Kopátsy Sándor                 PS                 2015 11 03

A gyermeknevelés érdekeltsége.

Az egyetlen gyermek nevelésének nagyobb hatékonyságára csak a kínai gyermekvállalás korlátozás eredménye hívta fel a figyelmemet. Egynél több gyermeket a társadalom alsó harmada eredményesen ritkán nevelhet. Ezzel szemben a középső harmad kettőre is képes. A felső harmad pedig háromra is. Ezért a felzárkózni akaró és még szegény társadalomban sem az az optimális megoldás, ha mindenkinek csak egy gyermeke lehet, hanem az, hogy csak az alsó harmadban legyen egy, ezen belül az alsó tizedben egy se. A középső harmadban lehessen kettő, a felső harmadban pedig ne legyen korlátozás.

A liberálisoknak ez is istenkáromló sérelmét jelenti az általános emberi jogoknak.

Az általános emberi jogok csak a homogén társadalomban nem sértik a többség érdekét. A társadalmi fejlődés során azonban egyre távolabb kerülünk a társadalmi homogénségtől, tehát az általános emberi jog indokoltságától. Az általános jog csak a börtönökben és a fogolytáborokban indokolt. Minél kevésbé homogén a társadalom az egyforma jogi helyzet csak az elitnek kedvez.

Amennyire szinte biológiai törvény, hogy minél fejlettebb a faj, annál fontosabb a szülők számára a gyermekük. Ez annyira érvényesült az ember esetében, hogy a minőségi és mennyiségi túltermelése vált jellemzővé fajunk történetében.

Amíg a gyűjtögető társadalmakban az emberek a képességükkel arányos jövedelmet és társadalmi elismerést élveztek, mert a gyűjtögethető termék mennyisége és éréke a gyűjtögető képességétől függött. Ezt, mint sok évtizedes gyakorló vadász és horgász ismerhettem fel. Egy-egy vadász vagy horgász teljesítménye között óriási volt a képességétől függő különbség.

A gyermekkorom paraszti világában pedig a családok jövedelme között a földjük nagyságától és minőségétől függött a jövedelmük. De még az iparban is időbért, napszámot fizettek.

Az irracionalitással azonban a húszas éveimben az erdészetben találkoztam. Ott, a szovjet minta alapján, önköltségi ár volt. Ezzel mérve a nagyon értékes hámozási rönk volt a legolcsóbb, mivel arra alig volt ráfordítás. A legdrágább a széthasogatott tuskó volt.

Tekintettel arra, hogy az állami erdészeti vállalatok a termelési érékük arányában kapták a kifizethető bért a nagyon értékes hámozási rönköt is felvágták tűzifának, annak hiányában pedig drágán kellett a bútoriparnak importálni. Megdöbbentem a kitermelt fák értékével fordítottan arányos árán, és az ebből fakadó pocsékoláson. Az osztályidegennek tartott erőmérnökök csak szenvedtek, nem mertek rámutatni a rendszer ostobaságára. Én mertem, és egy éven belül bevezettük a világpiaci árarányokat kifejező árakat. A következő évben az erdészetek kiváló vállalatok lettek, kapták a prémiumot és az elismerést.

Most hetven évvel később azt kell leírnom, hogy a mindennél értékesebbet, a munkaerőt termelő családokat a gyermekeik felneveléséért azok felnevelési eredményével fordítottan jutalmazzák. Bármennyire köztudott a gyermeket nevelő családok alsó harmada, annak is az alsó fele, a munkanélküliek, több családi pótlékot kapnak, mint amennyit az eredménytelen felnevelésükre fordítanak. Ezeknek többsége értéktelen, sőt jelentős hányadában negatív értékű munkaerő lesz. Ezzel szemben a családok nagyobb jövedelmű és magasabban iskolázott felső harmada a családi pótlék sokszorosát fordítja gyermekei képzésére, nevelésére, ezzel az átlagosnál sokkal jobb munkaerőt termel, de ezért a ráfordításainak tört részét kapja meg a társadalomtól. Vagyis a társadalom a legnagyobb érték termelőit, a családokat az általuk elért eredménnyel fordítottan támogatja.

A munkaerő újratermelését a társadalom olyan módon támogatja, ami a minőségével fordított arányú ösztönzést jelent. Ennél nagyobb kárt semmi sem okozhat a társadalomnak. Még az a szerencse, hogy a családokat nemcsak az felnevelésért járó társadalmi jutalmazás motiválja, hanem a szülői ösztönük is. Élnek a társadalom által nyújtott, elérhető lehetőségekkel és ösztönösen keresik a gyermekeik képességének megfelelő szakmát, a minél jobb iskolát. Ezért történhet meg, hogy a következő generáció az előzőnél képzettebb, a szakmáját jobban megválasztó lesz annak ellenére, hogy erre a társadalom az érekével ellenkező irányú ösztönzést működtet. A társadalom fejlődését az ostobaság sem képes megállítani.

Elég, ha megnézzük, milyen mértékben nőtt az átlagos iskolázottság. A diplomások aránya száz év alatt a hússzorosára ugrott. Ezt ugyanis a társadalom is támogatja, mert felismerte, hogy a munkaerejének értéke elsősorban az iskolázottságtól függ.