Gondolatok a társadalomról

Kopátsy Sándor                EE                    2015 11 30

Gondolatok a társadalomról

Az osztálytársadalmakban a társadalmi mobilitás kicsi volt, és csak az osztályok közti mozgásnak volt társadalmi tartalma. Minőségi változást az jelentett, amikor változott az uralkodó osztály. Az uralkodó osztály mindig az lett, akik a társadalom szűk keresztmetszetét birtokolták.

Rabszolgatartó társadalom csak ott alakult ki, ahol valamilyen okból munkaerőhiány keletkezett. A Nyugat történelmében ez egyszer volt viszonylag általános, az ókorban, amikor Európában még csak a mediterrán térségben volt magas-kultúra, de ott a Közel-Keletről behozott betegségek szinte kiirtották a városok lakosságát. Ezek a Földközi Tenger kereskedelmi kikötőiben kialakított városállamok voltak, és a térség két birodalma, Egyiptom és Mezopotámia távolsági kereskedelmi igényét szolgálták.

Először a görög városállamok alapítottak magunknak olyan gyarmatokat, amelyek átmeneti kikötők és gabonatermelők lettek. Virágzásuknak viszonylag hamar véget vetett a malária. Az önözött gabonaföldek szúnyogjai elterjesztették a maláriát, ami kiirtotta a vele szemben védetlen lakosságot.

A megüresedett térségben a pásztorkodó rómaiak felfedezték, hogy a Földközi Tenger déli és keleti térségéből szerezhetnek gabonát. A viszonylag gyorsan kialakuló Római Birodalom alapja a város, a katonai terjeszkedés és a távolsági gabonaimport volt. A városállamokat felváltotta egy óriási birodalom, amely a városok hálózatát alakította ki. Ezért nevezem polisz-társadalomnak, amiben a városok a vidék adóztatásából, kizsákmányolásából éltek. A városok élelmezését pedig a Közel-Keleten termelt gabona oldotta meg. Ezt jól jellemzi a birodalom jelszava: navigare necesse est.

A római kor történészei máig kevés figyelmet szentelnek a Római Birodalom városainak kenyérrel való ellátásának, pedig a birodalom élete arra épült. Ahogyan ez összeomlott a birodalomnak is ez lett a sorsa.

A közel-keleti kikötőkben megfordult tengerészek százezrei megfertőződtek az ottani kórokozókkal, ami először őket az egészségtelen hajótérben pusztította, a halandóságuk elviselhetetlenné vált. Aztán nemcsak a tengerészek pusztultak el, de megfertőzték az európai kikötők lakosságát is. A Római Birodalom ugyan elképesztő erőfeszítéseket tett a városi lakosság egészségvédelme érdekében, mégsem tudta megállítani a városi lakosság kipusztulását. A városok egészséges ivóvízzel történő ellátása érdekében óriási távolságokról hozták az ívó vizet, és óriási arányban termelték a bort. E két feladat ellátása olyan beruházás és költségigényes volt, amihez a történelemben nem találunk hasonló erőfeszítést.

Az osztálytársadalmak történelmét minden kultúrában a városi halandóság magas halandósága jellemezte. Ezt csak a vidékről történő folyamatos betelepítéssel lehetett pótolni.

Nem találtam arra vonatkozó adatokat, hogy a többi magas-kultúrában mekkora volt az urbanizáció, csak feltételezni tudom, hogy a Római Birodalom városai számára nagyon kicsi és nehezen adóztatható lakosság jelentette a belső forrást. Vélhetően, a vidéken ismeretlen kenyérért vásárolhatták a nyerstermékeket a pásztoroktól.

Ezzel szemben az öntözéses gabonatermelő társadalmak városi, az állandó telephelyű lakosságtól viszonylag könnyen behajthatták az adót.

Azt is figyelembe kellene venni, hogy az állam az adóként begyűjtött gabonát csak vízi úton tudta elszállítani. Nemcsak akkor, de a vasúthálózat kiépítéséig a gabona egynapi járóföldnél messzebb csak vízen volt szállítható.

Arra, hogy a rabszolgatartás csak ott lehet jellemző, ahol általános a munkaerőhiány, az amerikai ültetvények rabszolgákkal való művelése hívta fel a figyelmemet. Amerikában a jövedelmező ültetvények műveléséhez nem volt munkaerő, mert az indiánokat kipusztították a behordott kórokozók, a bevándorlók pedig nem mondtak le a szabadságról.

A Nyugat történészei alig foglalkoznak azzal, hogy a legnagyobb kultúrában, a kínaiban és a Nyugat számára jelentős oszmán kultúrában a korlátlan uralkodói hatalom apparátusa is lényegében rabszolga volt. Az utóbbival a magyar történészeknek is többet kellene foglalkozni. A parasztpolgárosodásunkat és a reformáció megmaradását az oszmán hódoltságnak köszönhetjük.

A feudális társadalom.

Ha e fogalom alatt csak az európai földműves társadalmat értjük, szem előtt kell tartani, hogy az ipari forradalom előtt nem volt és nem lehetett olyan társadalom, ami nem a földművelésen, az élelemtermelésen alapult.

Európa nyugati felén, a közép-kor dereka után, két tekintetben nagyon speciális földműves társadalom alakult ki.

Egyrészt az első természetes csapadékra épült szántóföli művelés itt jelent meg, másrészt a sejtjei a kiscsaládok voltak.

A természetes csapadékra épült szántóföldi földművelés.

A szántóföldi földművelés ötezer évig lényegében csak az öntözést igénylő gabonákat termelte. Mi, európaiak sem tartjuk szem előtt, hogy a búzát és árpát már mintegy ötezer éve önözéssel termelték, amikor ez Nyugat-Európában a téli fagyokat elviselő, és a természetes csapadékkal megelégedő kenyérgabonává válhatott.

A telet nem ismerő térségekben viszonylag korlátolt volt az a terület, amint öntözni lehetett. Ezen a viszonylag is terülten élt az emberiség nagy többsége, és erre korlátozódott minden magas-kultúra. Ezen a viszonylag kis területen az ötezer év alatt alig változott a gabonatermelés technikája és termelékenysége. Ezzel szemben az első ezredforduló végén a Golf-áram által mérsékelt telű és viszonylag csapadékos térségében kialakult a négy évszakos éghajlaton is hatékony gabonatermelés. Nem ismerek adatot, csak becsülni tudom, hogy a természetes csapadékra épülő gabonaterelés többször nagyobb területen megvalósítható, mint az önözéses. Ezért tartom a világgazdaság történelmében óriási jelentőségűnek, hogy megtanultuk a természetes csapadékon történő gabonatermelést.

Nem kisebb jelentősége lett annak, hogy a természetes csapadékon történő gabonatermelés nemcsak sokkal nagyobb területet hódított meg, de sokkal gyorsabban történt a termelékenységének a növekedése is.

A kiscsaládos társadalmi sejt.

Ennek jelentőségét alig említi a történelemtudomány. Ebben is úttörő volt Nyugat-Európa. Ezt külön anyagban fejtettem ki.

Az ipari társadalom.

Sokkal általánosabb ezt a társadalmat tőkés osztálytársadalomnak hívni, mert az uralkodó osztálya a tőkések volt.

Amennyire hangsúlyozott az ipari forradalom által hozott termelékenységi fölény, annyira kevés hangsúlyt kap, hogy csökkentette a népgazdaság munkaerőigényének a minőségi oldalát. Pedig a tőkéseké azért lett a politikai hatalom is, mert megsokszorozódott a tőkeigény. Ugyanakkor azért nő a munkások kizsákmányolása, viszonylagos nyomora, mert hatalmasat zuhant a munkaerővel szembeni minőségi igény.

Azt a közgazdaságtudomány elfogadta, hogy az áruk ára akkor kerül az értékük fölé, ha a kínálatunknál nagyobb a keresletük, de azt nem vette tudomásul, hogy ez a munkaerőre is igaz. A munkaerő kizsákmányolása nem a tulajdonformától, hanem a munkaerő keresletének és kínálatának arányától függ. A munkások nem azért voltak kizsákmányolva, mert tőkések vásárolták fel, hanem azért, mert a kínálatuk több és jobb volt, mint amire a termelés hatékonyságának szüksége volt.

A tudásalapú társadalom.

A tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a munkaerőigényben is. A fejlett társadalmakban visszaállt a gyűjtögető társadalom abban a tekintetben, hogy a létszám túlnövekedése leállt, és az egyének társadalmi értéke újra a képességükhöz igazodik. Ez a társadalmi változás egyelőre csak a puritán erkölcsű társadalmakban következett be. Ezt a társadalmi igényt azonban a család már nem képes kielégíteni. Méghozzá jóval a fizikai érettség után, és csak a társadalom közreműködésével. Értékes egyedeket csak akkor képes felnevelni a társadalom, ha a családokat erre orientálja, ebben érdekeltté teszi.

A modern társadalmaknak nem uralkodó osztályuk van, ami vérségi vagy vagyoni alapon öröklődik, hanem minden család abban legyen érdekleve, hogy gyermekéből minőségi elitet termeljen. Ez sem új, hiszen a távol-keleti és a közel-keleti társadalmak már bizonyos értelemben ilyenek voltak. Ezekben nemcsak a vallás és a hadsereg klérusát szelektálta a képzési rendszerben történő minősítés.

A kínai földművelő társadalomban a korlátlan politikai hatalmú uralkodó végrehajtó apparátusát már a mandarin rendszer szelektálta. A mandarinképzésben kiválók a császár rabszolgái lettek, és szolgáltatásuknak megfelelő anyagi és erkölcsi elismerésben részesültek.

Az oszmán társadalomban lényegében ugyanaz történt, mint a kínaiban, a korlátlan hatalmú szultán hatalmát végrehajtó apparátus az iskolarendszeren keresztül szelektálódott. A maga idejében, a nyugat-európai ipari forradalom előtt ez a társadalom is az élvonalat jelentette.

Lényegében a vallás és a hadsereg vezetése is nemcsak felfelé korlátlan engedelmességet, de képességet és képzettséget is igényelt.

A társadalom gazdasági teljesítménye azonban nem igényelt képességet és képzettséget. A tőkés osztálytársadalom közgazdaságtudománya túlhangsúlyozta a tőkés vállalkozóval szembeni igényt. Arra épült, hogy a tőkés vállalkozó képessége szelektálta a tőkések közti különbséget. Ez közel sem volt annyira igaz, amennyire az elmélet hangsúlyozza. Az ugyan tagadhatatlan, hogy a tőkések között is verseny folyt, de ez nem volt másként a rabszolgatartók és a földbirtokosok esetében is. Mégsem jutott senkinek eszébe, hogy az a két társadalmat képesség alapján történő szelekció szabályozta. Ha úgy lett volna, nem maradhatott volna osztály.

A rabszolgatartók és a földbirtokosok gazdagságát a vagyonuk alapján mérték. Mennyi rabszolgája, illetve mennyi földje van. A nyugat-európai feudális társadalmakban a földesurak gazdagságát már nem is a földjük területével, hanem a jobbágyaik számával mérték.

A tőkéseket sem a nyereségük, hanem a tőkéjük nagyságával vetették össze. Az ugyan igaz, hogy a nagyobb nyereségből nagyobb tőke is származhatott, de a tudományos és technikai forradalom előtt a tőkésosztály is zárt osztály maradt, kevesen voltak benne az újak, és kevesen a kiesők.

Egy megyeszékhelyen nőttem fel, nem emlékszem olyan esetre, hogy egy tőkés tönkrement volna, szinte mindegyik család harmadik generációs volt. Nemcsak az iparos vállalakozó gyermekei iparos vállalkozók, a kereskedőké kereskedők maradtak, de még azon belül sem változtattak szakmát. A gabonakereskedőnek már a nagyapja is az volt, akárcsak a vaskereskedőé.

Tönkremenőkről csak a háborús hadikölcsönjegyzésekkel kapcsolatban hallottam, de mégsem ismertem egyetlen konkrét esetet, olyanról, aki munkás sorba süllyedt.

Az is ritkaságnak számított, hogy valaki hirtelen meggazdagodott. Egyetlen ilyen családot ismertem, amelyik gyorsan gyáros lett annak köszönhetően, hogy a hadsereg számára konzerveket szállított. De az is eltűnt.

Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a tőkések között nem folyt verseny, de azt vallom, hogy ritka kivételnek számított, amikor valaki munkásból tőkés, vagy tőkésből munkás lett. Még a hadsereg tiszti karában is generációk követték egymást.

De a napokban hangsúlyozta egy történész barátom, hogy a munkásosztály zártsága és homogenitása is megszűnt. Ez nemcsak azért volt országunkban feltűnő, mert a bolsevik rendszerben a munkásból könnyen lehetett menedzser, a munkás fiából akadémikus, hanem a tőkés demokráciákban is megszűnt a munkásosztály homogenitása. A munkás vagy a paraszt gyermekéből könnyen lehet akadémikus, nagyvállalati vezető, vagy nagyon sikeres kisvállalkozó.

Az osztályok lényegében megszűntek, a gyakorlatban alig használjuk az osztályok fogalmát. Társadalomszemléletem alakításában inkább a jövedelmi és képzettségi tizedeket használom. Többet mond az, ki melyik jövedelmi illetve iskolázottsági tizedbe tartozik, mint melyik osztályba.

A jelenlegi magyar társadalomban egyetlen réteg és egyetlen etnikum viszonylag zárt, a tartósan munkanélkülieké és a cigányságé. Ráadásul a kettőben nagy az átfedés.

A legtöbb társadalmi információt az Egyesült Államokból lehet kapni. Ez a társadalom nemcsak etnikailag nagyon tarka, de ezt nem is igyekszik eltitkolni.

Most, hogy a feketék társadalmi kizártságának a megszűnésének hatvanadik évfordulója van, érdekes adatok jelennek meg arról, mekkorák az etnikai, vallási különbségek.

Pár hónapja egy adatuk foglalkoztat. Felmérték a fehérek és a fekték esetében az éves jövedelmük és vagyonuk arányát. Megdöbbentő a különbség, nem annyira a ténye, mint az elhallgatása. Az európai eredetű lakosság éves jövedelme 35 százalékkal magasabb, mint a feketéké. Ez nem lepett meg, mert a feketék olyan munkákat is elvállalnak, amelyikre kicsi a kínálat, tehát viszonylag jól megfizetik.

Annál megdöbbentett, hogy a fehérek vagyona az éves jövedelmük 15-szörse, a feketéké pedig 1.3-szoros. Ez nem azért volt megdöbbentő, mert óriási a különbség, hanem azért, mert ilyen mutatóval először találkoztam. Nem lepne meg, ha a cigányokat hasonlítanánk össze a cigányokéval. Ezt a mutatót úgy képzelem el, hogy a cigányok éves jövedelme még kisebb lenne a nem cigányokéhoz viszonyítva. A jövedelmük és a vagyonuk aránya azonban hasonló arányú volna, azzal a különbséggel, hogy a magyar cigányság jövedelmében sokkal nagyobb súlya van a munkanélküli segélynek és a családi pótléknak, azaz annak, ami még katasztrofálisabb helyzetüket bizonyítja.

A társadalmi tájékozódást igazán a tizedekbe tartozásokkal lehet mérni. Ezt a képességünket kellene állami eszközökkel, elsősorban az oktatással növelni. Mivel az emberek saját társadalmi helyzetének felismerését nagyon fontosnak tartom, néha megkérdezem, hova sorolja magát. Még nem találkoztam olyannal, aki ezzel foglalkozott volna. Ebben elsősorban az államunk hibás. Nem közöl erre vonatkozó adatokat sem a kommunikációban, sem az oktatásban.

Az egyetlen közölt adat az egy lakosra jutó jövedelem. De még nem találkoztam olyannal, aki ezt a saját családjára vetítette volna. Arról nekem is csak becsléseim vannak, hogy az alsó tizedbe, aminek a fele a cigányság, mekkora az egy családtagra jutó mutató, és ezen belül a munkával szerzett jövedelem.

Gyermekkorom óta a történelmünk ismeretét fontosnak tartom, de e téren is óriási a mulasztásunk. A királyok uralkodási éveit tanítjuk, de azt még nem olvastam, hogy mikor hol tartottunk az egy alakosra jutó jövedelemben, a várható életkorban, az átlagos testmagasságban az utolérni vágyott Nyugathoz képest.

Néha az ilyen adatok kijózanítók volnának.

Az én mániám, hogy a legjobb életszínvonal mutató az átlagos testmagasság. Ez már kétszer fejbe kólintott.

Először, akkor, amikor kiderült, hogy történetünk során az a mutató leggyorsabban az általam nagyon leminősített Horthy rendszerben nőtt a leggyorsabban. Amikor megtudtam, meg is magyaráztam. A Trianoni Magyarország lakossága az átlagnál jobban élt. Az elveszített területek szegényebbek, elmaradottabbak voltak. Ez az adat megtanított arra, hogy van jobb mutató is a területben mért veszteségnél. A terület kétharmadát veszettük el, a magyarságnak azonban csak a hatodát, az egy lakosra jutó jövedelmünk viszonylag nőtt. Ez bármennyire cáfolhatatlan állítás, a magyarság óriási többsége ma is árulónak minősítene.

Még nagyobb meglepetést okozott, amikor 2.000-ben megszereztem a háború utáni sorozási adatokat. Ebből kiderült, hogy a magyarság átlagos testmagasága soha nem nőtt olyan gyorsan a történelmünk során, mint azoknál, akik a háború utáni öt évben születtek, vagyis a Rákosi uralma, a padlások seprése idején. ezt is utólag meg tudtam magyarázni. Az a tény, hogy a földreform szinte minden parasztnak földet adott, ezzel sokan először termelhettek maguknak gabonát, több kenyeret ehettek a padlásuk felseprése ellenére, mint amikor nem volt mit seperni. Ráadásul gyorsan nőtt azoknak a száma, akik munkások lehettek, és kosztoltak a vállaltnál, illetve volt annyi pénzük, hogy vásárolhattak a boltokba legendásan olcsó kenyeret. Ez is példám volt arra, hogy nem a párt, a hatalom újságát kell olvasni, hanem a tényekkel kell ismerkedni.

Azt ma sem szabad kimondani, hogy a Rákosi rendszerben sem mindenkinek volt rossz. A föltulajdon és a munkaviszony fontosabb, mint a sajtószabadság, vagy a több párt közötti választhatóság.

Petőfinek és Marxnak abban igaza volt, hogy a hajónak a vízállás, a társadalomnak a munkavállalás az elsődleges. Ezt pedig most sem szabad kimondani.