A két gyermekes család sem ideális megoldás

Kopátsy Sándor                 PD                   2015 11 09

A két gyermekes család sem ideális megoldás

Az egy gyermekes család kötelezővé tétele ugyan feltétele volt a kínai gazdasági csodának, de annál is minőségileg jobb lett volna az átlagosan egy gyermekvállalás olyan formája, ami a családok alsó jövedelmi és iskolázottsági harmadában az egy gyermek vállalását is késlelteti, ugyanakkor a felső harmadban folyamatosan növeli a vállalható gyermekek számát.

A családok anyagi és iskolázottsági szintjétől független egységes gyermekvállalás ugyan a korábbi 2-3 százalékos lakosságnövekedést jelentő állapothoz képest minőségi változást hozott, de messze nem az optimumot. Az ugyan vitathatatlan hogy Kínában a családok gyermekvállalása két-háromszorosan meghaladta a társadalmi érdeknek megfelelőt, de az egységes egy gyermekvállalhatóság csak időleges és addig sem optimális megoldást jelenthetett.

Ahogy az éves 2-3 százalékos népességnövekedés elviselhetetlen teher volt, az egyetlen gyermek vállalhatóság is csak időleges csak viszonylag rövid ideit tartható megoldást jelenthetett. Ahogyan az 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedés sem jó, az ennél gyorsabb tartós csökkenés is kártékony. Mivel Kína keletei harmada nagyon túlnépesedett, és ott él a lakosság négyötöde, de csak ez a rész alkalmas a gyors egy laksora vetített fejlődésre, az ország demográfiai feladatait ehhez kell igazítani. Tekintettel arra is, hogy Kínában nagyon gyorsan nő a várható életkor, és ezzel az öregkori ellátásra szorulók száma és aránya, az átlagos kívánatos gyermekszám valamivel a kettő alatt van.

Ezt a valamivel kettő alatti átlag optimumát úgy kellene megosztani, hogy a gyermekvállalás nagysága a családok gyermekvállalási képességével fordított arányban osztódjon. A módos és iskolázott családok vállaljanak többet, a lemaradtak kevesebbet. Ezzel csak az a probléma, hogy a gyermekvállalás a családok adottságával fordítottan arányosak. Minél iskolázottabbak a szülők, főleg az anyák annál alacsonyabb a gyermekvállalásuk. A Kínánál gazdagabb és iskolázottabb országokban a családok felső negyede már alig vállal egynél több gyermeket. Ezzel szemben minden társadalomban annál nagyobb a vállalt gyermekek száma, minél kedvezőtlenebbek a felnevelés feltételi.

Az egyetlen gyermek mindenkire kötelező vállalhatósága ugyan nem jelent kontraszelekciót, de pozitívet sem. Ugyanakkor kártékony abban a tekintetben, hogy gyors lakosságcsökkenést okoz.

A társadalom érdeke olyan gyermekvállalási struktúrát kíván, ami a családok gyermeknevelési képességével arányos. Évtizedek óta hangsúlyozom, hogy az ilyen gyermekvállalás esetén a következő generáció értéke, teljesítménye lenne optimális, vagyis nagyságrenddel nagyobb, mint a jelenlegi kontraszelekció mellett.

Annak ellenére, hogy sokszor leírtam, a Kínai csoda két reformon alapult, a gazdaság piacosításán és a gyermekvállalás korlátozásán, egyre inkább rájövök, hogy a gyermekvállalás egységes korlátozása helyett a következő generáció felnevelését is piacosítani kellett volna.

Jelenleg a világ minden társadalmában már jelen van a gyermekvállalás társadalmi támogatása, de ez ugyan növeli a gyermekvállalás számát, de annak kontraszelekcióját eredményezi. Még senki sem írta le, hogy a gyermekvállalást minden társadalom elsősorban olyan formában támogatja, ami minőségi kontraszelekciót okoz. Ez közvetlenül és elsősorban a családi pótlékon keresztül történik. A minden gyermekvállalás után járó családi pótlék nagysága elsősorban a minél nagyobb számú gyermekvállalásra ösztönöz, és az ösztönzés a család jövedelméhez viszonyítva annál nagyobb, minél kisebb a család jövedelme.

A családok alsó tizedében a családi pótlék eléri, esetleg meghaladja a gyermek nevelésének a családi költségét. Ezzel szemben a családok felső tizedében szi8nte számba sem vehető, a tényleges ráfordításhoz viszonyítva, lényegtelen a családi pótlék összege. Vagyis a családi pótlék elsősorban a családok alsó harmadában jelentős ösztönzés.

Nincsenek ugyan adataim, de évek óta írom:

Ha a magyar családok felső harmadában annyi gyermeket vállalnának, mint az alsó harmadban, az alsó harmadban pedig csak annyit, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva az egy főre jutó jövedelem háromszor akkora lenne, mint amennyit elérhetünk a jelenlegi rendszerben.

Ez azt jelenti, hogy olyan társadalomban ahol az egy lakosra jutó jövedelem mintegy 10 ezer euró, a következő generáció teljesítménye elsősorban attól függ, hol születnek a gyermekek. Márpedig, ha ez igaz, a gyermekvállalás támogatását is piacosítani kell. Ez ugyan vitathatatlan, mégsem vetette fel senki. Sőt minden társadalomban olyan a gyermeknevelés minőségében való érdekeltség, hogy azokat bünteti jobban, akik a felnevelés érdekében több áldozatot hoznak.

Még kevesebb nyoma van annak, hogy az öregkori ellátás, a nyugdíjrendszer a gyermekvállalásban a kontraszelekcióra ösztönöz. Ez a diplomás anyák esetében ugyan köztudott. A jól kereső, magasan képzett anyák a gyermekvállalással igen jelentős anyagi áldozatot vállalnak. Nemcsak a szolgálati idejük és a várható nyugdíjuk csökken, de még ennél is többet veszítenek azzal, hogy évekre kiesnek a szakmai előmenetelből.

Közel negyven éve vetettem fel először, hogy az öregkori ellátást nem a befizetett járadék, azaz a kereset, hanem a gyermeknevelés eredményével arányosan kell megállapítani. Vagyis az öregkori ellátás mértéke a felnevelt gyermekek értékével legyen arányos. Az egyetlen gyermek diplomássá nevelése esetén nagyobb legyen a nyugdíj, mint hat, de szakmával sem rendelkező gyermek után.

Azt már jó hatvan éve felismertük, hogy a gazdaság hatékony irányítását csak a piac jelzéseinek figyelembevételével lehet megoldani. Azt azonban máig nem vettük tudomásul, hogy a következő generáció felnevelését is csak a munkaerőpiac jelzéseit figyelembe vételével lehet hatékonyan irányítani.

Magyarországon a rendszerváltás után még az állami nyugdíjrendszert is privatizálni akarták, de az senkinek nem jutott eszébe, hogy az öregkori ellátást a munkaerőpiac igényéhez kell igazítani.

A bolsevik rendszerben ugyan frázis volt, hogy a legfőbb érték az ember, de addig még a liberális demokraták sem jutottak el, hogy az embertermelést, a következő generáció felnevelését is piacosítani kell.

Ennek pedig az a fő formája, hogy az egyre gyarapodó öregek jövőjét elsősorban ahhoz kössük, milyen nemzedéket neveltek fel maguk után.