Túlnépesedés

Kopátsy Sándor                                   EE                                               2015 05 30

Társadalomszemléletem

Túlnépesedés

Hetven éve, földosztó mérnökként döbbentem rá, hogy a magyar falvakban négyszer-ötször annyi ember él, mint amennyi ott optimálisan megélhetne ott a község határában. Ez a felismerés különösen sokkoló hatással volt rám, aki a népi írók táborában a földosztással akarta megoldani a falvakban élők sorsát, és rettegtek attól, hogy a kevés gyermekvállalás a nemzet gyöngüléséhez vezet. Rövidesen Baranyában lettem a Nemzeti Parasztpárt titkára. Ráadásul ott élt Zengővárkonyban református papként Fülep Lajos, aki a református parasztok egykézésének a veszélyére hívta fel a figyelmet, és a népi írók nagy tiszteletét élvezte.

Engem az egykéző református parasztok inkább arról győztek meg, hogy ők lényegesen jobban éltek, jobban iskoláztatták egyetlen gyermeküket, mint a sokgyerekes katolikus magyarok. Az egykézés sikerének egyik okát gyorsan felismertem, mivel csökkent az egykéző falvak lakossága, egy lakosra több szántóterület jutott. Akkor a falusiak életszínvonala még szinte csak azon múlt, egy lakosra mekkora termőterület jut.

Azt már csak egy jó évtizeddel később tanultam meg, hogy a falvakon az egyke ugyan segíthet, de az országon nem. A parasztkérdést csak azzal lehet megoldani, ha a falvakban élők többsége nem a mezőgazdaságból való megélésre kényszerül.

Egyrészt az agrártechnikai forradalom töredékére csökkentette a mezőgazdasággal szemben támasztott munkaerőigény, másrészt az életszínvonal emelkedésével csökkent az élelmezésre fordított jövedelem aránya. A 60-as években az Egyesült Államok volt a legnagyobb mezőgazdasági exportőr annak ellenére, hogy a munkaerőnek csak 5 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban.

Végre megtanultam, hogy a falvakban a szegénységet csak azzal lehet felszámolni, ha a lakosság nagy többsége már ott sem a mezőgazdaságból él, hanem vagy a városokba költözik, vagy odajár dolgozni. Ez vezetett a felismerésre, hogy a parasztság jövőjét csak az iparosítás oldhatja meg.

Egyre jobban belemélyedtem a felismerésbe, hogy a gyerekeket sem a számuk, hanem egyre inkább a minőségük alapján kell mérni, a sikeresen felnevelt egyetlen gyerek is nagyobb társadalmi érték lehet, mint a hat iskolázatlan. A gyerekek velünk született képessége a társadalmi és a szülői környezettől ugyan független, a képességek kibontakoztatása azonban elsősorban a családi környezettől függ.

Nemcsak az szerencse, hogy ki milyen képességekkel születik, hanem az is, hogy milyen családba. Minden nemzetközi tapasztalat azt bizonyítja, hogy a szülők jövedelme és iskolázottsága határozza meg elsősorban, hogyan lesznek a vele született képességek kibontakoztatva.

A közvélemény ugyan mindig világosan látta, hogy az egyetlen gyerekre több jut, és a szülők is jobban vigyáznak rá, mintha többen vannak. Erről mégsem találtam felmérést. Ezen azért botránkozok, mert korunkban a gyermekek értékét már anakronizmus darabszámukkal mérni. Gyermekkorom falujában a jobban boldoguláshoz elsősorban nagyobb vagyon kellett. A falusi közvélemény nem tévedett sokat, ha a fiatalokat a várható örökségük nagyságával mérte. Akkor az volt a szerencsés, aki módosabb családban született. Ma már, és a belátható jövőben az szerencsés, aki valamilyen kiemelkedő képességgel születik, és a szülők ennek kifejlesztését eredményesen képesek megoldani.

Ma is szerencse vagyonos és iskolázott családba születni, mert az ilyen szülők jobban biztosítsák a veleszületett képesség kiművelését. Ebben nagy segítség a szülők nagyobb jövedelme, és magasabb iskolázottsága. Pedig a szülők magasabb jövedelme és iskolázottsága szinte garanciát jelent a gyermekük jobb iskoláztatására.

Nálunk az ilyen felmérésekkel nem vesződnek, de láthatjuk, az Egyesült Államokban, ahol a családok felső tizedében születettek 90 százaléka 40 éves korában a lakosság felső ötödében marad.

Száz éve a társadalmi hovatartozást elsősorban az öröklött vagyon határozta meg, ma a szülők által biztosított iskolázottság a legfontosabb, a legnagyobb családi örökség. Ha a közgazdaságtan a tudásvagont, a szellemi vagyont is termelési tényezőnek tekintené, kiderülne, hogy korunk legnagyobb értékű családi öröksége az iskoláztatás.

A klasszikus közgazdaságtan vagyonnak csak a fizikai vagyont tekinti, és a szellemi vagyon szerepét ugyan tudomásul veszi, de csak akkor, ha a fizikai vagyon, vagy a munkaerő árában megjelent. Nemcsak a többlet munkaerő termelését, de még annak az értéknövelését sem veszi számon vagyonképzésként. Elméletben ugyan a közgazdaságtan sem tagadja, hogy a jelenkori fejlett társadalmak egyre inkább tudásalapúak, de a tudásvagyon gyarapítását sem tekinti felhalmozásnak. Jellemző, hogy az oktatási ráfordításokat fogyasztásnak tekinti.

A társadalmak életterének eltartó képessége

Mivel a társadalom elsődleges gazdasági célja az egy lakosra jutó jövedelem maximalizálódása, ebből az következne, hogy a közgazdaságtan elsődleges feladata az egy lakosra jutó jövedelem, fizikai és szellemi vagyon maximalizálása.

Ezt a közgazdászok közül néhányan már korábban is felvetették, és érdekes módon, csak az ENSZ méri három mutató, az egy lakosra jutó, fogyasztói áron mér nagysága, a várható életkor és az átlagos iskolázottság alapján a tagállamok társadalmi fejlettségét. A közgazdaságtudomány azonban ezt a mércét nem is használja. Számára az országok nemzeti jövedelmének változása az útmutató. Ezzel kikapcsolja a lakosság számának a változásai hatását. Lehetőséget ad arra, hogy Indiát az éves 2-3 százalékos lakosságnövekedésével, közel azonos fejlődésű társadalomnak állítja be, mint az éves néhány ezrelékes lakosság növekedésű Kínát. Közös sikerűnek állítja be az elviselhetetlenül túlnépesedő Indiát, a három elsődleges társadalmi célt a legjobban teljesítő Kínát. Holott az egy lakosra jutó jövedelemben, vagyonban, vérható életkorban és iskolázottságban nagyságrendi különbségek vannak.

Ez a logikai hiba vezet oda, hogy a BRIC négyest, Brazíliát, Indiát, Oroszországot és Kínát, közös fogalomba vonják. Holott a négy között Kína az egyetlen utolérő, a másik három lemaradó.

Még elrettentőbb ostobaság az, hogy a Szahara alatti Afrikai országok gyors gazdasági fejlődéséről beszélhetnek, holott az emberiség történelmének a legnagyobb katasztrófája felé rohanó túlnépesedők.

Azt már az 50-es évek elején megtanultam a Rácz-Bródy könyvből, hogy az egy lakosra jutó fizikai vagyon büntetlenül nem csökkenhet. Vagyis minden országban a nemzeti jövedelemmel párhuzamosan nemcsak a fogyasztást, de a vagyont is növelni kell. Ez pedig 3-4-szer nagyobb, mint a nemzeti jövedelem. De azt még ők sem ismerték fel, hogy a nemzeti vagyonnak szerves része a társadalom szellemi vagyona, ebben a munkaerő mennyisségének és minőségének növekedése is. Márpedig a fizikai és szellemi nemzeti vagyon együttesen 6-10-szerese az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek. Ekkor számoltam ki, hogy a lakosság 1-2 ezreléknél gyorsabb növelésével járó felhalmozási igény belső forrásból nem fedezhető.

Ezt mindeddig csak Kínában ismerték fel, ők is csak 1990-től tették megkerülhetetlen feladattá a gyermekvállalás olyan mértékű korlátozását, ami a fent említett határon belül tartotta az ország lakosságának növekedését.

Azt fajunk létszámának növekedése tanúsította, hogy egészen a 17. század közepéig, az 1 ezrelék alatt maradt. Az utóbbi 350 évben azonban 15-szörösére nőtt. Aki a létszámunk növekedése nélkül akarja megmagyarázni, ennek a 350 évnek a történelmét, társadalmi fejlődésének összefüggéseit, teljesen elszakadt a problémák megértésének lehetősségétől.

Ez a felismerés vezetett oda, hogy megértsem az osztálytársadalmak elsődleges feladatát: a halálozás szervezett fokozása addig, amíg a létszámnövekedés nem süllyed az 1 ezrelékes szint alá.

A vadon élő emlősállatok szaporodása ugyan nem olyan egyenletes, mint az emberé, de változatlan éghajlati viszonyok között, hosszú távon, még ezrelékkel sem változik. Ennél gyorsabb szaporodás csak a fajok megjelenését követő időben és csak addig volt lehetséges, amíg a létszámuk az életterük eltartó képességét elérte, ettől kedve ahhoz igazodik. Ez volt fajunk történelmének első 95 százalékában jellemző.

Csak a jégkorszak végét jelentő felmelegedés után vált fajunk a gyűjtögetőből termelővé, vagyis életfeltételeit munkával megjavíthatóvá. Ennek következtében kezdett el a várható életkor hosszabbodni. Ez azonnal az elviselhetőnél gyorsabb népszaporulatot eredményezett.

Még nem találkoztam olyan demográfussal, aki kimondta volna, hogy ösztönünk olyan szaporodási gyorsaságot eredményez, ami a húszas évek elejének megfelelő várható életkor mellett nem okoz túlszaporodást. Vagyis az ember olyan faj, amelyiknek szaporodása a nagyon rövid termékeny években nem okoz túlnépesedést. Ha az ember munkájával olyan mértékben javítja életfeltételeit, hogy a várható életkor meghaladja a húszas évek közepét, szaporább lesz, mint amennyivel képes javítani az életterének eltartó képességét. A gyűjtögetésről a termelésre áttért ember spontán túlszaporodó fajjá vált. Biológiai elődeink szaporodási ösztöne annyi termékeny év alatt biztosította a létszámának újratermelését, amennyi a 25 év körüli várható életkornak megfelelt. Az ember, ha ennél tovább élővé vált, túlnépesedik. Az ösztönének megfelelő szaporasága akkor éri el a maximumot, amikor a várható életkor és a termékenység megszűnését eléri.

Ezen a határon belül, mivel a szexuális élettel járó megtermékenyülést nem lehetett kikerülni, vagyis nem volt megoldva a fogamzásmentes szex, az emberi faj spontán egyre szaporább lett.

Ebben a helyzetben spontán, tudatunktól függetlenül, olyan társadalmi felépítmény jön létre, ami úgy fokozza a hallozást, hogy a népesség növekedése ne haladja meg az éves 1 ezrelékes sebességet.

Ezért aztán a felmelegedés után olyan társadalmak alakultak ki, amelyek a megnövekedett születésszámhoz igazították a halandóságot.

A grafikonon ábrázolt népességalakulás okai.

Javultak az életfeltételek.

A gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmak az életterük eltartó képességét megsokszorozták.

Az önözött gabonatermelés a gyűjtögetéshez képest, mintegy százszorosára növelte a lakosság eltartó képességet. Az önözhető terület ugyan a gyűjtögetés területének húszadát sem tette ki, de biztosította, hogy fajuk létszámának többsége ezen a viszonylag kis területen élhessen. A létszámánál is fontosabb volt, hogy a lakosság sűrűsége lehetővé tette a gyorsabb tapasztaltcserét és a munkamegosztást. Az utóbbi mintegy hatezer évben ezek az ázsiai és észak-afrikai kultúrák voltak a fejlődés élcsapatai. Nélkülük sokkal hátrább tartana fajuk fejlődése.

Az öntözött gabonatermelésnek a másik előfeltételét még senki sem határozta meg. Szükség volt az ember erejét megsokszorozó háziállatra. A talajművelést, a szárazföldi anyagmozgatást és a trágyatermelés csak az ember fizikai erejét lényegesen meghaladó háziállattal lehetett megoldani. Ahol ez hiányzott, nem jöhetett létre a szántóföldi gabonatermelés. Erre tanított meg bennünket Európa, Amerika és Ausztrália története.

Európa csak akkor vált magas-kultúra eltartóvá, amikor térségében is megjelent a szarvasmarha, és télállóvá vált a gabona. Ez a magyarázata annak, hogy Európa szimbóluma a bika volt.

Amerikában és Ausztráliában a szántóföldi növénytermelés csak akkor jelent meg, amikor az európai telepesek igavonó állatokkal érkeztek.

A technikai forradalmak között nem hangsúlyozzák a szántást, a szárazföldi termékmozgatást és a trágyát biztosító házi állatok megjelenését. Pedig ez volt az első technikai forradalom, ami nélkül nem történhetett továbblépés.

A pásztortársadalmak.

Nagyon keveset tudunk a háziállatok domesztikálódásról. Véleményem szerint, az is csak a klímaváltozással magyarázható. A klímaváltozás óriási fajtapusztulással járt. Csak az olyan állatok domesztikálhatók, amelyikek a megváltozott természeti környezetben kipusztultak volna, ha ez ember nem biztosítja az élelmezésüket és itatásukat. Mivel Amerikában és Ausztráliában az éghajlatváltozásnak nem volt olyan hatása, mint Ázsiában és Afrikában. Amerikában volt ugyan egyetlen olyan növényevő, az ember fizikai erejét sokszorosan meghaladó állat, a bölényt, de azt nem fenyegette az amerre szorulás. Ezért aztán az új világban nem is történhetett meg a szántóföldi növénytermelésre vagy állattartása épülő magas-kultúra.

Csak megjegyzem, hogy Európában sem volt. Európában csak akkor alakulhattak ki pásztortársadalmak, amikor a Közel-Keletről behozták a szarvasmarhát. Ezért tartották a bikát a kis kontinensünk szimbólumának. Mivel a görög és a római kultúra kenyere még a Közel-Keletről és Észak-Afrikából behozott búza és árpa volt, ezt a két kultúrát még csak a közel-keleti behúzódásának tekinthetjük. A földművelés pedig csak akkor alakulhatott ki, amikor a közel-keleti gabonák elviselték a Golf Áram által mérsékelt telet, és megelégedtek a természetes csapadékkal. Európában az igazi, minőségileg más földművelés csak az időszámításunk utáni első évezredben alakul ki.

Az Európa nyugati felén kialakuló földművelés egészen új termelési forma volt, az első abban, hogy a gabonát nem kellett önözni, csupán a természetes csapadékra épült. Első abban is, hogy az állattenyésztés párosulhatott az állattartással, és földek talajerejét biztosító trágyázás üzemi szinten kiegészítette a szántóföldi növénytermelést.

Európa nyugati felének élettere megtízszereződött

Amerika felfedezése idején az emberiség létszáma még a félmilliárd alatt volt, és az 50 millió négyzetkilométer területű Amerika és Ausztrália viszonylag lakatlan volt. Ott akkor az emberiségnek tizede sem élt.

Amerika felfedezését a történészek is fajunk történetében korszakalkotó jelentőségűnek tekintik, de nem hangsúlyozzák, hogy ezzel Nyugat-Európa a saját életterének tízszeresét szerezte meg magának. Amíg az emberiség kilenctizedét eltartó kultúrák élettere már nagyon túlnépesült, a kicsi és viszonylag ritkán lakott Nyugat-Európa élettere tízszeresére nőtt. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy Amerika betelepülésével felgyorsult az emberiség száma. Az időszámításunk első 1650 évében mintegy 300 millióval nőtt a létszámunk, ez után kétszáz év alatt megkétszereződött. A 20. században pedig ötszörösére nőtt. Aki nem ezt a népességgyorsulást tartja az előző század legfontosabb történelmi eseményének, nem értheti meg, ami a 20. században történt.

Fajunk kontraszelekciója.

A létszámunk robbanásszerű növekedésénél is nagyobb hatása volt annak, hogy ez a népességrobbanás keményen kontraszelekciós módon folyik. Az elmúlt száz évben a leglassabb létszámnövekedés a két leggyorsabban fejlődő kultúrában, Nyugaton a protestánsban, a Távol-Keleten a konfuciánusban történt. A leggyorsabb népességnövekedés pedig a fejlődésre legkevésbé alkalmas Afrikában van.

A kontraszelekció a gyorsan fejlődő élvonalon belül is jellemző. A fejlett puritán társadalmakban a lakosság alsó harmada gyorsan szaporodik, a felső pedig gyorsan fogy. Ezt ugyan a közvélemény érzi, a társadalomtudomány azonban lapít. Még nem láttam olyan demográfiai munkát, ami kimutatta volna a társadalmi rétegek eltérő szaporulatát.

Az alacsonyabb rétegek magasabb szaporodása nem azért kontraszelekció, mert ott kevesebb a vele született képesség, hanem azért, mert a vele született képességek kibontakoztatása elsősorban a családi környezet minőségétől függ.

Életem egyik nagy vágya elérhetetlen marad, olyan statisztikai feldolgozás, hogy milyen családi környezetben milyen a felnevelés eredménye. Azt ugyan a vak is látja, hogy a jómódú és iskolázott szülők gyermekei mekkora előnyt élveznek a képességük kifejlesztésében, de a tudományos feldolgozás hiányában nincs elég ereje a tudományos bizonyításnak.

Arra inkább találhatók bizonyítékok, hogy a felnevelés eredménye mennyire függ a kultúrától. A világ nagy egyetemein, amelyeken sok a más kultúrából, más országból érkező diák, egyértelműen kiderül a nyugati zsidóság, és a távol-keleti konfuciánusok fölénye. Mindkét esetben egyértelmű a kulturális örökség.

Az Európában élő zsidók évezredek óta képezték a gyerekeket. Háttérbe szorított helyzetükben tudták, hogy csak a képességükre számíthatnak. Arról sem találtam tanulmányt, mivel magyarázzak, hogy a zsidó értelmiség milyen kiemelkedő volt az első évezred második felében az arab, mohamedán kultúrán belül, aztán a környezetével együtt visszasüllyedt. Európában azonban a zsidó etnikum az ipari forradalom, és különösen a vasúthálózat kiépítése során példátlan fölénybe emelkedett. A Nyugaton élő zsidóság 20. század első felében a világ legiskolázottabb, leggazdagabb etnikuma lett. Ugyanakkor a Közel-Keleten maradtak a környezetük alacsony színvonalán maradtak. Az Egyesült Államokban külön mérik a neofita és az ortodox zsidóság eredményét, és az előbbiek az élen állnak, az ortodoxok pedig az arabok szintjén vannak. A nyugati és a közel-keleti zsidóság közti óriási különbség azonban Izraelben a legvilágosabb.

Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmat a protestánsok másoknál hatékonyabban működtetik. Azt ugyan világosan láthatta a saját környezetében is, hogy a protestánsoknál is hatékonyabbak az európai zsidók, mégsem említette meg. Azt még nem láthatta, hogy a protestánsoknál is hatékonyabbak a távol-keleti protestánsok.

A jelenkorban azonban látni kellene, hogy melyik kultúra milyen hatékonyan építheti a társadalmát a tudományos és technikai forradalom alépítményére.

A távol-keleti konfuciánusok sikerére ugyan nagyon egyértelmű a magyarázat, mégis elhallgatjuk. Ezt a kultúrát évezredek óta a mandarin rendszer működtette. Abban a társadalmat a császár akaratának végrehajtását, kormányzást az oktatási rendszerükben szelektált mandarinok hajtották végre. Ezért a közvéleményükben tudatosulhatott, hogy az érvényesülés egyetlen útja az iskolai teljesítmény. A szülők tudják, hogy a gyermekeik kiemelkedése csak az iskolai teljesítményük alapján lehetséges.

Ezzel szemben a Nyugaton egészen más társadalmi elit hajtotta végre az uralkodók akaratát. Az ipari forradalomig, a társadalmi pozíciók szinte csak vérségi alapon öröklődtek. A szülők nevelési szerepe csak a saját körükben való helytállásra irányult.

Kivétel képezett a keresztény egyház. Az azonban a vagyonára vigyázás érdekében elzárta a képzett klérus tagjait a házasságtól, a gyermekvállalástól. Azt ugyan gyakran emlegették, hogy a családalapítás hiányának mik az embertelen következményei, de arra senki sem utalt, hogy ezzel elzártuk a gyermeknevelésre legalkalmasabb réteget attól, hogy szülőként értelmiséget nevelhessen. Ennek felmérésére a reformáció kínált volna először alkalmat.

Én akkor lettem figyelmes rá, amikor a Fasori Lutheránus Gimnázium világra szóló sikerének okait kerestem. Rájöttem, hogy ebben a középiskolában a virágzó Budapest zsidó polgárainak gyermekei kerültek közösségbe a lutheránus papok gyermekeivel. A legtehetségesebb zsidóság és a magyarságában erős lutheránus értelmiség gyerekei hathattak egymásra.

Érdekes volna feldolgozni, hogy Erdély aranykora mennyit köszönhetett annak, hogy a protestáns papok Nyugat-Európában végeztek teológiát, és a gyerekei csak akkor lehettek papok, ha a protestáns Nyugatra mentek teológiát végezni. Azt, hogy a Habsburgok mennyire vad protestáns-ellenesek voltak, ha nem is tanítjuk, tudjuk, de azt, hogy éppen ennek köszönhetően lettek a papjaik nyugatosak, nem gondoltunk.

Diákkoromban az első történelmi leckét Móricz Zsigmond Erély aranykorának a bemutatása adta. A tudományos érveket, az alföldi magyar falvak paraszt polgárosodását pedig Erdei Ferenctől tanulhattam. A népi kollégiumokkal való kötődésem pedig rávilágított a református kollégiumok történelmi szerepére. Ezért érett meg egyre jobban bennem a magyar történelemfelfogás megszabadítása a katolikus klérus érdekét szolgáló személetétől.

Másként, kedvezőbben alakulhatott volna Európa egyébként is páratlanul sikeres történelme, ha a papoknak is lehetett volna családjuk, az európai értelmiség java is nevelhetett volna értelmiséget. Mi magyarok ehhez kedvező alkalomhoz juthattunk volna az oszmán hódoltság tapasztalati alapján. A szultán apparátusa is valójában mandarin rendszerre épült. Abban is a társadalmi elitet az iskolarendszer szelektálta, akárcsak a keresztény egyház klérusába jutást és érvényesülést.

Az optimális eltartó képesség

Kevés kérdésemre találtam kevesebb magyarázatot, hogy miért nem azzal kezdődnek a társadalomtudományok, hogy mikor, mekkora volt az adott élettér eltartó képessége, és mi lett volna, ha a társadalom elsődleges célja nem a népesség elviselhetetlen sebességét fékező halálokozás lett volna.

Minden, amit az osztálytársadalmak ellen felhoznak, szükségszerű volt. Mivel a születés nem volt szabályozható, a túlnépesedés ellen csak a nyomor fokozásával, a kevesek pazarlásával, a fegyverkezéssel, a háborúk közvetlen és közvetett vagyon és emberélet pusztítással és az ember tudásvágyának üldözésével lehetett védekezni.

Még egyetlen társadalomtudós sem vetette fel a kérdést.

Hogyan alakult volna a létszámunk, ha a társadalom nem az eleve szegény többséget adóztatja, ha az elvont jövedelem többségét nem fényűzésre, luxusra pocsékolják, hanem „racionálisan” felhasználják, ha a munkaerőnek és a megtermelt jövedelemnek a jelentős hányadát nem hadviselésre fordítják. Kiderült volna, hogy a halálokozás helyébe a túlszaporodásból származott anarchia lett volna.

Számomra egyetlen kérdés maradt sokáig megválaszolatlan: Miért volt az ember tudásvágya minden osztálytársdalom vallásában eredendő bűn?

A zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás ezt a bűnünket kereken megfogalmazta, a többi vallás csak a gyakorlatában tartotta a dogmák feletti kételkedést a fő, a leginkább üldözendő bűnnek. Ma már tudom. Az osztálytársadalmak működési logikáját nem lehetett volna megértetni, azt dogmákkal kellett elfogadtatni.

A vallások felett azért járt el az idő, mert a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítmény, amelyben a legfőbb erény a kételkedés, a tudásvágy kibontakoztatása lett.

A biblia ugyanis a közel-keleti és európai osztálytársadalmak vallásának szent könyve volt. Az ember teremtésének idejét az osztálytársadalmak, a termelésre épülők idejére tette. Eredetileg egy szemita nép vallása volt. A szemita zsidók vallásából Krisztusnak a zsidó vallás forradalmárnak a tanaiból a római polgár, Szent Péter formált a több istenhittel kompromisszumokat kötő vallást a Római Birodalom indoeurópai, elsősorban latin népei számára elfogadhatóbbat.

Viszonylag gyorsan, a szemita Mohamed a bálványelemekkel teli kereszténységet felváltotta egy a szemita kultúrának megfelelőbb, keményebben egy istent hívő vallássá.

Ezerötszáz évvel később a reformátorok lényegében hasonlót tettek azzal, hogy a latin népek kereszténységét visszavitték a keményebb egy istenben való hitre, ami jobban megfelelt az angolszászok, a germánok és a skandinávok puritanizmusának.

Így sarjad ki a kis zsidó nép egy istent hívő vallásából három világvallás.

Mára a háromból az utolsó, a nyugati protestánsoké lett az ipari forradalom után a világ társadalmi élcsapata. Minden angolszász, germán és skandináv nép társadalmai a világ legfejlettebbjei közé tartozik. Ezzel szemben nincs katolikus, ortodox és mohamedán vallású népek között egyetlen a legfejlettebbek között.

Valami azonban kiderült, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak, a tudomány és a technika forradalmához még hatékonyabban igazodók.

Az a tény, hogy csak a puritán népek kerülnek az élvonalba, nem volt elég a társadalomtudományoknak arra, hogy a kultúrának, a lakosság viselkedési erkölcsének a gazdasági jelentőségével számoljanak. A közgazdaság olyan tudomány maradt, ami felülemelkedve a tapasztalatokon, úgy viselkedik, mintha az erkölcs nem is volna fontos tényező a társadalmi fejlődésben.

Szelekció.

Az osztálytársadalmakat mintegy hatezer éve alatt többé-kevésbé pozitív szelekció jellemezte. Mivel a fő halálok a nyomor, az alultápláltság volt, a gazdagabbak várható életkora az átlagosnál lényegesen hosszabb volt. De erre vonatkozó adatokkal nem találkoztam.

Csak egy tény bizonyított, hogy a pásztornépek halálozása kisebb volt. Ez következett a sokkal ritkább lakosság sűrűségből és a jobb, többoldalú és fehérjében gazdagabb táplálkozásból. Erről sincsenek adatok, de a tények egyértelműk, a pásztornépek időnként kirajzottak a földművesek térségeibe. Ezt a termelési módot ugyanis nemcsak nagyobb szaporaság, de az is jellemezte, hogy a lakosság eltartó képességet az állatállomány eltarthatósága determinálta. A pásztorok számára szigorú törvény volt a legelők állateltartó képességével való számolás. Az adott legelő hozama és az itatóhelyek vízkapacitása keményen meghatározta, hogy az adott területen mennyi állat tartható el.

Ugyanakkor köztudott, hogy a városok lakosságának sokkal magasabb volt a halálozása. A történészek figyelem kívül hagyják, hogy a városok közművesítése és az egészségügy tudományos forradalma előtt, vagyis a 19. század végéig, főleg a melegebb éghajlatú városokban elviselhetetlenül nagy volt a halandóság. Olyan magas, hogy néha a túlnépesedő falvak örömmel a városokba költöző lakossága sem volt képes a városok lakosságát szinten tartani.

Ennek markáns példája volt az első évezred mediterrán térsége. A Római Birodalom összeomlását a városok lakosságeltartó képességének összeomlása okozta. A történészek bonyolult okokban keresik a Római Birodalom bukásának az okát. Pedig egyszerűen az volt, hogy a Közel-Keletről az importált gabonával olyan betegségek kórokozói jöttek a közművekkel nem rendelkező, túlzsúfolt városokba, ami ellen a latin népeknek nem volt immunitása. Még nem találkoztam olyan adattal, hogyan csökkent az első századokban a mediterrán városok lakossága. Pedig ez az egyetlen adat magyarázatot ad arra, miért szűnt meg a birodalom. Mert a városokra épülő birodalomban megszűntek a városok.

Jó ezer évnek kellett eltelni ahhoz, hogy az Alpoktól északra jelentős méretű városok lehessenek. Márpedig jelentős urbanizáció nélkül, nincs magas-kultúra. Az első évezred végén jelentős város csak Konstantinápoly, és az andalúz térség városai voltak. Ezek is csak azért mert a lakosságuk döntően közel-keleti szemita, arab és zsidó volt. Ezek ugyanis immunisabbak voltak az őshazájukban évezredek óta jelenlevő kórokozókkal szemben.

Vírusok és bacilusok.

Bármennyire fontos történelmi szerepet játszottak a vírusok és baktériumok az emberi faj történetében, a történészek meglepően kevés figyelmet fordítanak a szerepükre.

A baktériumok nem szeretik a hideget. Ennek az okát nem ismerem, de vitathatatlan, hogy a járványokat csak a kemény telek fékezték meg. Az első évezredben csak a mediterrán városok pusztultak el. Igaz, hogy akkor még nagyon kevés város volt az Alpoktól északra, de azok megmaradtak.

A melegben a fehérjék nem voltak tárolhatók. A húsok tartóssága csak a hidegben volt megoldható. Az élelmek tárolhatósága is fontos szerepet játszott fajunk történelmében,

A történészek is felnagyítják a vadászat jelentőségét, de említést sem tesznek arról, hogy a meleg éghajlat alatt a legértékesebb állati termékek, a belsőségek, a velők szinte tárolhatatlanok voltak. A ragadozók éppen azokat a testrészeket tartják a legfontosabb tápláléknak, a melyek a melegben gyorsan romlanak. A meleg éghajlatú térségekben pedig ezek fogyasztását még a vallásuk is tiltja. Ezzel szemben a hideg érhajlatban nemcsak a húsok, de a belsőségek is korlátlanul tárolhatók. Az eszkimók az elejtett fókát, halat, az összegyűjtött ikrát egész évre beoszthatják.

Annak, hogy fajunk a meleg égövből egyre északabbra települt, az egyik oka, hogy északon az állati fehérjék tárolhatók voltak. Márpedig fejlett agyunk energia gazdag táplálékra szorul.

Az ember történelmét elsősorban az agyának igényéhez való alkalmazkodás jellemezte.

Darwin sem vette tudomásul, hogy az emberi faj történetét nem lehet a mutáció és a szelekció alapján megérteni. A fajfejlődésben a fejlett agyunknak köszönhetően jelentünk minőségi változást. Mi vagyunk az első faj, amelyik a környezetéhez nem a darwini alapon, hanem az eszével igazodik. Az ember már a gyűjtögető életmódunkban egyértelműen az eszével alkalmazkodott a természeti környezetéhez. A nagyon eltérő természeti környezethez nagyon eltérő életmóddal alkalmazkodott, de ennek ellenére, mint faj változatlan maradt. Ha a körülmények egészen más természeti környezetbe hozták, könnyen átvette az új életormát.

Az embernek ez a páratan alkalmazkodó képessége megnyilvánult abban is, hogy a négy évszakos éghajlat által megkövetelt négy lényegesen eltérő éghajlati környezethez igazodott.