Néhány gondolat a kínai mezőgazdaságról

Kopátsy Sándor                 PA                   2015 05 25

Néhány gondolat a kínai mezőgazdaságról

Bármi történik Kínában, az fontos a világban, elsősorban a világgazdaságban. Ez egészen az 1990-es reformig alig volt ennyire markáns. Kína elmaradott, szegény és önellátó volt. Az óta azonban az egy lakosra jutó fejlődése minden más országénál gyorsabb, a világgazdaságban is ott történnek a legnagyobb változások. Sajnos a nyugati kommunikációs csatornák és társadalomtudósok nagyon elhallgatják, inkább csak kritizálják az ott történteket.

A kínai gazdasági csoda a világtörténelemben páratlan.

Az ipari forradalom volt a történelem legnagyobb csodája, előtte szinte nem is volt világgazdaság, jelentéktelen az Európán kívüli világkereskedelem. Maga a technikai forradalom sokéig csak a protestáns Nyugat-európát érintette. Azon belül is Nagy Britannia és Belgium, Hollandia voltak a fő haszonélvezői. A világkereskedelem nagy többsége a gyarmatbirodalmakon belüli munkamegosztás volt. Az iparosodottak kereskedtek a kevésbé fejletekkel, ennek is a nagy többsége a gyarmatbirodalmak és a gyarmataik, illetve a befolyási övezeteik közötti árucsere volt.

Világgazdaságról lényegben csak a 20. század első felében a vasúthálózatok, és a gőzhajók megjelenése óta beszélhetünk. Európa és Amerika között alakult ki először a szorosabb gazdasági összefonódás. A Távol-Kelet csak a 20. század második felében ébredt. Japán, majd a Kis Tigrisek váltak jelentős világgazdasági szereplőkké.

Ezt a folyamatot jól jellemzi a világkereskedelem súlyának növekedése a világ nemzeti jövedelem termeléséhez viszonyítva. Ez a mutató az elmúlt száz évben megtízszereződött, és továbbra is növekszik.

1990 óta a világgazdaság növekedésének, ha ezt az egy laksora jutó jövedelem növekedésével mérjük, motorja Kína. Ebben az országban él az emberiség ötöde, és az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, iskolázottság és várható életkor mutatói alapján kiemelkedik nemcsak a világ átlagából, de még a puritán Nyugathoz, de még a távol-keleti fejlettekhez képest is.

Kína esetében nem kap hangot az a tény, hogy nagyon túlnépesedett. Ez ugyan az egész Kelet- és Dél-Ázsiára igaz, de az egy lakosra vetített teljesítmények csak Kelet-Ázsiában növekednek. Szinte említés sem történik arról, hogy ebben a két térségben az egy lakosra jutó termőföld harmad akkora, int az emberiség másik feléé. Amíg azonban Kelet-Ázsia lakosságának a növekedése néhány ezred évente, a Dél-Ázsiáé néhány százalék.

Kínában az egy lakosra jutó termőföld nagysága alig negyede az Európa nyugati felét, a két Amerikát és Ausztráliát hasznosító Nyugaténak.

Ebből is kiderül, hogy a Kelet Ázsia számára a termőföld a szűk keresztmetszet. Ezért érthető, hogy Japánban a legnagyobb az agrártámogatás, és a legmagasabbak az élelmiszerárak. Érthető, de nem bölcs, mert elviselhetetlenül drága.

Az azonban, hogy az Európai Unió pénzének nagy részét agrártámogatásra költi, nagy ostobaság.

Most azonban a kínai mezőgazdasággal foglalkozok.

Meglepő módon a rizs, a búza és a cukor termelése az elmúlt tizenöt évben a fogyasztással párhuzamosan nőtt. A hústermelésükhöz szükséges szója termelése legfeljebb stagnált, a felhasználás azonban 15 év alatt tízszeresére nőtt. Amit az import ötszörösével fedeztek. Az életszínvonal emelkedése következtében megkétszereződött a fogyasztás, amint a hazai termelés növekedése fedez. A kínai ipar termelési eredményeivel ugyan bőven foglalkozik a szaksajtó, de azt most olvasom először, hogy tizenöt év alatt a cukortermelés 7.5 millió tonnáról 15 millióra nőtt.

Kínában tehát agrárcsoda is történt annak ellenére, hogy 300 millió embert kivontak a mezőgazdaságból, és az átlagos birtoknagyság tizede sincs az optimálisnak. A példátlan iparosítás és urbanizáció ellenére, még mindig a mezőgazdaságban dolgozók száma kétszerese a szükségesnek. A politika azonban továbbra is kénytelen fékezni a városokba áramlást. Ezt részben a városokba kötözés lehetőségének korlátozásával és növekvő agrártámogatással teszi.

Az is világtörténelmi eredmény, hogy az egy lakosra jutó disznóhús és hal fogyasztása 15 év alatt megkétszereződött. Ugyan nem ismerek erre vonatkozó adatokat, de mégis biztos vagyok benne, hogy ehhez hasonló népesség történelmében még 150 év alatt sem történt hasonló élelmezési forradalom. Ezt legjobban akkor fogjuk bizonyítani, amikor adatok lesznek arról, hogyan nőtt meg az 1990-2015 között születettek átlagos testmagassága. Ezt azért látom meggyőzőnek, mert a második világháború után az átlagos testmagasság a világon Japánban növekedett a legtöbbet, pedig ott az élelmiszerek árát mesterségesen magasan tartják. Egészen a kelet-ázsiai reformokig a kelet-ázsiai népek sokkal alacsonyabbak voltak az európaiaknál. Ma már a japánok, dél-koreaiak, tajvaniak és a szingapúriak magasabbak az európai latinoknál.

Ezzel eljutottunk az Európai Unió egyik legnagyobb hibájához is. Ami ugyan az OECD országokat általánosan jellemzi, de megkülönböztetetten magas az EU országiban. Az OECD országokban 1997-ig az agártermelés 30 százaléka volt a támogatás, ez az óta 18 százaléka csökkent, de az is indoktalanul magas. Ezzel szemben Kínában 1997-ig lényegtelen volt a támogatás, de jelenleg 15 százalékra emelkedett.  Fékezniük kell a falvakból a városba kötözők áradatát.

Amíg Kínában elsősorban a húsfogyasztás fog növekedni, a világ népességének a háromötöde ezt nem engedheti meg magának, több babonát fog vásárolni. Az ő igényük kielégíthetetlen lesz, mert a fejlett világ képtelen lesz a jelenleginél két milliárddal nagyobb létszám éhségét kielégíteni, azok pedig képtelenek lesznek a magasabb áron megvásárolni.

Nagyon hiányolom, hogy nem oktatjuk a száz év előtti élelmiszerárakat az iskolában. Pedig jobban megértenék akárcsak a két háború közti magyar társadalmi viszonyokat.

Anyám tanítónői fizetése 100 pengő alatt volt. Ez 7-8 mázsa búza árának, 250-300 mai dollárnak, 80-100 ezer forintnak felelt meg. A képzetlen mezőgazdasági munkás napszáma a férfiak napi 8-10 órai munka után 1 kiló cukor ára volt. A nőké ennek legfeljebb kétharmada.

Jóslatom szerint, az alapvető élelmiszerek ára a század végére visszanyeri a 20. század első felének arányait.

De az csak jóslat, mert nem lehet elképzelni, mi lesz a következménye annak, ha az emberiség kétharmada újra olyan társadalmakban él, amiben az éhezés lesz a legnagyobb halálokozó.