2015. június 29., hétfő

Mitől jár a biológiai óra

Kopátsy Sándor                 EB                   2015 06 25


Mitől jár a biológiai óra

Harminc éve, Ausztráliában, a vadonban járva döbbent belém, hogy ott 70 millió éve, vagyis mióta elszakadt Afrikától, áll a biológiai fejlődés órája. Ott tart a természet, ahol akkor Afrika részeként tartott. Tehát van egy kontinens, ahol lehet a fajok közt verseny, folyik a mutáció és a szelekció, de a fajfejődés órája áll.
Kimondhatatlan érzés volt olyan természeti környezetben lenni, mintha 70 millió évvel visszamehettem volna az időben. Akkor otthon a Kárpát Medencében sem voltak még kétszikű növények, magzatburkos emlősök.
Felvetődött bennem, mitől járt másutt a fajfejlődés órája, és miért nem járt itt. Mire hazaértünk a kirándulásról, már tudtam a választ. A biológiai fejlődés órája csak ott jár, ahol változnak az életfeltételek. Mivel 70 millió éve az egyenlítő közelében nem változott lényegesen az éghajlat, ott nem is volt biológiai fejlődés.
Erre ugyan Darwin is felfigyelt, mert saját szemével látta, hogy a Galápagos Szigeteken még mindig a hüllőknél tart a fajfejlődés. Azt ő még nem tudhatta, hogy azok 110 millió éve szakadtak el, amikor a kontinensen is csak hüllők voltak. Madagaszkáron is járt, ahol felfigyelt a korábbi afrikai fajokra. Azt sem tudta, hogy ez az óriási sziget 30 millió éve vált el a kontinenstől. Arról pedig fogalma sem lehetett, hogy az óceánok mélyén milyen idős életformák élnek néhány százmillió éve változatlanul. Tehát nem ütközött a problémába, hogy a mutáció és a szelekció csak akkor okozhat fejfejlődést, fejlettebb fajok megjelenését, ha a megváltozott életfeltételekhez alkalmazkodni kell. Ilyenkor a meglévő fajok vagy idomulnak, az új körülménykehez azzal, hogy megváltoznak, vagy erre nem képesek, akkor elpusztulnak, helyet adva olyan új fajoknak, amelyek a megváltozott életkörülmények között jobban megfelelnek. Darwin elsősorban az új, fejlettebb formák megjelenésével foglalkozott, kevés figyelmet fordított arra, hogy azok milyen fajokat szorítanak ki.
A változatlan környezetnek a fejlődést bénító hatásával az emberi fej esetében is találkoztam. A homo sapiens életében sem volt jelentős fejlődés mindaddig, amíg a jégkorszak megszűnése következtében a gyűjtögető életmódra alkalmas területek szűntek meg. Valószínű, hogy még néhány millióan lennénk és gyűjtögetnénk, ha nem következik be igen jelentős felmelegedés. Ahova az elmúlt hatezer év alatt eljutottunk, azt az igen jelentős felmelegedésnek köszönhetjük. Most mégis a tudósok és a politikusok ezrei riogatnak az újabb, már általunk okozott felmelegedéssel. Ugyanakkor még nem készített senki mérleget arról, hogyan változott meg a földünk eltartó képessége a felmelegedés hatására. Pedig óriási javulás következett be azzal, hogy visszahúzódott a jégtakaró, hogy a mintegy 70 méteres tengerszínt emelkedés lehetővé tette a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai, a közel-keleti folyamok völgyének öntözhetését. Ezzel szemben voltak jelentős tenger alá kerülő területek, és sivataggá változó szavannák is.
A pozitív egyenleget jól mutatja a tény, hogy a felmelegedés mintegy ezer éve alatt az emberiség létszáma a milliókról tízmilliókra növekedett. Időszámításunk kezdetén még csak 200 millióan voltunk, ma meg már ennek a negyvenszeresén tartunk. Sokkal tisztábban látnánk a múltunk alakulását, ha tudatosítanánk, hogy mennyien éltünk a jégkorszak végén, és mennyien ma. Ez csak azért nem történik meg, mert a tudósok nevetségessé válnának. Kiderülne, hogy az emberi faj semmivel sem kapott akkora ajándékot, mint a felmelegedéssel.
Ezért tartom értelmetlennek, hogy a csillagászok olyan bolygókon keresik az élet nyomait, amelyeknek a jelenlegi állapota megfelel a földön jelenleg jellemzőnek. A mienkéhez hasonlítható élet kialakulásának elsődleges feltétele, hogy nagyon hasonló változások mentek létre ott is, mint a földünk története során. Ennek az esélye pedig gyakorlatilag nulla.
Az a felismerésem, hogy az egyenlítő közelében nincs biológiai fejlődés hívta fel a figyelmemet arra, hogy akkor az ember sem Dél-Afrikában jelent meg, hanem valahol a telet ismerő északon. Az erszényes emlősöket ott váltották fel a magzatburkos emlősök, ahol a hideg ellen kellett védekezni. Nem meggyőző tehát az a felfogás, hogy az emberi faj az egyenlítő közelében jelent meg, mert a magzatburkos emlősök mindegyike északon jelent meg, és a számukra kedvezőbb természeti környezetbe vonultak. Dél-Afrikába tehát az ember is északról vonult.
Ezt látszik bizonyítani egy tíz évvel ezelőtti amerikai kutatás, ami az emberi fajok többségnek ősszüleit Szibériába helyezte. Kivéve a negroidokat, akik valóban az Egyenlítői Afrikában jelentek meg. Ezt látom bizonyítva abban is, hogy az emberi fajok mindegyikének a bőre, kivéve a négereket, kevés napsütés esetén is elegendő D vitamint termel, a sok napsütés pedig bőrrákot okoz.
A hidegebb éghajlatról származásunkat bizonyítja az is, hogy a végtagjaink rövidebbek, mint a négereké.
Ezért a fajunk valahol Észak-Ázsiában jelent meg. De nemcsak az ember, hanem a genetikai elődei is. Az a tény, hogy az előemberek, genetikai elődeink kevés csontját Afrikában és Indonéziában találták meg, és Ázsiában nem találtak leleteket, nem elég bizonyíték.
Végül a négy évszakos térségeknek az agyfejlődésre való hatását sugallja, hogy az ilyen térségekben nem a térség éghajlati változik, hanem az adott térségben évente négy nagyon eltérő éghajlathoz kell igazodni. A négy éghajlati övezetben nem az ember vándorol más éghajlatú tájra, hanem évente négy jelentősen elérő éghajlat váltja egymást az adott területen.
Nem vagyok genetikai szakember, ezért nem a leletek alapján építek teóriát a fajfejlődésről, hanem felismertem a környezetváltozás hatását a fajfejődésben, és ezért a fejlődés logikájá

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése