századok átlagában, egészen a 20. század küszöbéig, évente 1-2 ezrelék volt az átlagos népesség növekedés. Ennek ellenére a munkaerőből mindig több és jobb volt a munkaerő kínálata, mint a társadalom által kínált munkaalkalom. Ebben a mintegy hatezer évben szinte csak olyan technikai találmányok voltak, amiknek a működtetése a korábbi technikánál alacsonyabb tudásigényt támasztott.

Nemcsak a közvéleményt, de a tudósokat is csak az bűvölte el, hogy az új technikai eszközök kitalálása egyre több ismeretet igényelt. Az szinte senkinek nem tűnt fel, hogy a fejlettebb eszközök működtetése egyre kevesebb tudást igényelt. Fajunk történetében a munkaerő mintegy kilenctizedével szemben a legalacsonyabb tudásigényt a 20. század elei ipar támasztott. Ebből a legalacsonyabb igényből egyetlen század alatt oda jutottunk, hogy a munkaerő négyötödétől legalább 12 éves, a felétől pedig 16 éves képzettséget kíván a technika. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése