Kopátsy Sándor EH 2015 12 30
A magyar társadalom
ezer éves polgárhiánya
A magyar történelem egyik fogyatékossága, hogy nem
hangsúlyozza a magyar társadalom fogyatékosságát. Nagyon sok volt benne az úr, és kevés a polgár. Ezt a társadalmi torzulásukat elhallgattuk, azt a hitet keltettük,
mintha annak, hogy egy közép-európai nép társadalma nyugat-európai legyen,
sokkal kevesebb úrral, ezer éven keresztül nemessel, a jobbágyfelszabadítás
után pedig úri középosztállyal, ugyanakkor sokkal több a politikától független
polgárral kellett volna rendelkeznünk.
Ennek a felismerését leginkább Szent István intelmeiben
sejthetjük, amikor az idegenek befogadásának a jelentőségét hangsúlyozta. Arra
azonban ő sem utalt, hogy kikre volna szükségünk, de gyakorlatilag ő még csak
nyugati népeket fogadott be. Az utódai azonban már többségben keletről fogadtak
be olyan népeket, akik azonban nem a polgárok, hanem csak a magyarság számát
gyarapították. Ez is előny volt, mert velük nőtt az országban élő, meggyőző
többséget nem jelentő magyar etnikum. A polgársághiányt azonban inkább
növelték, mint csökkentették.
Nyugatról jelentős betelepítést csak a germánok jelentettek,
de azt máig nem hangsúlyozzuk, hogy ezek a magyar társadalmon kívüli, idegen testként
éltek tovább.
Az oszmán hódoltság után történt az első olyan jelentős
nyugati betelepítés, ami nem járt izolációval, a sváboké. Ők mindaddig a
parasztság puritánabb részét jelentették, amíg Hitler meg nem bolondította
őket. A második világháború előtt már úgy viselkedtek, mint a határon túl
rekedt magyarok, hogy megtagadták az asszimilációt. Ezt a magyarság esetében
természetes hazafiságnak tartottuk, tartjuk ma is, de a sváboknak ugyanezt nem
bocsátottuk meg. A többségüket, vagyonuktól megfosztva kitelepítettük. Ezek
aztán bámulatosan gyorsan beépültek a német társadalomba, és ma négyszer jobban
élnek, mintha itt maradhattak volna. Ma már ott tartunk, hogy bűnnek érzetük a
svábok kitelepítését, de azt még nem írtuk le, hogy ők jártak a legjobban.
A vasúthálózat kiépítésének köszönhető lehetőségekre a
magyar etnikum, mind az urak, mind polgárok, bénán reagáltak. Semmit nem
ismertek fel a megnyílt lehetőségből, úgy éltek tovább, mintha nem történt
volna semmi. A lehetőségek felismerésének hiánya nemcsak a magyarságra volt
jellemző, hanem minden államalkotó népre Európa keleti felén.
Az, hogy a vasúthálózatnak köszönhetően nemcsak Európa
keleti fele tizednyi távolságra került Nyugat-Európához, hanem az államokon
belüli távolságok ugyancsak tizednyiek lettek. Létre jött a nemzeti államok
gazdasági egységgé válásnak a lehetősége is. Ezt csak a térségben élő zsidó
etnikumok ismerték fel. Egyik generációról a másikra, kereskedők, iparosok,
azaz polgárok lettek. A vasúthálózat kiépülése után Európa keleti fele számukra
Amerika lett.
Egyetlen közép- és kelet-európai történész nem mérte fel
annak a jelentőségét, hogy mit ért el térségében a zsidóság a 19. század utolsó
harmada és a második világháború között. Fajunk korábbi életében nem találunk
példát arra, hogy egy elnyomott etnikum, hasonló sikert ért volna el.
Ezt tartom a tudományos és technikai forradalomnak
köszönhetően felgyorsult világ első csodájának. Az érintett államalkotó népek a
helyett, hogy örültek az őket is magával ragadó fejlődésnek, azt hitték, hogy a
zsidóság előlük lopta le a gyors meggazdagodás lehetőségét, és zsidógyűlölővé
váltak.
A vasút századának csodáját értékelő tanulmánnyal nem
találkoztam. Az érintett államok népei ugyan elismerik, hogy ez a rövid század
aranykoruk volt, de ezt nem, hogy ebben nagyon kevés szerepük volt, a
főszerepet a zsidóságuk játszotta.
Arról sem találtam anyagot, hogy Európa keleti felé élő
zsidóság e száz év alatt jelentősen nyugatra mozgott. A magyar történészek sem
írják le, hogy mi is bőven kaptunk Ukrajnából, Lengyelországból bevándorló
zsidókat. Ezt a mozgásukat az okozta, hogy a lehetőségeik nyugat felé egyre
nagyobbak lettek. Ezért voltunk mi magyarok is szerencsések. Mi és Lengyelország voltunk a legnyugatibb
polgárhiányos országok. Budapest lett a legnagyobb zsidó lakosságú város a
világon. Ennek volt köszönhető, hogy a 20. század elején Európa egyik
leggyorsabban növekvő városa, ami először emelkedett a tudományok, a
művészetek, a modernség terén nyugat-európai típusú világvárossá.
Magyar polgárság.
Az oszmán hódoltságig
az országban élő polgárság vagy behívott, vagy befogadott idegen etnikumú volt.
Ezek többsége saját önkormányzatú térségben, vagy elkülönült városnegyedben
élt.
Arról a magyar történészek mélyen hallgatnak, hogy az Oszmán Hódoltságban igen jelentős
parasztpolgárosodás indult meg. Ez nagyon hasonlított arra, ami a nyugati
társadalmakat jellemezte. A városokba élő polgárok ugyan nem voltak az uralkodó
osztály, de a saját városukban polgárok voltak. Ezzel a magyar polgársággal először az 1847-es népszámlálás adatainak
olvasásakor találkoztam. Meglepetten tapasztaltam, hogy magyar etnikumú
városi lakosság csak a Hódoltságban és Erdélyben volt.
A Hódoltság ugyanis nem volt a klasszikus értelemben vett
feudális társadalom, hiszen földesurak nem is voltak, és még a klérus sem volt
földbirtokos. Nem volt jobbágyság sem, a jobbágyok a szultán tulajdonába került
földek bérlői voltak, akik szabadon költözhettek, lehettek iparosok és
kereskedők saját önkormányzatuk lett. Szabadon
költözködhettek, kereskedhettek, ipart űzhettek. Az átlag a szultán
földjének bérlője lett. A bérleti díjat a szultán tisztviselői, a szpáhik
hajtották be, méghozzá a településektől kollektíven. Ennek köszönhetően a
bérlők kollektív fizetők lettek. A szpáhi nem a bérlőkkel, hanem a
településekkel tárgyalt. A rábízott bérlet behajtása számára akkor volt
egyszerűbb, ha minél nagyobb településekkel kellett megegyezni. De ez volt a
bérlők érdeke, minél nagyobb település lakójának számítottak, annál erősebb
alkupozícióban voltak.
A bérleteket behajtóknak és a bérlőknek közös érdeke volt,
hogy minél nagyobbak legyenek a települések. Ezt felismerve értettem meg az
okát a páratlan alföldi teleülés típusnak. Ez hozta létre, hogy az oszmán uralom előtti sok apró
településből óriási falvak hálózata alakult ki.
A magyar történészek sem keresik annak magyarázatát, hogy a földesurak birtokához igazodó sok apró,
önkormányzattal nem rendelkező kis falvakból, pusztákból városméretű falvak
jöttek létre. Ez a településforma azonban csak az Alföldön vált jellemzővé,
ahol a települések helyét nem kellett a terepviszonyokhoz és a földesurak
tulajdonhatáraihoz igazítani.
Azt, hogy az alföldi településforma egyedüli volt, a
Nyugatról érkező utazók, kereskedők, térítő reformátorok azonnal hangsúlyozták.
Egyöntetű volt a meglepetésük, hogy az Alföldön a nyugati városok átlagánál
többször nagyobb létszámú települések jöttek létre, ugyanakkor a nyugati néhány
ezer lakosú városoknak nyoma sem volt. Nekik ez feltűnő másságot jelentett, ami
a magyar történészeknek fel sem tűnt. Ezek a Nyugatról érkezők egyöntetűen
óriás falvakról beszéltek.
szultántól bérelt
földjeiket művelték, télen pedig a városokban éltek, ahol a feltételeket
maguknak határozhatták meg.
A Hódoltságban kialakult polgárosodást a magyar történészek
gondosan megkerülték. Azt a tényt, hogy a magyar etnikum urbanizációja is a
Hódoltság területén indulhatott meg. A földesurak vigyáztak arra, hogy a
jobbágyuk el ne költözhessen. Először Erdei Ferenc foglalkozott a Hódoltságban
végbement urbanizációval, és polgárosodással. A magyar történészek azonban
továbbra is az a hitet kelteik, hogy az oszmán uralom csak elnyomás volt, hogy
mind a reformáció gyökeret verését, mind a polgárosodásunkat ennek
köszönhetjük.
A jobbágyfelszabadítást jól megkésve, a monarchia örökös
tartományai után hatvan évvel később egyrészt a nagybirtokrendszer lényeges
elemeinek megtartásával úgy oldottuk meg, hogy a falus lakosság jelentős
hányada föld nélkül maradt, ugyanakkor a földtulajdont a gyermekek között
arányosan osztottuk fel. Vagyis elszabadult a házasságkötések előtti akadály.
Előtte közel ezer éven keresztül csak azok köthettek házasságot vállalhattak
gyermeket, akiknek jobbágytelek jutott.
Ennek ellenére még a gyermekvállalást korlátozásának
megszűnésével járó probléma felemlítésével sem találkoztam. De még azzal sem,
hogy a gyermek vállalható családalapítást korlátozó rendszer ismertetésével
sem. A jobbágyok felszabadítása ugyanis gyermekvállalási robbanással járt.
Megszűnt a feudális nyugati társadalom legjelentősebb találmánya, a
jobbágytelkek számához kötött gyermekvállalhatási korlátozás.
Ezzel nemcsak a magyar, de az európai történészek sem
foglalkoznak. Pedig feudális Nyugat-Európa azért emelkedhetett a többi kultúra
fölé, mert szigorúan jobbágytelekhez kötötte a gyermekvállalás lehetőségét. A
nemezesek és a polgárok viszonylag szabadon házasodhattak, a lakosság
kilenctizede azonban csak akkor, ha a földesurától jobbágytelket ka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése