Az euró övezet lényege

Kopátsy Sándor                 PG                2015 10 23

Az euró övezet lényege

Akik kitalálták a közös valutát, jó szándékú, de ostoba emberek voltak. Németországban is csak azt látták, hogy az ő pénzük a dollárral egyenrangú világpénz lehet. Ezt elhitték a brüsszeli bürokraták is.

A közös valuta bevezetését a tagságot felajánlott országok is lelkesen fogadták. Örültek, hogy megszabadulnak a gyorsan romló valutájuktól, ráadásul olcsó hitelekhez is juthatnak. Megirigyelték a stabil német márkát, és azt hitték, hogy akinek ilyen valutája lesz, az ugyanúgy boldogul, mint Németország.

Arra nemcsak akkor, de még most sem gondolt senki, hogy nem lehet szuverén az az ország, amelyik elveszti a fedezet nélküli pénzteremetés, és a valutája árfolyamának alakítási jogát. Ezzel olyan állapotba kerülnek a tagországok, hogy az erősebbek spontán kizsákmányolják a gyengébbeket. A nyereményből az átlagnál erősebbek erejük arányában részesülnek. Az elérhető nyereség nagyságáról azonban senkinek nem volt fogalma. A közös valutából származó veszteségek pedig a viszonylagos gyengeségük arányában oszlanak meg.

Ez az újraelosztás abból fakad, hogy az erősebbek erejükhöz viszonyítva gyenge, a gyengék pedig gyengeségükkel arányosan felértékelt valutát kapnak. Ez fakad abból, hogy a közös valuta az erőseknek viszonylag gyenge, a gyengéknek pedig elviselhetetlenül felértékelt lett. Az erősek külkereskedelmi mérlege egyre nagyobb aktívumot, a gyengéké pedig egyre nagyobb hiányt mutat.

A gyengék azonban vidáman eladósodnak, hiszen a közös valutában a korábbinál sokkal olcsóbb és több hitelt vehetnek fel. Meg is tették, éltek az alkalommal. A négy mediterrán ország gyorsan eladósodott. Az eladósodott országnak azonban elveszett a fegyvere, a valutájának leértékelése, az export ösztönzése és az import drágítása.

A közös valutából azonban nem lehet kilábalni, mert a hitelezők bármikor államcsődöt idézhetnek elő. Tekintve, hogy a hitelezők többsége az euró övezet tagja, bajban vannak, mert az államcsőd a gyenge tagországnak adott hitelük ezzel elveszik. Ez ugyan olyan hitel, ami soha nem lesz behajtható, de amíg papíron létezik, nem kell bevallani. A közös valuta olyan kelepce, amiből a nyertesek sem tudnak kilépni.

Ugyan olyan kelepce, ami egyre nyilvánvalóbbá válik. A pénzvilág felismeri, hogy a közös valuta mögött óriási behajthatatlan hitelállomány halmozódott fel, és az egyre csak növekszik. Az eladósodott euró övezeti tagok hitelt már csak az euró övezeten belüli hitelezőiktől kaphatnak. Azok pedig kénytelenek adni, mert az adósaik hitelképtelensége esetén nyilvánvalóvá válik, hogy az államcsődbe került államoknak a könyveiben szereplő hiteleit le kell írni. Márpedig csak a négy mediterrán országnak kétezer milliárd eurós adóssága van az övezeten belül.

Ehhez képest csepegtetés a bajba jutott tagországok kimentéséhez elegendő összeg. Azt, hogy meddig tarthat a reménytelen helyzetben történő időhúzás, nehéz megmondani. Az egy olyan csapda, aminek a semlegesítése, rendezése ugyan egyre többe kerül, de a halasztása viszonylag egyre olcsóbb.

Annak tisztázását, hogy az infláció, a fedezet nélküli pénzteremtés bizonyos helyzetben a legkisebb rossz lehet, közel száz éve Keynes elkezdte, de senki sem fejezte be. Pedig mindig gyakoroltuk, tehát volnának bőven tapasztalataink.

Bebizonyosodott, hogy az infláció kultúrafüggő. Még nem láttam ilyen statisztikát, de minden bizonnyal a latin országokban sokkal magasabb volt az infláció, mint a puritánokban. Ahol magas az infláció magasabb a kamat, leértékeltebb a valuta. Ennek az elsődleges oka, hogy az adófegyelem, a behajtható kamat csak a protestáns, azaz puritán országokban teszi lehetővé a költségvetési egyensúlyt. Márpedig a bevételi hiányt csak pénzteremtéssel vagy eladósodással lehet betömni.

A világkereskedelemben egyenlege a gyengébb országoknak csak akkor lehet, ha a valutájukat a viszonylagos lemaradásuknak megfelelően leértékelve tartják.

Ha a közös valuta kitalálói ezt szem előtt tartják, szóba sem kerülhetett volna, hogy a németek és a mediterrán országok közös valutája. Közös valutájuk csak a fejlett, közös kultúrájú országoknak lehet, de azoknak minek. A világgazdaságnak van közös valutájuk, a dollár. Ez lehetne például közös valutájuk a négy óceánon túli angolszász országnak, de azoknak meg nincs rá szükségük. Nem is járnának jól vele, mert a két leginkább áringadozó szektor, a bányászat, és a mezőgazdaság súlya nagyon eltérő. Meg vannak ők nagyon jól a saját valutájukkal.

Ha nem is a dollárral azonos súlyú valutájuk az angoloknak is van, tehát ők nem akarnak másokkal közös valutát. Ez csak a Németek vágya volt, mert bármennyire büszkék lehetek arra, hogy stabil a valutájuk, nem volt világpénz. Ezt akarták elérni azzal, hogy az EU-nak ők adnak közös valutát. Ehhez a franciák is lelkesen csatlakoztak, mert az ő saját pénzüknek soha nem volt az országnál nagyobb súlya, és a francia valuta minősége gyenge volt ahhoz, hogy a dollár és a font mellett labdába rúgjon. Abban reménykedtek, hogy a németekkel közös valutájuk felértékelődhet. Az is csábító volt az EU két nehézsúlyú vezetője számára, hogy minél több tagország is csatlakozzon. Ezeknek a közös valutára való minőségét nem is vizsgálták.

A közös valutára eleve alkalmatlan országok pedig örömmel csatlakoztak, mivel mind a kormányaik, mind a lakosságuk csak álmodozhatott arról, hogy megszabadulnak az inflációtól, és olcsón kaphatnak külső hiteleket.

Ezért aztán gyorsan, lelkesen kiépült az euró övezet, és éveknek kellett eltelni ahhoz, hogy kiderüljön a katasztrófa, az övezet élcsapatába tartozók gyorsa gazdagodása, az átlag alattiak vészes eladósodása. A hátrábbról indulók élvezték a kellemes változást, nem romlott a pénzük és olcsón kaptak hiteleket. Arról tudomást sem vettek, hogyan nőtt a külső adósságuk, vagyis fogyott a nettó vagyonuk. A folyamat egyre gyorsult, de a külső hitelekből vidáman élhettek.

A fő hitelezők is lassan ébredtek. Elkezdtek botránkozni azon, hogy a mediterrán országok milyen könnyelműen adósodnak el, és ezt a könnyelműségüket ők fedezik hitelekkel. Papíron ugyanis nekik is előnyösnek látszott, hogy pénzintézeteik viszonylag magas kamatra adhatnak euró hiteleket. A mediterrán országok államkölcsöneinek a kamatja, ugyanis csak azoknak volt olcsó, de ami azoknak olcsó volt, az a fejlettebbeknek a hazai államkölcsönöknél sokkal magasabb kamatozású volt. Ezért aztán a német bankok, pénztárak élvezhették a fizetésképtelenek által ígért magas kamatokat. Ahhoz naivok voltak, hogy felmérjék ezeknek a hiteleknek a reális kockázatát, bíztak a saját országuk pénzügyi erejében, hogy az garantálni fogja az államcsődök elkerülését. Egyelőre igazolódni látszik a bizalmuk. Messzebb azonban ők sem látnak. Én sem.

De azt tudom, hogy a négy mediterrán országnak mintegy kétezer milliárd olyan magas kamatú adóssága van az övezet gazdag országok, többségében Németország birtokában, amit soha nem fognak megfizetni. Azt azonban senki sem tudhatja, meddig nőhet ez a lufi, mert a görög példa azt igazolja, hogy senki sem reméli, hogy Görögország képes lesz egyszer megfizetni az adósságát, mégis kapja az államcsőd elhalasztását biztosító hiteleket. Pedig nem Görögország a legnagyobb adós.

Görögország csak abban bízhat, hogy Németország nem vállalja a felelősséget arra, hogy elindítsa a lavinát. Amint ugyanis Görögország adósságát le kell írni, a másik három mediterrán országban gyorsan győznek azok a pártok, amelyek az övezeti tagságból származó adósságuk elengedését kérik. Ez a politikai fordulat már nagyon benne van a levegőben.

Most ugyan a Németország által elindított, közel-keleti népvándorlás tereli el a fedezet nélküli államadósságokról a figyelmet, de ez elmúlik, az államadósságok pedig egyre nőnek. A mediterrán országok államadóssága már ma is messze meghaladja azt a szintet, amit takarékoskodással meg lehet oldani. Erre különösen képtelenek az olyan államok, amelyikekben a lakosság nem ismeri a takarékosság fogalmát.

Talán ez a pénzügyi csőd elég nagy lesz arra, hogy szétessen az Európai Unió jelenlegi formája, és Európa nyugati fele megmarad a gazdasági tekintetben is szuverén államok kontinense.

Ennek feltétele, hogy Németország belássa, hogy ugyan a legnagyobb súlyú országa Európának, de ahhoz kicsi, hogy e kontinens országait a német gazdasági csizmába kényszerítse.