Európa lemaradása

Kopátsy Sándor                EE                   2015 08 22

Társadalomszemléletem

Európa lemaradása

Száz éve még Európa uralta a világ nagyobbik felét, mint gyarmatait. Ma már nincsenek gyarmatok, Európában még a puritán, protestáns államok is egyre inkább kiszorulnak az élvonalból.

Először a kelet-európai kultúrájú Oroszország szégyenült meg, amikor 1905-ben a japán flotta katasztrofális vereséget mért a cári Oroszországéra. Jórészt ennek volt köszönhető, hogy a forradalom elseperte a cári rendszert. A cári fél-feudális társadalmat felváltotta a dogmatikus marxizmus uralma, ami ugyan a cári elődjénél jobban vizsgázott, de közel sem úgy, hogy az élvonalba tartozókkal versenyezhetne. A kelet-európai és a balkáni ortodox keresztény kultúrájú népek a marxizmusból is csak azt értették meg, ami abban ortodox, és nacionalista volt. Katonai téren minél erősebb lett a marxista Szovjetunió, annál imperialistább lett, és belepusztult a gazdaági erejét messze meghaladó fegyverkezési versenybe.

A század végére egyértelművé vált, hogy a kelet-európai mentalitású népek nem lehetnek a puritánokkal versenyképesek.

A tőkés osztálytársadalom válsága.

A két háború között már egyértelművé vált, hogy a tőkés osztálytársadalmak képtelenek megoldani a lakosságuk kívánatos foglalkoztatását. A társadalomtudósok máig csupán gazdasági válságnak tekintik a világgazdasági válságot, nem veszik tudomásul, hogy a gazdasági válság alapja társadalmi válság volt, a tőkés osztályuralom oda jutott, hogy képtelenné vált a lakosság jelentős hányada számra biztosítsa a munkából faló megélést.

A tőkés osztálytársadalom válsága az élvonal mögötti tőkés társadalmakban még nagyobb társadalmi feszültséget okozott. Ez a magyarázata annak, hogy még az elmaradt Szovjetunió is népszerű lett a tömegek számára, mert a lakosság többsége számára nem volt nagyobb kívánság, mint a munkanélküliség felszámolása.

A foglalkoztatási válság megoldására a jobboldal is válaszolt. A mediterrán országok és Argentína még a nagy gazdasági válság előtt fasizmusra tért át. Legfeljebb Spanyolország esetében lehet külső, náci nyomás szerepére hivatkozni. Európai erőt aztán akkor jelentettek, amikor Németország is fasiszta diktatúra lett. A puritán germánok aztán a fasizmust is következetesen, brutálisabban gyakorolták. Azt azonban ideje volna elismerni, hogy a fasiszta rendszerek a magas foglalkoztatásnak és a lakosság nacionalista érzelmeire játszásnak köszönhetően a közvélemény számára a polgári demokráciáknál népszerűbbek, elfogadottabbak voltak.

A második világháborúban a fasiszta rendszerek ugyan elképesztő áldozatokat is vállaltak, mégis vesztettek. A bolsevik Szovjetunó a győztesek oldalára került, mert a náci Németország vele is le akart számolni. Európa történelme lényegesen másként, sokkal kedvezőtlenebbül alakul, ha Hitler Sztálinnal megegyező marad. Akkor a Szovjetunió a háború után a zsákmányból nem győztesként részesül. Az ugyan igaz, hogy a Szovjetuniónak óriási szerepe volt a háború gyorsabb megnyerésében, de Hitler vele szövetségben sem győzhetett volna. A második világháborút csak az Egyesült Államok nyerhette meg.

A háborút követő 45 év.

Ezt a hidegháború jellemezte. Ezt a történészek máig úgy tálalják, hogy a hidegháborúban a demokráciák álltak szemben a bolsevik rendszerrel. Már többször leírtam, hogy a hidegháborúnak volt köszönhető, hogy az események az Egyesült Államok érdekének megfelelően alakuljanak. Annak, hogy Szovjetunió a katonai szuperhatalom szerepét játszotta, az lett a következménye, hogy a volt gyarmattartók az Egyesült Államok védelme alá menekültek.

A háború és a háborús károk helyreállítása Nyugat-Európában óriási munkaerőhiányt teremtett. Ennek valamint a tudományos és technikai forradalom hatására a tőkés osztálytársadalmak átalakultak össznépi társadalmakká.

Nemcsak a társadalomtudományok, de Marx sem ismerte fel, hogy a dolgozók hatalma azon múlik, hogyan aránylik a munkaerő kereslete a kínálatához. A dolgozóknak nem lehet hatalmuk, ha a munkaerőben felesleg van. Ezzel szemben, a felépítménytől függetlenül hatalmuk van, ha nem elégítik ki a keresletet.

A háború utáni újjáépítés elsősorban képzetlen munkaerőt igényelt. Ezt bizonyítja, hogy a fejlett nyugat-európai országok válogatás nélkül fogadták nemcsak a mediterrán és balkáni, de még a közel-keleti, mohamedán képzetlen munkaerőt is.

A század végére azonban kiderült, hogy a képzetlen munkaerő foglalkoztatása nincs igény. Ismét a foglalkoztatás lett a fejlett nyugati demokráciák elsődleges gondja és ugyanakkor a puritán országokban kevésbé, mint a latinokban, Amerikában kevésbé, mint Európában. Mégis általános jelenség maradt, hogy a foglalkoztatási gond sokkal erősebben jelentkezett a gyenge minőségű munkaerőben, mint a felső minőségű kétharmadban, és a nem eléggé képzett fiataloknál, mint az idősebb korosztályokban. Ez bármennyire jellemző, a politikusok és a közgazdászok nem keresik az okát, valamint a megoldásának a lehetőségeit.

A társadalomtudományok még azt sem hangsúlyozzák, hogy a tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen igényt támaszt a jó minőségű, és egyre kisebb igényt a gyenge minőségű munkaerő iránt. A munkaügyek szakemberei is figyelmen kívül hagyják, hogy a munkaerő ára, hatékonyságához viszonyítva, egyre drágább.

A nyugati politikusok, különösen pedig a szakszervezetek sokkal nagyobb figyelmet fordítanak a munkaviszonyban állók érdekére, mint a munkaképesek foglalkoztatására. Ez minden nyugati társadalomban jellemző, de néhány latin országban még a jogállásukat is megkülönböztetik. Még nem találkoztam olyan esettel, amikor a szakszervezetek a nem dolgozó rétegek alkalmazását felvetették volna. Ennek tipikus példája a minél magasabb minimálbér kiharcolása. Még egyetlen szakszervezeti vezetőnek sem jutott az eszébe, hogy a minimálbér magassága küszöböt jelent a gyenge minőségű munkaerő kereslete előtt. Még olyan szakszervezeti követeléssel sem találkoztam, hogy a gyenge minőségű, a képzetlen és az alacsonyan képzett pályakezdők alkalmazása alacsonyabb bérjárulékkal járjon.

A jelenkori fejlett társadalmakban általános jellemző, hogy a jó minőségű munkaerő kereslete kielégíthetetlen, ugyanakkor az alacsonyabb értékű munkaerő kereslete a kínálata alatt marad. Ezt a munkaerő piac jól jelzi azzal, hogy a jót egyre jobban megfizetik, minden szakma elitjének bére a szakmán belül egyre jobban nő, ugyanakkor a gyengébb képességűeké pedig viszonylag csökken. Ez azonban csak ott érvényesül, ahol a munkaadó megteheti.

Ezt jelzi az, hogy a szakszervezetek egyre jobban kiszorulnak a versenyszakmákból, és erősek csak ott maradnak, ahol a bérek szabályozottak. A szakszervezetek csak ott erősek ahol a foglalkoztatási feltételeket nem a piac, hanem a hatóság és a szakszervezet közti alku szabályozza. A szakszervezetek ereje például katasztrofális károkat okoz az oktatásban. Véleményem szerint, a jelenkori társadalmakban a legfontosabb értéktermelő szektor az oktatás. Ennek ellenére ezt még a közgazdaságtan sem tekinti értéktermelőnek, és a legliberálisabb társadalmak is elzárják ennek a szektornak a piacosítását.

A közelmúltban találkoztam egy olyan felméréssel, ami az oktatás piacosodását, vállalkozási formában való működtetését tárta fel. Megdöbbentett, hogy ezen a területen az elmaradt társadalmakban történik a legnagyobb előre lépés. Ez annak köszönhető, hogy azokban gyenge még mind az állam, mind a szakszervezet.

A fejlett társadalmakban csak a művészek és a sportolók képzése piacosodott. A gazdaság és az állam munkaerőigényének kielégítését azonban a versenytől elzártan a hatóságok és a szakszervezetek végzik.

Az oktatástudomány és az oktatáspolitika illetékesei figyelmen kívül hagyják az oktatás hatékonyságáról készített ENSZ felméréseket. Ezek egyértelműen a távol-keleti országok fölényét bizonyítják, ahol a mandarinrendszer hagyománya erős, és a szülők is aktívan részt vesznek a gyermekeik tanulási eredményének támogatásában.

A magas foglalkoztatás társadalmi feladat.

Már sokszor említettem, hogy ezt a társadalomtudomány politikai szabadságjogokkal szemben másodlagosnak tekinti, pedig minden társadalom hatékonysága, teljesítménye a foglalkoztatáson múlik.

A foglalkoztatást ugyan méri a statisztika, de a mérés minőségét nem kezeli fontosnak. A foglalkoztatás azt mutatja, hogy a 15 és 65 élves korosztály hány százaléka vesz részt a társadalmi munkamegosztásban. A 15 év feletti munkaképesség már időt múlt. Az ipari forradalom első száz évében ugyan felfogadható volt, de a jelenkorban még a 18 éves korúak munkába állása is ritkaság. A diplomások esetében inkább a húszas évek közepére tehető a munkavállalás.

Elméleti hiba az is, hogy a munkaképes korú tanulókat, az értéktermelés szempontjából, passzívaknak tekintik, holott ezek a tudásvagyon legaktívabb termelői.

Ma már a nyugdíjkorhatár feletti munkavállalókat, vállalkozókat is foglalkoztatottnak kellene tekinteni.

Ugyan azt is mérik, hogy a munkavállalók évente mennyi órát teljesítenek. Ezt a mutatót a közvélemény nem is látja. Szinte csak a szűkebb szakmabeliek tudják, hogy ez a mutató is nagy eltéréseket mutat. A latin országokban több a vallási ünnep, nagyobb a szabadság, az indokolt távolmaradás, alacsonyabbak a nyugdíjkorhatárok. Számunkra fontos volna tudni, hogy az EU országokban az évente ledolgozott órák száma 1550-1650 között mozog. A négy tengerentúli angolszász országban 200, a távol-keleteikben pedig 300-400 órával nagyobb a ledolgozott órák száma. Tehát, ha az egy órára jutó teljesítmény azonos volna, akkor is jelentősen lemaradnának az EU tagországok.

A magas óraszám jelentőségét az elmúlt ötven évben leggyorsabban növekedett ország, Dél-Korea példájával illusztrálom. A két Korea pusztító háborúja után Dél-Koreában is katonai diktatúra volt, ami az első öt évben 2.500 óra ledolgozását tette kötelezővé. Ebben az országban ma is 80 százalékos a foglalkoztatási ráta, és a tartós munkanélküliség ismeretlen.

A sportból vett példával illusztrálva. Mi úgy akarjuk utolérni a körökkel előttünk futókat, hogy kötelezővé tesszük a náluk kényelmesebb tempót. Ez ugyan az egész Európára vonatozik, de az EU 28 tagja közül mi akarunk a legalacsonyabb foglalkoztatási rátával, másoknál több ünnepnappal felzárkózni.

Ne csodálkozzunk, ha ez ezer év óta nem sikerült.