Nem a módszer, az eredmény a döntő

Kopátsy Sándor                EE                    2015 10 02

Nem a módszer, az eredmény a döntő

Nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eredmény. A jó cél sem mentesít a módszer hibái alól. A cél helyességén ugyanis lehet vitatkozni, az eredmény mindig a döntő. A legtöbb jó szándékú cél ugyanis irreális, annak szolgálata elfecsérelt erőfeszítés. Helyes a megállapítás: A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Ennek a karakteres igazolását látom a jelenlegi közel-keleti népvándorlásban is.

A teológus német kancellár asszon megsajnálta Szíriát. Ez az ország szenved ugyanis legjobban annak következtében, hogy az Egyesült Államok kormánya azért erőlködik, hogy a közel-keleti országok demokráciák és felzárkózó országok legyenek. Ezért aztán meghirdette, hogy az országa befogadja a szír települteket.

Azt, hogy milyen okokból instabil minden közel-keleti állam, nem vizsgálta, de még azt sem, hogy milyen okokból instabil ebben a térségben a helyzet.

Mesterséges államokra osztották a Közel-Keletet.

A közel-keleti válság már az első világháború után elkezdődött azzal, hogy a volt gyarmattartók minden tapasztalt nélkül működésképtelen államokat alakítottak. Egyetlen függetlenné vált állam nem lett szerves egység, sem etnikai, sem vallási, sem történelmi együttélés tekintetében. Csupán Iránnak és Törökországnak volt állami múltja, ezek nemcsak államok, de birodalmak is voltak.

Törökország is megtarthatott magának keleten igen jelentős keresztény, kurd etnikumot. De nemcsak a kurdok, de más, keresztény etnikumok is mohamedán államok etnikumai lettek.

Ennél is sokkal nagyobb problémát okozott a két nagy mohamedán felekezet ellentétére való nem gondolás. A társég angol és francia gyarmatosítói azt hitték, ahogyan Európában számos államban megérnek az eltérő keresztény egyházak, ez a Közel-Keleten is így lehet. Nem vették tudomásul, hogy a Közel-Kelet társadalmi fejlődése még nem ott tart, mint Nyugat-Európában.

Izrael állam megalakulása

Az arab térségbe Izrael megalakulásával egy számukra idegen test került. Ráadásul a kis, de nagyon fejlett Izrael is elhanyagolta a megalakulásával járó arab sérelmek rugalmas kezelését.

Ezt nemcsak a saját szellemi fölényére, de a Nyugat feltétlen támogatására is építhette. Azzal, hogy Izrael létének biztosítása a Nyugat kötelessége volt, nem vitatkozok. Ehhez a garanciához azonban Izrael kevésbé erőszakos viselkedését is hozzá kellett volna kötni. Ez alatt azt értem, hogy Izraelnek éreztetni kellett volna, hogy vele a Közel-Kelet is nyerhet. Azt, hogyan lehet a Közel-Keleten kultúrállammá válni, csak tőle lehetett volna megtanulni.

Általános társadalmi törvény, hogy a kevésbé fejlettet nem szabad megsérteni, mint alacsonyabb rendűt kezelni, mert ez határtalan gyűlöletet kelt. Sajnos, Izrael ezt a hibát elkövette, aminek az lett a következménye, hogy az arab világ csak egyben, Izrael gyűlöletében egységes. Ez a gyűlölet ma már rendezhetetlenné vált.

A nagyhatalmak beavatkoznak a Közel-Keleten.

A közel-keleti külső beavatkozást a már válságba került, imperialista Szovjetunió kezdte. Az megfejthetetlen, hogy miért szállta meg Afganisztánt. De nem kevésbé magyarázható meg az, hogy miért tekintette nemcsak az Egyesült Államok, de az egész Nyugat a Szovjetunónak az az imperialista terjeszkedést olyannak, amit akár katonai erővel is, de fel kell számolni. Afganisztán megszállása ugyanis nem erősítette, hanem gyengítette a Szovjetunió szuperhatalmi státuszát.

A Nyugat sem vette tudomásul, hogy a gyarmati rendszer azért múlt el, mert a gyarmattartás több hátránnyal, mint előnnyel jár.

Ráadásul a Szovjetuniót úgy akarták eltávolítani Afganisztánból, hogy nemcsak a belső, de az arab világból jelentkező önkénteseket is felfegyverezték. Ezzel az eleve labilis arab országok maguk is felfegyverzett ellenzékhez jutottak. Ezek aztán, amikor a Szovjetunió összeomlott a saját idejét múlt rendszerük, azaz Amerika szövetséges államai ellen fordultak. Ezzel magasabb fokra nőtt az arab államok belső instabilitása.

A gyorsan szaporodó lakosságú társadalmak felépítménye.

A politikai elit, és a társadalomtudományok máig nem vették tudomásul, hogy a gyorsan szaporodó társadalmak csak diktatúrák lehetnek. Kivéve az olajban mesterségesen néhány gazdagot, mert azok még a feudális társadalmi állapotot is képesek fenntartani.

Mivel a Közel-Keleten minden ország népessége az elviselhetőnél tízszer gyorsabban szaporodik ott az országok vagy katonák, vagy a mohamedán klérus diktatúrái, vagy néhány bányajáradékban nagyon gazdag feudális társadalom marad. Ezt azonban a Nyugat országai, mindenekelőtt az Egyesült Államok képtelen megérteni. Akár fegyverrel is, de ki akarják kényszeríteni a demokráciát.

Ennek lehetetlenségét még akkor sem látják, amikor minden demokráciára való erőszakos törekvés a diktatúráknál is rosszabbat, anarchiát idéz elő.

Utoljára az EU, gyakorlatilag Németország, azon belül is a kancellár asszony már tűrhetetlennek tartotta, ami Szíriában történik, és menedéket ajánlott fel a szíreknek.

Arról megfeledkezett, hogy megnézze, mennyi szír jönne boldogan Németországba, és melyik fegyverrel egymást irtó csoportot fogadná be. Az ország lakosságának kétharmada ugyanis kénytelen volt elhagyni lakóhelyét, ezek fele pedig Törökországban és Libanonban menekült táborokban él. Azt sem gondolták négy év alatt végig, hogy a táborok fenntartása az erejüket meghaladja.

De nemcsak a szíriai menekültek millióival kellett számolni. Legalább ötször annyi ember él reménytelen sorsban és jövővel a környező országokban. Ahogyan megtudják, hogy a szíriai menekülteket befogadják, ötször annyian fognak jönni. Jellemző, hogy az afganisztáni kormány pár hét után egymillió útlevelet adott a polgárainak. Az idén mér egymillió menekült jött Európába, ezek fele sem szír, de legalább annyi annak adja magát.

Eddig azonban az Európába vágyok tizede sem érkezett meg.

Kétféle befogadás

Merkel naivitásának csúcsa, hogy a befogadás lehető legrosszabb módját választotta. Jöjjetek, majd itt válogatunk, méghozzá úgy, hogy három évre menedéket kap az a szír is, akit nem fogadunk be.

Még az sem nézte meg, hogyan fogad a két tengerentúli protestáns ország, amelyeknek történelmi tapasztalatai vannak. Nem beengednek, aztán válogatnak, hanem válogatnak, és csak azokat engedik be. A nem válogatottak ellen azonban technikailag hatékony határzárat építenek és technikai tekintetben is hatékony szervezettel védekeznek.

A két módszer eredménye között egy nagyságrendi különbség van. A költsége is a hatékonyágával fordítottan arányos.

Az EU által alkalmazott módszernél rosszabbat ki sem lehet találni.