Olasz reform

Kopátsy Sándor                  EE                  2015 05 14

Társadalomszemléletem

Olasz reform

Évtizedek óta nem követtem az olasz politikai életet, pedig korábban sokat tanultam az ott töltött félév során. Amióta tagja lett az Európai Uniónak és még inkább az euró övezetnek, tudomásul vettem, hogy eltévedtek nemcsak ők, de a másik három mediterrán ország is. Nemcsak az elmúlt, de a következő évtizedeket is a négy mediterrán ország a fokozódó lemaradásuk fogja jellemezni.

Tegnap azonban óriási élményt okozott a The Economist egy rövid írása a jelenlegi olasz kormány alkotmánymódosító tervéről. Kiderült, hogy azt célozzák, amint a rendszerváltás óta hirdetek, hogy két pártnál több már nagyon sok, de a felzárkózóknak a kettőnél is jobb az egy párt uralma.

Matteo Renzi, a jelenlegi, 40 éves miniszterelnök, aki Firenze polgármestere volt, felismerte, hogy Olaszországnak két párt is bőven elég volna. Kidolgozta, hogyan lehet ezt megvalósítani.

Olyan alkotmányra van szükség, ami alapján az a párt, amelyik elnyeri a szavazatok legalább 40 százalékát automatikusan 340 helyet kap a 650 fős törvényhozásban. Ha nem lesz ilyen sikeres egyetlen párt sem, akkor a két legerősebb kapja meg a 340 helyet. Kitalálta a listáról bekerülő törvényhozóktól való megszabadulás módszerét. Engem eleve zavart a kontinentális európai országok gyakorlata, ami a körzetekben vesztes párokat listás helyekkel vigasztalja.

E koncepció szerint maximum két pártnak lehet politikai súlya, de általában egynek. A jövőjüket joggal féltő pártok az angol rendszer Thatcher formáját emlegetik. Mások Franco uralmával rémisztgetnek.

Én, az Egyesült Államokban bevált rendszert tartom a legjobbnak. Abban az előválasztási rendszer gondoskodik arról, hogy csak két elnökjelölt maradhasson, ahol az egyiknek szükségszerűen 50 százaléknál több szavazata van. Ez elég arra, hogy a győztes egy cikluson keresztül nem váltható le. A szenátus és a képviselőház tagjait is közvetlenül az államok választják. A két ház nemcsak elvileg, de gyakorlatban is lehet ellenzéki többségű, ami az elnök munkáját megnehezítheti, de nem válthatja le.

A tényt, hogy Nyugat-Európa egyre jobban lemarad nemcsak a távol-keleti konfuciánus, de a négy tengerentúli angolszász államhoz képest is, elsősorban azzal magyarázom, hogy a nyugat-európai puritán országok képtelenek tudomásul venni, hogy nem körülöttük forog a világ. A hidegháborúban az Egyesült Államok csicskási voltak, mert még a náluk elmaradottabb Szovjetunióval sem voltak katonai téren egyenrangúak.

A Szovjetunió összeomlása után sem érezhette egyetlen európai nagyhatalom az Egyesült Állammal egyenrangú szerepre képesnek magát, De még akkor sem, ha a három legnagyobb nyugat-európai ország összefog, elhatározza, hogy Európa egészét emelik a szuperhatalmai szerepre az ő vezetésük alatt. Ezért hozták létre az Európai Uniót.

Németország és Franciaország vezetői felmérték, hogy Nagy Britanniát ki kell szorítani, mert velük szemben óriási előnye van azzal, hogy megkülönböztetett kulturális és politikai kapcsolata van az Egyesült Államokkal, és a másik három volt tengerentúli gyarmatával a háta mögött. Ketten akartak Európa nyugati felének országai élén szuperhatalom lenni.

Azt, hogy ez halva született ötlet, máig nem ismerték fel. Nem veszik tudomásul, hogy Európa nyugati fele eleve nem lehet politikai és gazdasági egység, mert ahhoz mind kulturálisan, mind gazdaságilag túlságosan heterogén. Az Európai Unió 28 tagállama minél jobban egységként jelenik meg, annál gyengébb lesz. Nem akadt egyetlen európai politikus, aki rájött volna arra, hogy a szorosabb közösségre legfeljebb az erős puritánoknak alkalmasak. A mediterránok, a közép-európaiak és a balkániak számára egészen más út a járható. annál rosszabb.

Minden kultúrának és azokon belül minden fejlettségű szintnek más társadalmi és gazdasági felépítményre van szüksége.

A puritán németek rákényszerítették a saját kultúrájuknak és fejlettségüknek megfelelő pénzügyi fegyelmet tucatnyi olyan országra is, amelyek kultúrája és fejlettsége erre még nemcsak képtelen, de a módszerük erőltetése nagyon kártékony. Az EU azonban az euró övezet létrehozásával még tovább lépett az eleve téves úton. Az EU azonban az euró övezet létrehozásával még tovább lépett az eleve téves úton.

Európa demokratikus országi, Nagy Britanniát kivéve, bevezettek egy olyan demokráciát is, ami a választók uralma helyett, a pártok uralmát jelenti. Et ismerte fel a jelenlegi olasz miniszterelnök, Renzi.

A kettőnél több párt, és a listás szavazatok jelentős súlya ugyanis a szavazók hatalmával szemben, a pártapparátusok hatalmát jelenti. A demokratikus pártok is megtanulták a fasiszta és a bolsevik diktatúráktól, hogy a pártapparátusok hatalmát fent lehet tartani azzal, ha a törvényhozók többségét nem a választók, hanem a pártapparátusok választják. A második világháború után a demokráciák bevezették a sok párt rendszert, szemben a bolsevik rendszer egyetlen pártjával szemben. A több és az egyetlen párt uralma között csak az a különbség, hogy nem egyetlen, hanem több párt apparátusa birtokolja a hatalmat.

Magyarországon a rendszerváltás után felismerte az SZDSZ, és zseniálisan alkalmazta akkori elnöke, Tölgyessy Peter, aki választási paktumot kötött Antall Józseffel. Ennek alapján biztosítékot teremtettek arra, hogy örökre ne lehessen olyan párt, amelyik fontos, kétharmados törvényt hozhat. Ez a választási törvény ugyanis annyi listás törvényhozót garantál, ami csak a körzetek 98 százalékának megnyerése esetén jelentett kétharmados többséget a törvényhozásban. Ilyenhez hasonló győzelmet nem ismert a demokráciák története. Azt, hogy ez 2010-ben bekövetkezhetett, előre el sem volt képzelhető.

Az elképzelhetetlen választási győzelem birtokában a Fidesz annyira enyhítette a listás szavazatok súlyát, hogy a körzetek 90 százalékának megnyerése is elég legyen a kétharmados törvényhozói többséghez. Természetesen az ellenzék ezt is túlzottnak tartja. Most pedig az olasz kormánypárt olyan választási törvényt készít elő, ami a szavazatok 40 százaléka után is jelentős törvényhozási többséget garantál.

Annak idején az Antall - Tölgyessy Paktum 98 százalékot követelt a kétharmadhoz, ma az olasz kormány olyan választási törvényt javasol, amiben 40 százalék is elég a biztos törvényhozási többséghez.

A Fidesz törvénymódosítása a kétharmados többséghez 90 százalékos körzeti győzelmet követel. Erről is az volt a véleményem, hogy ez a kétharmados többség elveszésével járhat. Tévedtem, éppen elérhető volt. Ugyan a pótválasztások során remeg a léc.

Mivel a Fidesz is párt, tudja, hogy a listás törvényhozók teljesen tőle függenek, számára az optimális választási törvény azt, amiben maximálisan annyi listás törvényhozó van, amennyi mellett a hatalma még megtartható. A 2014-es választás azt bizonyította, hogy éppen eltalálták a maximumot. Ez azonban azt jelenti, hogy a körzetek 90 százalékának a megnyerésére van szükség. Ennek elérése is nagyobb fölényt követelt meg, amit a másik 27 tagország soha nem ért el. Ehhez is a Fidesz másutt példátlan támogatása volt szükséges.

Nem a szavazók uralma az a rendszer, ahol listás szavazatok mérséklik a körzetekben szerzett mandátumok arányát.

A szavazók hatalmát azzal lehet mérni, hogy mennyire stabil hatalmi pozíciót jelent a körzetekben elért választási eredmény. Ennek maximuma, ha az 50 százalék, plusz egy szavazó döntése egy ciklusra garantálja a kormányzati hatalmat.

Azt a tényt, hogy a listás törvényhozók sértik a választók hatalmát, a társadalomtudományok máig sem ismerték fel. Annál inkább a közvélemény. Minden európai országban a szakmák erkölcsi rangsorában a politikusok vannak az utolsó helyen.

Ezért jut sokszor eszembe a 20. század legnagyobb közgazdászának, Keynesnek a véleménye.

Számomra az iránytű az ő véleménye volt. „A közgazdaságtan mestere rendelkezzen néhány képességgel. Legyen matematikus, történész, államférfi és filozófus – bizonyos mértékben.” Keynes követelményt a politikai vezetőkre is átfordítnám. Politikai vezetés mestere rendelkezzen néhány képességgel – bizonyos mértékben. Legyen közgazdász, matematikus, történész és filozófus.

Élettapasztalatom azonban arra is megtanított, hogy Keynes követelménye nem elég. Egyrészt ki kell egészíteni néhány általam fontosnak tartott ismerettel. Sokat köszönhettem annak, hogy szinte minden társadalmi szintet megjártam, tanyán laktam, faluban jártam elemi iskolában. A legtöbbet talán a természetben az erdőket egyedül járva, vadászva tanultam. Kizáró feltételnek pedig a hatalom éhségét tartom.

Azt még egy társadalomtudós sem ismerte fel, hogy a több pártrendszerben a politikusok nem lehetnek államférfiak, hanem kénytelenek a mindennapi politikusi taktikázásba belesüllyedni. Ahol sok párt van, ott, aki államférfi nem lehet tartós vezető.

A MI HÚSZADIK SZÁZAUNK címmel megjelent könyvemben azt írtam, hogy a 20. század négy legnagyobb politikusa, Lenin, Roosevelt, Mao és Teng volt. Nekik volt a legjelentősebb történelemformáló szerepük a 20. században. Megjegyzendő, hogy Európa nyugati felének nem volt egyetlen történelemformáló politikusa.

Churchillt ugyan még a szakma is a nagyok közé sorolja. Képességeivel megállt volna akármelyik akadémiában, de olyan gyarmattartó múltat védelmezett, amiből semmi sem volt menthető. Legfeljebb olyan államférfiként tarthatja számon a jövő történelme, hogy ő volt a legnagyobb birodalom teljes elvesztésének lebonyolítója. Ez úgy sikerült neki, hogy a második világháború legnagyobb hősének látták. Vele szemben az én négyesem pozitív történelmi szerepet játszott.

Lenin ugyan a cári Oroszországból nem csinálhatott modern társadalmat, de a feudális oroszágból nemzeti állam születhetett. Szerencsétlenül, művének folytatása a gátlásos Sztálin kezébe került. Oroszország ugyan nem lett modern társadalom, de megszűnt feudális lenni.

Roosevelt tette az Egyesült Államokat a világtörténelem első globális szuperhatalmává. Az ő New Deal-je mutatott utat a tőkés osztálydemokráciáknak arra, hogyan lehet a tudományos és technikai forradalom eredményeire támaszkodó össznépi társadalmat, magas foglalkoztatást létrehozni. Az ő koncepciója volt a hidegháború, ami az imperialista Szovjetunió haderejétől való félelem ernyője alatt a tőkés demokráciákat egyesítette.

Mao teremtette meg a feltételeit annak, hogy a szegény, elmaradott Kína a világtörténelem legnépesebb államával az utódjai a világtörténelem legnagyobb sikerét érhessék el. Mao csak azok szemében lehet a század óriása, akik tudomásul veszik, hogy Maonak a reformok előtti negyven évben mindazt össze kellett törnie, amint ő összetört. Abban is egyetlen a világtörténelemben, hogy hogy egy másik zseniális politikust jelült meg utódjának. Azt is tudta, hogy egy harmadik kínai zsenit, a szingapúri miniszterelnök módszerét kell bevezetni. Mao jó tíz évvel a halála előtt közölte, hogy Teng a kijelölt utódja, és fél éves tanulmányútra küldte Szingapúrba.

Teng lesz talán ezer név múlva is a 20. század legjelentősebb államférfija. Azzal, hogy a politikai diktatúrában bevezette a gazdaság piacosítását, megteremtette az alapjait annak, hogy ötszáz év után Kína újra a világ szuperhatalma legyen.

Kína és India.

A jelenkor történészeinek egyik alapvető tévedését abban látom, hogy Kínával szemben Indiától várják a világtörténelmi szerepet. Nem akarják a liberálisok tudomásul venni, hogy egy szegény társadalmat nem lehet a politikai demokráciával felzárkóztatni.

Korunkban a felzárkóztatásnak három előfeltétele van.

-       A lakosság viselkedése legyen puritán.

-       A gazdaság iránytűje a piac legyen.

-       A népesség létszáma 1-2 ezreléken belül mozogjon.

India egyetlen feltételnek sem felel meg. Ezért a fejlettektől egyre jobban lemarad, majd kulturális és etnikai elemeire esik szét.

Izrael és Szingapúr.

A másik nagyon tanulságos példa ennek a két kis országnak a szembeállítása. Még nem találkoztam olyannal, aki ezt a két diaszpórát összehasonlította. Érhető, mert az államokra koncentrált társadalomtudományok nem szívesen emlegetnek két olyan világsikert, amelyik azt bizonyítja, hogy két etnikum állam nélkül, az üldözött kisebbség sorsában érte el minden népnél nagyobb sikerét.

A 20. század elején, Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra volt a leggazdagabb és a legiskolázottabb etnikum a világon. Sikerükkel ki is váltották a legnagyobb gyűlöletet a versenyképtelen államalkotó népekben.

Európa keleti felének példátlan antiszemitizmusát megéltem. Malajziában csak három napot töltöttem, de meglepetéssel láthattam, hogy ott még a 80-as években is numerus clausus törvény korlátozta a kínaiak álláshoz jutását. Szingapúrnak aligha lett volna fényes jövője, ha nem szakad ki Malajziából. A kínai diaszpóra nem volt anyaország nélkül, mint Izrael előtt a nyugati zsidóság.

Amíg a kínai diaszpóra a világ legjobb kikötői adottságába rendezkedhetett be, a megmaradt nyugati zsidóságnak a szülőföldje a világ egyik legkedvezőtlenebb térségében van. Ott kellett az arab lakosság rovására államot alapítaniuk.

Amíg Szingapúrnak kozmopolita kikötővárosként több kultúrájú és vallású lakosságot kellett összeolvasztani, addig Izrael vallási, sőt anyajogi vérségi alapú államot szervezett. Az, hogy Izrael a példátlanul nehéz körülmények között helyt tudott állni, a nyugati zsidóságának példátlan képességén, az amerikai zsidók pénzügyi segítségén és az Egyesült Államok egyértelmű támogatásán múlt.

A jelen téma szempontjából azt is hangsúlyozni kell, hogy a nyugati zsidóság, természeténél fogva, Izraelben liberális politikai felépítményt hozott létre. A kis Izrael a legtöbb pártot képviselő törvényhozással működő ország. Ezt én óriási hátrányának tartom. Ennek ellenre, a nyugati zsidóság érdeme, hogy sikeresen működik. Izrael eredménye ugyan Szingapúréhoz nem hasonlítható, de csodálatra méltó.

Visszatérve Olaszországra.

Nem is csak Olaszországról, hanem a négy mediterrán országról beszélhetünk. Ez a négy ország az első világháború után fasiszta rendszert alakított ki. Ezen is érdemes elgondolkodni. Az első világháború után már egyértelmű volt, hogy a mediterrán népek egyre jobban lemaradnak. A fejlettebb, többségében protestáns országok továbbra is a háború előtti tőkés osztálytársadalmi formában maradtak, de ezt a már idejét múlt rendszert is másoknál hatékonyabban működtették. Nem vették tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom új alépítményt jelentett, amihez alkalmazkodni kellett volna. A tények azonban azt bizonyították, hogy a háború előtti tőkés felépítmény képtelen a munkaerő még elviselhető foglalkoztatását biztosítani.

Az 1929-es világgazdasági válság azonban a tőkés országok második vonalát még súlyosabban érintette. Erre először a második vonalnak számító mediterrán országok válaszoltak a fasizmussal. Nemcsak a négy európai mediterrán ország, de Argentína is fasiszta rendszer mögé állt. Ideje volna beismerni, hogy ugyan a mediterrán népek fasizmusa is messze volt a demokráciától, de viszonylag eredményesen működött. A sikerüket elsősorban a magasabb foglalkoztatásnak köszönhették.

A fasizmusok sikere a liberális demokráciákkal szemben népszerűvé vált Közép-Európában is. Ezt én Magyarországon élhettem át. A fasiszta párunknak sokkal több támogatója volt, mint a szociáldemokratáknak és kommunistáknak. Valljuk be, hogy az országunkban egyetlen párt a Nyilaskeresztes volt, amelyik következetesen földreformot követelt, és a népi erők erősítése mellé állt. Ez sem mentette ugyan a jövőnkre katasztrofális antiszemitizmusukat, de a társadalmi támogatottságuk megvolt.

Egy mediterrán ország keresi a megoldást.

Középiskolás koromban álmaim célja volt megnézni Itáliát. Kerékpárral akartam lemenni, és megnézni a Rómától északra lévő reneszánsz városokat. Vagy tucatnyi városról volt ismertető könyvem, térképem. Gőte itáliai impressziói lelkesítettek. De, ha csak egy városba mehettem volna, az Firenze volt. Természetesen, ebből nem lett semmi, csak húsz évvel később szerezhettem egy hathónapos ösztöndíjat, Nápolyba. Ennek az utolsó hónapja körbeutazást tettünk az egész országban.

Nápolyban a külföldi fiatal közgazdászoknak tartott konferencián aztán bőven volt alkalmam felmérni, hogy Olaszország csak papíron egy ország, az észak fele évszázadokkal megelőzi a délit, ezen belül északon Svájc, Rómába érve Közép-Európa, a csizma talpa pedig majdnem Afrika. Véleményem az óta sem változott. Két országként többre mentek volna. Tehát a minél nagyobb ország ritkán előnyös.

A marxista pártok között az olasz euro-kommunistákat tartottam számunkra a legjobban járható útnak.

Ahogyan EU tagok lettek, felmértem, hogy ez számukra végzetes, ők sem képesek a németekkel, nem is beszélve a skandinávokról, közös úton járni. Ehhez túlságosan fegyelmezetlenek, a törvényeket rugalmasan értelmezők. Ahogyan pedig beléptek az euró övezetbe, biztos voltam, ennek a katasztrofális következményeivel.

Húsz éve úgy érzem, hogy csak a puritán Nyugattól és a konfuciánus Távol-Kelettől lehet tanulni. Ezért aztán friss zuhanyként ért az olasz kormány terveit ismertető írás olvasása. Renzi szinte ugyanazt látja, amit én. Legfeljebb ügyesen alkalmazkodik az olasz valósághoz. Ennek megfelelően javasolja a megoldás módszereit.

Rádöbbentem, hogy a hidegháborúban az olasz kommunistáktól, most a szabad döntésünk birtokában az olasz kormánypárttól tanulhatnánk.