Az 56-os forradalom

Kopátsy Sándor                 PH                   2015 10 21

Az 56-os forradalom

Ez valóban forradalom volt, és ez lett a végzete. 1956-ban a hidegháború közepén, semmilyen forradalmi változásnak nem volt lehetősége. Meg kellett volna azzal elégedni, hogy reformot csinálhatunk. Ráadásul arra is csak nekünk lett volna lehetőségünk. Ennek megértésében nem előbbre, hanem egyre hátrább vagyunk. Ma is úgy kezeljük ezeket a gyönyörű napokat, mintha rajtunk múlt volna a forradalmi változtatás módja, formája, nagysága. A forradalom után kialakult helyzetben szereplőket úgy kezeljük, mintha rajtunk is múlt, hogy nem lettünk demokrácia. Akik pedig nem mentek együtt a teljesen reménytelen forradalommal, ellenforradalmárok voltak.

Ismereteim szerint, egyedül voltam, aki nagyon akarta a gazdaság piacosítását, de egy percig sem hittem, hogy ennél tovább is lehet menni. Ezt csak ma tudom úgy megfogalmazni, hogy csak nekünk volt alkalmunk 1956-ban meglépni azt, amit Kína 1990-ben meglépett. Piacosítani a gazdaságot, de fenntartani az egyetlen párt korlátlan politikai hatalmát. A magyarság óriási többségének azonban az kevés volt, képtelen volt felmérni, mekkora volt a maximális mozgásszabadságunk. Sajnos, ezt az óta sem mérték fel, és úgy értékelik 1956-ot, mint az elárult forradalmat. Akik pedig tudomásul vették a lehetőségekkel való élés kötelességét, ellenforradalmárok lettek.

Kádár Jánosról azt tartják, ő hívta be a szovjet csapatokat. Ezt senki sem méri fel, hogy a szovjet csaptok nem azért jöttek, mert hívták. Azok akkor is jöttek volna, ha senki sem hívja őket. Legfeljebb jól jött nekik, ha arra hivatkozhattak, hogy hívásra jöttek. Mi meg örülhettünk annak, hogy úgy viselkedtek, mintha hívták volna őket. Az igazi hazaárulás az lett volna, ha fegyverrel állunk szembe velük. Az ugyanis nem hazafias cselekedett, ha valaki olyan ügyben fog fegyvert, amiben a győzelem esélytelen, azzal csak rontunk azon, ami elkerülhetetlen. Ez volt akkor is a véleményem, de azt is felmértem, hogy erre képtelen lettem volna. Szerencse, hogy voltak bölcsebbek, akik vállalták a behívás szerepét. Nekik köszönhetjük, hogy lassan Nagy Imre minden forradalom előtti álma megvalósulhatott. Ma már talán az egyetlen élő tanúja vagyok annak, hogy Nagy Imrétől soha nem hallottam olyan jövőre szóló megjegyzést, hogy több párti demokráciát, vagy a Szovjetuniótól elszakadást akart volna. Csak addig ment el, hogy hajlandó volt olyanokkal is együttműködni, akiket Rákosi és társai osztályellenségüknek tartottak. Ezek között nem volt senki, aki a Kádár-endszerben nem működött aktívan a gazdasági mechanizmus kiépítésében. Megtanultam azt is, hogy érdemes volna azokat is bevonni a bolsevik rendszer piacosításába, akiket Rákosi és társai osztályellenségként internáltak.

Nem ártana, ha Kádár kritikusai megneveznék azt, aki nála jobb megoldást jelentett volna, kivéve azt a Nagy Imrét, aki nem akart kilépni a hidegháború bolsevik táborából. Én ilyent nem tudok.

Ha Kádár nem vállalja a forradalom előtti viszonyok visszaállítását, akkor Rákosi és társai jönnek vissza, és fel sem merülhet, hogy mi lehetünk a legvidámabb barakk. Aki ezt nem érti meg, annak Kádár átállt az ellenforradalomhoz, aki pedig megérti, annak a magyar történelem egyik legnagyobb alakja. Nekem is az.

Biszku Béla ellen most is pert folytatnak, mint a forradalom bukását követő megtorlást levezénylő belügyminisztert vonják felelősségre. Ő engem ugyan nem csukott be, de még húsz év múlva is megbízhatatlannak tartott, és féleállított, de utólag sem tudnák nála jobbat javasolni, ha csak azok között választhattunk, akiben a megszállók bíztak. A kor ismerőinek illene tudni, ha nem Kádár, akkor Rákosi, és annak a belügyminisztere, hogyan szokták a bolsevista marxizmus történelmében a forradalmárokat megbüntetni. Nem azt mondom, hogy nem voltak jogtalan és az indokoltnál szigorúbb büntetések, csak azt, hogy a kelt-európai marxizmusban nála is gorombábban szoktak büntettek. Tudomásul kellene venni, hogy marxizmus kelet-európai formájának egészen más a stílusa, mint az angolszász marxizmusé. Sokkal kevésbé humánus.

Számomra a Pécsett tartott első május elseje világossá tette, hogy Kelet-Európában nemcsak a kereszténység más, de a marxizmus is. Ehhez a különbéghez igazodni kellett, amíg a világpolitikai erők minket Kelet-Európához csatoltak. Aki ezt nem veszi tudomásul, annak kemény sorsa volt.

Nyers Rezső érdeme volt, hogy a magyar gazdasági élet a szocialista táboron belül a leginkább szociáldemokrata, vagyis viszonylag nyugat-európai barakk lehetett. Ennek ellenére pár éve az újságokból értesülök, hogy a másokénál valamivel magasabb nyugdíját soknak tartják. Ez is azt mutatja, hogy a jelenlegi véleményalakítók mennyire nincsenek tisztában azzal, hogy kiknek mit köszönhetünk azért, hogy a rendszerváltás előtt a Szovjetunió érdekkörébe rendeltek között a mi rendszerünk volt nemcsak a legvidámabb, de a leghatékonyabb barakk.

Jaltában a győztesek, gyakorlatilag Roosevelt, a Szovjetunió befolyási övezetébe sorolták Európa számos országát. Ezen elsősorban az Egyesült Államok érdekében, 1990 előtt nem lehetett változtatni. Akkor pedig mindenki számára megszűnt. Előtte nem rajtunk múlt, kik gyakorolják a hatalmat, az óta pedig azok, akik a választóktól a nagyobb támogatást kapják.

Ideje volna, ha a politikusok és a történészek, a bolsevik évtizedek szereplőit annak alapján értékelték, hogy akkor kinek mennyi érdeme volt abban, hogy a legvidámabb barakk lehetünk. Ebből az is következik, hogy nem azok voltak a rendszerváltás előtt a nemzet ügyének a hatékony szolgálói, akik attól a rendszertől távol tartották magukat, hanem azok, akik tették, ami még tehető volt.

Ezen az alapon tartom Kádárt nagy magyar politikusnak, Biszkut nem bűnös belügyminiszterek, Nyerset pedig a piacgazdaságnak a bolsevik rendszerbe való beépülésében főszereplőnek. Kádárnak szobor, Biszkunak nyugodt öregkor, Nyersnek pedig kiemelt nyugdíj járna.

A személyek megítélésénél százszor fontosabb volna az 56-os forradalom reális megítélése. Sokszor leírtam elmondtam, hogy életem ajándékának tartom, hogy a földreformot és az 56-os forradalmat átélhettem, mert mindkettő a nagyon ritka történelmi események közé tartoznak, olyanok, amikor kiszabadult a nép vágya. Ezért voltak gyönyörűk.

Ugyanakkor az első órák után világosan láttam, hogy a forradalom irreális, nincs semmi realitása. Megállíthatatlan, pedig minél messzebb megy, annál kevesebb valósulhat meg a reális célokból.

Nagy Imre reális reformjaiból, nemcsak a mezőgazdaság, hanem az egész gazdaági élet piacosításából, demokratizálásából annak kevesebb valósulhat meg, minél messzebb megy a politikai forradalom. Amíg a gazdasági élet piacosítása nemcsak reális, de megkerülhetetlen, a politikai demokrácia irányában jelentős változást a világpolitika nem engedett meg.

Ezt csak az 1990-es kínai reform után számíthat megértésre. A világpolitika és a világgazdaság legnagyobb sikerét az hozta, hogy Kínában nem forradalom történt, hanem csak a gazdaság piacosítása, a politikai forradalmat sikerült tankokkal leverni. Azon lehet vitatkozni, hogy mi történt volna, ha a gazdasági reformokat Kínában politikai forradalom követheti. Meggyőződésem szerint, a politikai felépítmény, vagyis a demokrácia bevezetése esetén Kína elemeire esett volna szét, és megvalósíthatatlanná vált volna a reform nélkülözhetetlen eleme, az egy gyermek vállalás kikényszerítése.

Kína csak azért lehetett a világ csodája, mert csak a gazdaság piacosítása és a népszaporulat fékezése történt meg, a politikai forradalmat tankokkal eltiporták.

Megborzadtam, amikor felmértem a párhuzamot. Magyarország akkor lehetett volna a világ kis csodája, ha Nagy Imre marad a miniszterelnök és reformjai sorra megvalósulnak. A számára adott utolsó lehetőség pedig az, ha 1956. november elsején ő hívja be a szovjet tankokat. Nálunk nem állt fenn a veszélye az ország szétesésének és nem volt szükség a gyermekvállalás erőszakos korlátozására, de hiányoztak a politikai demokrácia bevezethetőségének a feltételei.

Nagy Imre miniszterelnöksége alatt viszonylag simán elindultak a reformok a mezőgazdaság területén. Még nyoma sem volt annak, hogy elszabadul a politikai reformok követelése. Annál nagyobb veszélyt jelentett Rákosi, Gerő, Révai következetes munkája annak érdekében, hogy Nagy Imre hatalmát és befolyását korlátozzák. Ez felgyorsult az után, hogy Nagy Imrét eltávolították a kormány éléről.

Ahogyan Rákosi és köre előre haladt, úgy gyűlt a közvélemény türelmetlensége. Egyértelművé vált, hogy a pártvezetésben is változásokra van szükség.

Ezt a folyamatot felismerve írtam Nagy Imrének, Vass Zoltánon keresztül egy feljegyzést, amiben rámutattam annak a tarthatatlanságára, hogy Nagy Imre miniszterelnöki mozgásterét a mezőgazdaságra, a falupolitikára korlátozzák, ugyanakkor az egész gazdaság Gerő kezében van, aki hallani sem akar a reformokról. Írásom azonnal Nagy Imrétől támogatást kapott. Behívott és már ott volt két régi ismerősöm, Moré András, a titkárságának a vezetője, és Fekete Ferenc a Nagy Imre által vezetett Agrárpolitikai Tanszéken helyettesítője. Nagy Imre közölte, hogy hármunkra bízza egy olyan anyag elkészítését, ami a gazdaság egész területének irányítását korszerűsíti. Menjünk le Öszödre, a kormányüdülőbe, és ott dolgozzunk.

Ott becsöppentünk a kommunista paradicsomba.

Abban azonnal megállapodtunk, hogy a gazdasági élet egészének a piacosítása a feladat. Ilyen irányú anyagokhoz csak Jugoszláviából és Lengyelországból jutottunk. Rám bízták a lengyel professzor, Lange által javasolt gazdasági modell magyar változatának, a magyar modellnek az elkészítését. Én már a modell kifejezésen fennakadtam. A modell életképtelen tákolmány, helyette valami olyanra van szükség, ami módosul a piac jelzéseire. Ezért áthúztam a tervezett címet, és odaírtam mechanizmus.

Talán egy hét alatt készült el a mintegy százoldalas anyag, amiben a mechanizmus elé odaírtam a gazdasági jelzőt.

Másnap már hívtak a társim, hogy Nagy Imre az anyagunkat változatlanul a következő minisztertanácsi ülés elé viszi.

Harmadnap már egy barátom, aki Gerő titkára volt, felhívott, hogy főnöke azt írta rá: Bucharinista förmedvény!!!

Negyednap megjelentek az ÁVO-sok és még az indigókat is elvitték. Kiderült, hogy Rákosi vezetése alatt összeült a párt legfelsőbb gazdasági vezetése, és letiltották az anyag tárgyalását, elrendelték a példányok visszagyűjtését, és megsemmisítését.

Ezért aztán jó húsz évig abban a hitben életem, hogy a művünk megsemmisült. Közben a felső vezetésből Nyers Rezső és Fehér Lajos érdeklődött nálam az anyag után.

Csak valamikor a 70-es évek végén értesültem, hogy a Párttörténeti Intézetben van eredeti példány. Azt, hogy Vass Zolán is megtartott egy példányt, a halála után a feleségétől tudtam meg. Eztán már mondhatom, hogy a gazdasági mechanizmus kifejezést én találtam ki, és mi hárman készítettünk el egy olyan reform tervét, amit 36 évvel később Kínában bevezettek.

A két reform tartalmának közös jellemzője, hogy fel sem merült benne az állampárt egyeduralmának felszámolása. A gazdasági élet piacosítása ugyanis minden kultúrában, azon belül minden fejlettségi szinten hatékony, ezért indokolt. A gazdasági szféra piacosítása azonban csak ott hozhat sikert, ahol a lakosság létszáma nem növekszik gyorsan. Tehát Kínában nem lett volna a piacosításnak ekkora eredménye, ha a lakosság száma 2 százaléknál is gyorsabban növekszik.

Marad azonban egy további előfeltétele a sikernek, a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze. Itt kell rátérni a mániámra, arra, amit jó száz éve Max Weber felismert, hogy a jelenkorban csak a protestáns erkölcsű népek képesek a társadalmat a többi népnél hatékonyabban működtetni.

Ez a marxista ideológiára is vonatkozik. A kelet-európai, ortodox keresztény népek már a feudális társadalmaikat is alacsonyabb hatékonysággal működtették. A kereszténységük sem lehetett olyan hatékony, mint a nyugat-európaiaké.

Az ipari forradalom vívmányai is csak a nyugat-európai keresztény népek számára voltak másokénál hatékonyabbak. Ennek hatására Nyugat-Európában is kettévált a kereszténység. A puritán népek, az angolszászok, a germánok és a skandinávok számára a latin népek kereszténysége nem volt elég puritán. A két nyugat-európai kereszténység közötti különbség eltérő hatékonysága nem volt olyan egyértelmű Európában, mint a tengerentúli új hazájukban.

Európában a kereszténység kettéválása ugyanis nem volt olyan egyértelmű, mert a protestáns vallások terjedését, elfogadását a politikai hatalom is befolyásolta. Amíg az angolszászok és a skandinávok szinte maradéktalanul protestáns egyházak hívei lettek, a germánok vallásválasztását a katolikus császáraik politikai érdeke is befolyásolta. A Habsburg császárok erősen kötődtek a római kereszténységhez, hiszen birodalmuk központja Spanyolországban volt. Ezért a Habsburg Birodalom germán népei katolikusok maradtak, annak ellenére, hogy puritánok voltak.

A nyugat-európai puritán és latin népek közti viselkedési különbség karakterisztikusan csak a volt gyarmataikon vált egyértelművé. Amerikában az angolszász gyarmatokon alakult államoktól jobban lemaradtak a latin népek államai, mint Európában.

A tudományos és technikai forradalom előrenyomulásával egyre jobban kiderült, hogy az elértő kultúrájú népeknek nem lehet hatékony, ha közös az országuk. Még akkor sem, ha közös a nyelvük. Ez sehol nem karakterisztikusabb, mint Olaszországban. A tiroliak puritánok, a dél-olaszok pedig a legkevésbé azok. Kiderült, hogy Olaszország északi, az Alpokhoz közeli tartományai puritánabbak a franciáknál.

Ha mérni lehetne a népek puritanizmusát, akkor kiderülne, hogy az európai népek versenyképessége, életszínvonala, vagyona, iskolázottsága nem attól függ, melyik országban élnek, hanem attól, mennyire puritánok.

Másik példa. A cári Oroszországban két puritán nép élt, a finnek és az észtek. A finnek kiváltak és a skandinávok szintjére emelkedtek. Az észtek ugyan visszakényszerültek a Szovjetunióba, de annak a leggazdagabb, legiskolázottabb népe lettek.

A második világháború után a hidegháborús front demokrata oldalán a gazdasági csodát a japánok, majd a kis tigrisek produkálták. Ekkor ismertem fel, hogy a nyugati protestánsoknál is puritánabb konfuciánus népek törnek a világ élvonalába. Ennek alapján vártam, hogy a marxizmus is Kelet-Ázsiában fogja megmutatni oroszlánkörmeit. Ez minden várakozást felülmúlt. Levontam a tanulságot. Az utolérni akaró társadalmak számára nem forradalomra, hanem reformra van szükség. A kevésbé fejlett társadalmakban a forradalmak szükségszerűen túllendülnek a realitás határán, és visszaáll a régi szemét. Ezt a bölcsességet is Marxtól tanultam, ő látta meg előre, „hogyha olyan társadalomban győz a forradalom, amelyik alépítménye, kultúrája még nem érett meg arra, akkor a forradalom győzelme után is visszaáll a régi szemét.”

A rendszerváltás előtt október 23.-án ellenforradalmat emlegetett a hatalom. Az óta forradalmat. Az ugyan forradalom volt, méghozzá csodaszép. Talán a legszebb a történelmünkben, mert a kommunikációnak köszönhetően az egész ország ünnepelte az ország lakosságának 95 százaléka, csak azok nem, akiknek létét fenyegette a forradalom győzelme. Nem ok nélkül féltek, mert nagyságrenddel több áldozata lett volna a bosszúnak, mint a forradalmat tankokkal leverő szovjet megszállásnak.

Ha győz a forradalom, a követő választáson, az ellenzék még szavazni sem ment. Az előző rendszert elutasítók 99 százalékos győzelmet arattak volna. Máig sem meri felvetni senki, hogy a forradalom győzelme esetén mi történt volna. Sok lincselés, heves antiszemitizmus, bosszúállás. Szerintem még maga Nagy Imre kivégzésére is sor került volna. Mező Imre meglincselésének sokkal kevesebb oka volt, mint Nagy Imre felelősségre vonásának.

Most, közel hatvan évvel a forradalom után, kötelességemnek érzem, hogy elmondjam a véleményemet.

1954 nyarán volt az utolsó alkalom arra, hogy a gazdaság piacosítása és Rákosi és társainak félreállítása megelőzze a belső erőkkel féken nem tartható, de a győzelme semmi esélyű forradalmat. Természetesen, ezt én akkor nem láttam, csak azt éreztem, hogy az adott világpolitikai és a magyar társadalom akkori állapotában nem szabad gyökeres politikai fordulatot követelni. Ezt Rákosinak és társainak kellett volna megérteni, de ők görcsösen ragaszkodtak korlátlan hatalmukhoz. Ráadásul Béria kivégzése után úgy érezhették, hogy a Szovjetunió sem áll már Nagy Imre mögött.

Azzal, hogy 1954 őszén Nagy Imrét félreállították, úgy lefojtottak minden reformigényt, hogy a forradalom kirobbanása elkerülhetetlenné vált.

Nagy Imrének a forradalom alatti viselkedését, az egy pártrendszer feladását csak azzal tudom magyarázni, hogy a lelkesedése elhomályosította a realitását. Viszont azt máig nem tudom megérteni, hogy a forradalom eltiprása után sem látta be, hogy Kádár vezetése az országa számára az elképzelhető legjobb megoldás volt, valamint az ő és társai helyzetét is csak az tehette volna könnyebbé, ha lemond.

Ebben lényegében két politikussal, már a forradalom alatt Fehér Lajossal, a kiszabadulása után pedig Donáth Ferenccel értettem egyet. Az utóbbitól kaptam a legnagyobb elismerést, a kórházban már halódott, meglátogattam, amikor bejött egy régi harcostársa, akinek bemutatott: „Kopátsy, de nem a hős, hanem a bölcs.” Ezt őrzöm, mint a legnagyobb kitüntetésemet.

Azt nem tudom, mikor jutunk el odáig, hogy megtanuljuk a forradalom és a reform történelmi speciális szerepét. A reform mindig jótékony, a forradalom azonban csak akkor, ha az elért eredménye stabilizálható. Ezért a bukásra ítélt forradalomra ne legyünk büszkék.

Én leírom.

Mivel 1954-ben a reform elmaradt, 1956.-ban kudarcra ítélt forradalom lett a következménye.