Kína a népességének alakulását csak darabban méri

Kopátsy Sándor                ED                    2015 11 11

Kína a népességének alakulását csak darabban méri

Ahogyan megajelent a hír, hogy Kína feladja az egy gyermek vállalhatóságának a politikáját, egyre több hír jelenik meg arról, hogy eddig is voltak kivételek.

A nem Han etnikumok kedvezményei.

Kína nemcsak azért nemzeti állam, mert a lakosság 90 százaléka Han, hanem azért is, mert politikai, kulturális és gazdasági szinten a Hanok fölénye egyértelmű. Ezért aztán nem is okozott zavart, hogy a jelentéktelen kisebbségek aránya valamit növekedhet. Aki Kínában boldogulni, felemelkedni akar, annak a kínai etnikumba kell beépülni. Ez a folyamat karakterisztikusan történik Tibetben is, amelyik kulturálisan az egyetlen nem kínai tartomány. A többinél nemcsak sokkal számosabb, de fejlettebb etnikumnak nincs szüksége a védekezésre.

A kivételek lassú terjedése is köztudott volt.

Azoknak az anyáknak, akik egyedüli gyermekek voltak engedélyezték a második gyermek vállalását. Ezek száma azonban nem volt jelentős.

Két körzetben engedélyezték a két gyermek vállalását.

Erről nem tudtam, de inkább csak kísérleti jellege volt. De még itt is hét év szünet után jöhetett a második gyermek.

Általános és súlyos hiba volt azonban, hogy minden esetben csak a gyermekszámot nézték, a felnevelés hatékonyságát figyelmen kívül hagyták.

Márpedig felnevelés minősége sokkal fontosabb, mint a gyermekek száma. Ennek ellenére Kínában fel sem merült, hogy a felnevelés minősége elsősorban a szülők jövedelmétől és iskolázottságától, valamint és az egy gyerekre jutó jövedelemtől és a vele való szülői foglalkoztatástól függ. Ez akkor is igaz, ha a konfuciánus kultúrájú népek még a nyugati protestánsoknál is több figyelmet és anyagi költséget fordítanak gyermekeik jobb iskoláztatási eredményére. Azt azonban figyelembe kellene venni, hogy Kínában is nőnek a szülők jövedelme és iskolázottsága közti különbségek. Ezek szerepe a nyugati demokráciákban olyan óriási, hogy aligha lehet feltételezni, hogy Kínában ez nem játszik szerepet. Sőt az a tény, hogy a távol-keleti országok mindegyike a gazdasági fejlettségi szintjéhez viszonyítva, lényegesen több fiatalt küld drága külföldi egyetemekre, azt mutatja, hogy a magasabb képzettségi szintre történő iskoláztatásnak anyagi feltételei is vannak. Aligha képzelhető el, hogy a jelenlegi Kínában olyan család is külföldi egyetemre küldhetné a gyermekét, aki jövedelmi szempontból nem a felső tizedbe tartozik. Márpedig nem jó rendszer az, amiben csak azok a fiatalok mehetnek külföldi egyetemre, akiknek a szülei a felső jövedelmi tizedbe tartoznak.

De nem is annyira a tökéletes gyermekvállalási rendszert akarom kidolgozni, nagyon meg lennék elégedve, ha olyan felmérések készülnének, amelyek a családi körülmények és a gyermekek képzési eredménye köztikülönbséget tárnák fel. Az ilyen adatok ismerete nélkül ugyanis nem készülhet a társadalom érekéhez hangolt gyermekvállalási módszer.

Számomra a közelmúltban az tűnt fel, hogy a családok alsó nyolc tizedében milyen képzési előnyt jelent az egyetlen gyermek, és milyen hátrányt a több gyermek közt megosztandó ráfordítás. Ezért tartom sürgősnek az olyan felméréseket, amik megmutatják, hogyan alakul a családok tizedeiben a gyermekek számtól függő felnevelési eredmény.

Minden felmérés, ami hozzáférhető, egyértelműen azt mutatja, hogy a felnevelés eredménye a családok jövedelmével és a szülők iskolázottságával exponenciálisan nő, a gyermekek számával pedig fordítottan arányos.

Ez Kínában sem lehet másként.