Jövedelem és vagyon aránya

Kopátsy Sándor               EE                    2015 10 13

Jövedelem és vagyon aránya

Talán 65 éve jelent meg Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami azt bizonyította, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon aránya adott földrajzi környezetben viszonylag állandó. Ez az arány az óta életem egyik fontos iránytűje lett.

Ennek köszönhettem a felismerést, hogy a társadalmak 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosság növekedést tartósan nem viselhetnek el, mert a népesség növekedése ekkor már óriási felhalmozási igénnyel jár. Ez a lassú népesség növekedés jellemezte egészen a jelenkorig fajunk történelmét is.

A gyűjtögető társadalmakban a vagyonigény tisztán a földrajzi környezettől függött. A trópusokon nagyon alacsony volt, hiszen a természet adta táplálék és a szükséges eszközök nem igényeltek nagyobb felhalmozást. Arról pedig, hogy mégse legyen túlnépesedés, a természet adta táplálék nem változtatható mennyisége gondoskodott. Az adott térségben tízezer évek alatt sem nőhetett az eltartó képesség. Ennek betartásáról az éhhalál gondoskodott.

Ez volt az oka annak, hogy az ember lett az első emlős, amelyik életterének kiterjesztésére kényszerült. A tudomány máig nem feszegette, minek köszönhette az ember, hogy nagyon rövid idő alatt szinte minden földrajzi környezetben megjelent. Ezt fejlett agyának köszönhette. Az ember az első élőlény volt, és maradt, amelyik az életteréhez nem a mutáció és szelekció nagyon lassan működő útján, hanem az eszével alkalmazkodott. Darwin sem figyelt arra, hogy az ember volt az első abban, hogy az új környezetében azonnal másképpen, a környezetéhez tudatosan alkalmazkodva viselkedett. Az eltérő környezetben eltérő életvitelt alakított ki.

Az ember lett az egyetlen faj, amelyik életmódját, az eszének köszönhetően, a természeti környezetéhez igazította. A gyűjtögető életmódok között óriási különbségek alakultak ki attól függően, milyen életmód volt az adott élettérben a racionális megoldás. A gyűjtögető életmódok nagyon eltérők voltak attól függően, hogy a trópusi erdőkben, a szavannákon, a sarki tundrán, a sivatagban, vagy a halakban gazdag tengerparton éltek.

A gyűjtögető életmódban élő társadalmak között nem volt különbség a várható életkorban. Ez mindig, és mindenütt valahol a húsz év közepe körül mozgott. Ez a mai szemmel nagyon rövid várható életkor volt összhangban az emberi faj természetes szaporaságával. Az ember szexuális vágya és a nők viszonylag nagy termelékenysége ellenére nem volt túlnépesedő. Nagyon kíváncsi lennék olyan demográfiai elemzésre, ami megmutatná, hogy a 25 év körüli várható életkor mellett mekkora a fajunk szaporasága.

Vadászként lettem figyelmes arra, hogy mekkora lehet a szarvasok és a vaddisznók átlagos várható életkora, hogy ne szaporodjanak túl. Megdöbbenve ismertem fel, hogy a megszületett egyedek nagy többségének nem lehet utódja. A többségüknek előbb kell elpusztulni, mintsem utódai lennének, ha nem növekedhet a létszámuk. A megszületett szarvasok negyedének, a vaddisznók tizednek lehet utódja. Ezen az alapon jutottam odáig, hogy a gyűjtögető társadalmakban a 25 éves várható életkor mellett az emberek felének sem lehet utódja.

Vagyis az ember várható életkora nem haladhatja meg tíz évnél jobban a termékennyé válását, a várható életkornak pedig 25 év közelében kell maradni, ha a létszámváltozásnak csak az l-2 ezreléknyi szaporodás körül szabad ingadozni. Ennek a küszöbnek a betartásáról a táplálék adott mennyisége gondoskodott.

Ezért az élelemtermelés elterjedése előtt a várható életkor csupán a húszas évek közepén ingadozott. A fajunk létszáma ugyanis csak addig nőhetett, ameddig voltak olyan életterek, ahol az ember berendezkedhetett. A lehetséges életterek lényegében Eurázsiában és Afrikában a jégkorszak végére elfogytak, e két kontinensen be nem maradt benépesítetlen élettér. Annak az okára itt. és most nem tétek ki, hogy Amerikában és Ausztráliában miért maradtak benépesítetlen térségek.

A gyűjtögető társadalmak vagyonigénye, elsősorban az éghajlattól függött. A hideg éghajlaton elsősorban a hideg elleni védekezés, a lakás, az öltözködés igényelt vagyont. Ezért volt a fogyasztás és a szükséges vagyon aránya az átlaghőmérséklettel fordítottan arányos. Az elfogyasztott jövedelem mindenütt viszonylag azonos szinten, a létminimum közelében volt.

Véleményem szerint, a legnagyobb viszonylagos vagyonigény a tundrán volt. Amíg a sark közeli tengerparton volt a legkönnyebben megszerezhető táplálék, a bunkóval is elejthető foka, az ívásra patakokig visszavonó halak és ikrájuk, addig a tengerparttól távoli tundrán volt a legalacsonyabb az eltartó képesség. Figyelemre méltó, hogy ahol a gyűjtögetésből, vadászatból és halászatból való megélés a legnehezebb volt, ott alakult ki először a pásztorkodó állattartás.

A történészek sem figyeltek fel arra, hogy mintegy 20 ezer éve, jó 10 ezerrel a jégkorszak megszűnése előtt a tundrákon már létrejöttek a rénszarvasokkal pásztorkodó kultúrák. Ezek váltak először vagyonigényessé. Ezekben a közösségekben egy lakosra vetítve minimálisan soktucatnyi rénszarvasra, valamint szánokra, hordozható lakásokra, jurtákra volt szükség. Ezek voltak az első már nem gyűjtögető társadalmak, amelyek a felmelegedés előtt létrejöttek.

Ez a felismerés a számomra azért volt fontos, mert korábban a termelésre való áttérés egyetlen okának a környezetváltozást tartottam. A rénszarvasokkal való pásztorkodásnak a jelentősége össze sem hasonlítható a szántóföldi növénytermelésre való áttéréssel, hiszen ezen a módon a kor emberiségének legfeljebb néhány ezreléke élt, mégis több tudományos figyelmet érdemelne.

Fajunk fejélődésének többségét azonban a felmelegedés állította olyan kényszerhelyzetbe, ami a teremésre való áttérésre kényszerítette.

Azt csak a jelenlegi biológiai forradalom tudta megállapítani, hogy a mai kultúrnövények többségét, már kapáskultúra formájában sok ezer évvel korábban termelték, mint az alapvető élelmezés alapjává válhattak.

A burgonya már közel tízezer évvel a felmelegedés előtt a lakóhelyek közelében termelt kiegészítő táplálék volt. Alapvető, szántóföldi élelmiszerré azonban csak néhány száz éve vált.

A kukorica sorsa hasonló volt. Ez is megelőzte a jégkorszak megszűnését. De a szántóföldi termelése csak ötszáz éves.

A köles, a rizs, a búza és az árpa is néhány ezer ével korábban megjelent a lakhelyek közelében kapásnövényként, mint kiegészítő táplálék. Alap élelmiszerré azonban csak a jégkorszak megszűnése után vált.

Magyarázatra szorul, hogy a szántóföldi élelem termelése csak Eurázsiában és Észak-Afrikában jelent meg, méghozzá mindegyik öntözéses szántóföldi művelés formájában.

Ennek a termelési módnak ugyanis két előfeltétele volt. Az egyik az önözhető síkság, a másik az ember fizikai erejének többszörösével rendelkező igavonó állat. Ahol ez hiányzott, Amerikában és Ausztráliában csak az európai telepesek indították el a szántóföldi termelést.

Vízözön.

Az első magas-kultúrákat a vízözönnek köszönhetjük. A biblia ezt az állatokat megmentő események állítja be. Ez alapvető tévedés. Egyetlen fajt sem veszélyeztetett a tengerszint mintegy 70 méteres emelkedése. Ez igaz, hogy az ember számára legjobb adottságú térségek jelentős hányadát elfoglalta a tenger. Nem a csapadék, hanem a jég elolvadása következtében felemelkedett tengerszínt. A fajunk történetében minőségi előrelépést azonban a tengerszint felemelkedése okozott. Az északi mérsékelt öv egészében mintegy 70 máterrel visszaduzzasztotta a tengerbe ömlésük szintjét, ezzel önözhetővé tette a síkságaikat. Az ókor legnagyobb kultúrái a kínai, az indiai, a két közel-kelti hat, a tengerszint felemelkedésével visszaduzzasztott folyam síkságain jöttek létre. Vagyis, amit vízözönként emlegetnek, az teremtette meg a gazdaságföldrajzi feltételét a szántóföldi földművelésnek.  Volt azonban két másik sehol nem említett feltétel, az igavonó állat kettős funkciója, a talajműveléshez és termékszállításhoz szükséges ereje, és trágyatermelő képessége.

A szarvasmarha és a bivaly csülkös lába a vízben és sárban nem igényelt patkót.

A trágyája pedig biztosította a talajerő fenntarthatóságát.

Ezt a két feltételt akkor vettem tudomásul, amikor annak az okát kerestem, miért rekedt meg kapás kultúraként a burgonya és a kukorica Amerikában. Azért mert nem volt erős domesztikált igavonó állatuk, és nem volt a talajerőt megőrző trágyatermelőjük. Azért nem léphetett a sok ezer éves, a gabonánál is hatékony két kultúrnövényük a kapás kultúrából a szántóföldi művelésre, mert nem volt a talajműveléshez elég erős, és a talajerő megőrzéséhez szükséges trágyát termelő állatuk.

Ezek a magyarázatok nagyon egyszerűek, mégis rejtve maradtak. Pedig ezek megértése nélkül nincs magyarázat arra, miért maradt meg Amerika és Ausztrália 50 millió négyzetkilométeres térsége a jégkorszak szintjén. De azt is megmagyarázza, hogy miért volt szent állat a tehén és a bika.

Témánk szempontjából azonban az a legfontosabb változás, hogy a gyűjtögető emberi közösségnek szinte semmi olyan vagyonigénye nem volt, amire a termelés érekében szükség van. mai fogalmak szerint nem volt szüksége infrastruktúrára. Az önözéses szántóföldi földművelés működő képességéhez szükség volt csatorjákra, vízi és szárazföldi járművekre. A családok vagyonigénye is jelentőssé vált, igásállatot kellett tartani, szükség lett a háziállatok számára istállóra, takarmányra, vetőmag- és gabonatárolásra.

Amennyire köztudott, hogy a termelésre történő áttérés megsokszorozta a terület eltartó képességét, annyira elkerülte a figyelmet, hogy ez tette az emberi társadalmakat vagyonigényessé. Lényegében az osztálytársadalmak vagyonigényével foglalkozott az idézett Rácz-Bródy könyv is.

Abban azonban vagyonnak csak fizikai vagyont értették. Ez már a klasszikus közgazdaságtan születési hibája, hogy a tudásvagyont figyelme sem vette. Ez ugyan megengedhető volt az osztálytársadalmakban, de megengedhetetlen a tudásalapúakban.

Az osztálytársadalmak lényegét máig nem hangsúlyozzák. Azokban emberből és annak képességéből mindig több és jobb volt, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ez most megfordult, a fejlett, gazdag és iskolázott társadalmakban leállt a túlnépesedési nyomás, még a létszám tartását is a gyermekvállalás társadalmi támogatásával kell biztosítani.

A következő generáció minőségével szemben kielégíthetetlen igény jelentkezik. A tudásfelesleges osztálytársadalmak átalakultak tudáshiányos társadalmakká.

A munkaerőhiányos társadalmakban a munkaerő tulajdonosai, a rabszolgatartók lettek az uralkodó osztály.

A termőföldhiányos társadalmakban a földbirtokosok lettek az uralkodó osztály.

A tőkehiányos társadalmakban pedig a tőkések lettek azok.

A minőségi munkaerőhiányos társadalomban a minőségi munkaerő válik uralkodóvá. Ezért anakronizmus a munkaerő értékének a mellőzöttsége. A közgazdászok ugyan emlegetik a tudásalapú társadalmat, de a tudásvagyon, illetve a minőségi munkaerő értékével nem foglalkoznak. Még az sem kap hangsúlyt, hogy a munkaerő értéke mekkora, és hogy az személyi tulajdonban marad akkor is, ha a használatát megvásárolják.

A munkaerő felnevelésének az értéke.

A munkaerő felnevelése korábban a családok gondja volt. Ma már annak is jelentős hányadát a társadalom fedezi. Elméletileg a munkaerő újratermelése lényagában amortizáció. A társadalom által elfogyasztott munkaerő újratermelése amortizáció. Mind a mennyiségi, mind a minőségi növelése pedig felhalmozás. A társadalom mérlegében így kell számba venni. Felbecsülve is óriási szám.

A család felnevelési költsége.

Ma a munkába lépés a 20. életév közelében van. Erre a család ráfordítása a fogyasztásuknak az egy gyermekre jutó hányada. Ez megközelítően az egy lakosra jutó fogyasztás mintegy kétharmada. Ha az egy lakosra jutó fogyasztás évente tízezer euró, akkor egy gyerek nevelése ennek kétharmada. Húsz év alatt mintegy 120 ezer euró. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem mintegy nyolcszorosa.

A társadalom hozzájárulása.

A társadalom, becslésem szerint, ennek mintegy ötödét fedezi a családi pótlékon keresztül, és egy másik ötöde lehet az oktatás, és egészségvédelem költsége.

A végeredmény 240 ezer euró. az egy főre jutó nemzeti jövedelem mintegy hússzorosa. Ennek a becslésemnek nagy a hibahatára, de a nagyságrendje kétségtelen. Ez azt bizonyítja, hogy a népesség egyetlen százalékos növekedése is óriási társadalmi terhet jelent.

Ehhez járul hozzá, a lakosság növekedésével és az új munkahelyteremtéssel járó felhalmozási igény.

Ezt mérték fel Kínában az 1990-es reform előtt. Ott az előző évtizedben 2 százalék felett volt a népszaporulat. Ennek a felnevelése, tőkeigénye, és munkahelyteremtése önmagában meghaladta a lehetséges gazdasági növekedésből fakadó többletforrást. Tehát nem volt elég a gazdaság piacosítása, le kellett állítani a népszaporulatot is.

Ismereteim szerint, az fel sem merült, hogy a kevesebb gyerek sikeresebb felnevelést is jelenthet. Erre én sem gondoltam. A legutóbbi PISA felmérések döbbentetek rá, hogy az egy családra jutó kevesebb gyermek eredményesebb gyermekneveléssel jár. Nagyobb jövedelem és figyelem jut az egyetlen gyermek nevelésére, ami a családok szegényebb és kevésbé iskolázott kétharmadában jelentős előnyt jelent. Ennek felismerése engem is megdöbbentett, de azonnal felfogtam az igazságát és jelentőségét. A jelenkori társadalmakban nemcsak a gyermekszámot kell a létszám stabilitását jelentő szinten tartani, de a felnevelés minősége ennél is fontosabb lett.

Elmúlt az a világ, amikor a társadalom értékét a lakosság darabszámával is lehetett mérni. Ennek elavulása csak fajunk életének utolsó ezredében jelentkezett, és az óta gyorsuló ütemben vált elsődlegessé. Százötven éve a legszegényebb és a leggazdagabb társadalom egy főre jutó jövedelme között 1:5 szóródás volt. Ma ez a mutató 1:100-ra ugrott.

A társadalmakon belül ugyanez a differenciálódás sokkal nagyobb lett. Hányadossal már ki sem lehet fejezni, mert nemcsak a jobbak értékelődtek fel, de a gyengébbek társadalmi értéke negatívvá vált.

Erre a fontos változására még utalással sem találkoztam, pedig egyértelmű, hogy az osztálytársadalmakban a nem használható minőségű munkaerővel nem foglalkozott a társadalom, azzal nem jártak jelentős kiadások, legfeljebb nem nagyon költséges rendészeti feladatot jelentettek. A szaporaságuktól sem kellett félni, mivel nagyon alacsony volt a várható életkoruk.

A jelenkori fejlett társadalmak eltartják őket, ami nemcsak társadalmi kiadással jár, hanem megnőtt a várható életkoruk, ezzel a társadalom leggyorsabban szaporodó rétegévé váltak. Ezért kellene a társadalomnak számukra munkaalkalmat biztosítani, még akkor is, ha ez költséggel jár. Nincs ugyanis akkora foglalkoztatást támogató költség, ami meghaladná a munkátlansággal okozott kárt. Ezt felejtette el a magyar rendszerváltás, azzal, hogy a veszteséges vállalatokat leállította. Ezzel a munkaképes lakosság alsó minőségi negyedét foglakoztatásra képtelenné tette.

Ennél nagyobb kárt a társadalom tudatos ellenségei sem okozhattak volna. Becslésem szerint, az elmúlt 25 évben az egymillió ember munkátlansága a nemzeti jövedelmünk, illetve az államadósságunk öt-hatszorosánál nagyobb veszteséget okozott. Ennek ellenére nyomát sem találtam olyan felmérésnek, mekkora kárt okoz a magyar társadalomnak az egy millió ember munkátlansága. Ennél is nagyobb kárt okozott ez a munkátlanság azzal, hogy a gyermekvállalásban viszont az élen járt.

Ezek azonban tabutémák annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb kárt okoztunk ezzel, mint az ugyancsak kártékony korrupcióval.

Visszatérve a címben felvetett problémára. Engem fejbe kólintott az Egyesült Államokban élő fehérek és feketék jövedelme és vagyona közti szembeállítás. Ez a mutató még megdöbbentőbb volna, a magyar és a cigány etnikum esetében. A munkaképes cigányság munkajövedelme ugyanis jóval kisebb, mint a társadalomtól élvezett juttatásoké, tehát a jövedelmük negatív. A vagyunk is eltörpül a magyar etnikuméhoz viszonyítva.

Ezért nem a cigányság, hanem a magyar társadalom a felelős. A szocialista rendszerben a jövedelmük többsége munkabér volt. A magyar társadalomba, ha nem is gyorsan, és zökkenőmentesen, de asszimilálódtak. A rendszerváltás óta azonban ez megfordult. A munkavállalásból származó jövedelmük a tört részére csökkent, a társadalomtól élvezett támogatásuk pedig megtöbbszöröződött.

Azt, hogy a cigányság problémája a rendszerváltás óta sokszorosára duzzadt a közvélemény ugyan érzi, talán még a valóságosnál is nagyobbnak látja. Nemcsak a megoldás érdekében nem történik semmi, de a kérdés felvetése is kockázatos.