2016. január 8., péntek

A magyar társadalom ezer éves polgárhiánya

Kopátsy Sándor                   EH                 2015 12 30

A magyar társadalom ezer éves polgárhiánya

A magyar történelem egyik fogyatékossága, hogy nem hangsúlyozza a magyar társadalom fogyatékosságát. Nagyon sok volt benne az úr, és kevés a polgár. Ezt a társadalmi torzulásukat elhallgattuk, azt a hitet keltettük, mintha annak, hogy egy közép-európai nép társadalma nyugat-európai legyen, sokkal kevesebb úrral, ezer éven keresztül nemessel, a jobbágyfelszabadítás után pedig úri középosztállyal, ugyanakkor sokkal több a politikától független polgárral kellett volna rendelkeznünk.
Ennek a felismerését leginkább Szent István intelmeiben sejthetjük, amikor az idegenek befogadásának a jelentőségét hangsúlyozta. Arra azonban ő sem utalt, hogy kikre volna szükségünk, de gyakorlatilag ő még csak nyugati népeket fogadott be. Az utódai azonban már többségben keletről fogadtak be olyan népeket, akik azonban nem a polgárok, hanem csak a magyarság számát gyarapították. Ez is előny volt, mert velük nőtt az országban élő, meggyőző többséget nem jelentő magyar etnikum. A polgársághiányt azonban inkább növelték, mint csökkentették.
Nyugatról jelentős betelepítést csak a germánok jelentettek, de azt máig nem hangsúlyozzuk, hogy ezek a magyar társadalmon kívüli, idegen testként éltek tovább.
Az oszmán hódoltság után történt az első olyan jelentős nyugati betelepítés, ami nem járt izolációval, a sváboké. Ők mindaddig a parasztság puritánabb részét jelentették, amíg Hitler meg nem bolondította őket. A második világháború előtt már úgy viselkedtek, mint a határon túl rekedt magyarok, hogy megtagadták az asszimilációt. Ezt a magyarság esetében természetes hazafiságnak tartottuk, tartjuk ma is, de a sváboknak ugyanezt nem bocsátottuk meg. A többségüket, vagyonuktól megfosztva kitelepítettük. Ezek aztán bámulatosan gyorsan beépültek a német társadalomba, és ma négyszer jobban élnek, mintha itt maradhattak volna. Ma már ott tartunk, hogy bűnnek érzetük a svábok kitelepítését, de azt még nem írtuk le, hogy ők jártak a legjobban.
A vasúthálózat kiépítésének köszönhető lehetőségekre a magyar etnikum, mind az urak, mind polgárok, bénán reagáltak. Semmit nem ismertek fel a megnyílt lehetőségből, úgy éltek tovább, mintha nem történt volna semmi. A lehetőségek felismerésének hiánya nemcsak a magyarságra volt jellemző, hanem minden államalkotó népre Európa keleti felén.
Az, hogy a vasúthálózatnak köszönhetően nemcsak Európa keleti fele tizednyi távolságra került Nyugat-Európához, hanem az államokon belüli távolságok ugyancsak tizednyiek lettek. Létre jött a nemzeti államok gazdasági egységgé válásnak a lehetősége is. Ezt csak a térségben élő zsidó etnikumok ismerték fel. Egyik generációról a másikra, kereskedők, iparosok, azaz polgárok lettek. A vasúthálózat kiépülése után Európa keleti fele számukra Amerika lett.
Egyetlen közép- és kelet-európai történész nem mérte fel annak a jelentőségét, hogy mit ért el térségében a zsidóság a 19. század utolsó harmada és a második világháború között. Fajunk korábbi életében nem találunk példát arra, hogy egy elnyomott etnikum, hasonló sikert ért volna el.
Ezt tartom a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően felgyorsult világ első csodájának. Az érintett államalkotó népek a helyett, hogy örültek az őket is magával ragadó fejlődésnek, azt hitték, hogy a zsidóság előlük lopta le a gyors meggazdagodás lehetőségét, és zsidógyűlölővé váltak.
A vasút századának csodáját értékelő tanulmánnyal nem találkoztam. Az érintett államok népei ugyan elismerik, hogy ez a rövid század aranykoruk volt, de ezt nem, hogy ebben nagyon kevés szerepük volt, a főszerepet a zsidóságuk játszotta.
Arról sem találtam anyagot, hogy Európa keleti felé élő zsidóság e száz év alatt jelentősen nyugatra mozgott. A magyar történészek sem írják le, hogy mi is bőven kaptunk Ukrajnából, Lengyelországból bevándorló zsidókat. Ezt a mozgásukat az okozta, hogy a lehetőségeik nyugat felé egyre nagyobbak lettek. Ezért voltunk mi magyarok is szerencsések. Mi és Lengyelország voltunk a legnyugatibb polgárhiányos országok. Budapest lett a legnagyobb zsidó lakosságú város a világon. Ennek volt köszönhető, hogy a 20. század elején Európa egyik leggyorsabban növekvő városa, ami először emelkedett a tudományok, a művészetek, a modernség terén nyugat-európai típusú világvárossá.

Magyar polgárság.

Az oszmán hódoltságig az országban élő polgárság vagy behívott, vagy befogadott idegen etnikumú volt. Ezek többsége saját önkormányzatú térségben, vagy elkülönült városnegyedben élt.
Arról a magyar történészek mélyen hallgatnak, hogy az Oszmán Hódoltságban igen jelentős parasztpolgárosodás indult meg. Ez nagyon hasonlított arra, ami a nyugati társadalmakat jellemezte. A városokba élő polgárok ugyan nem voltak az uralkodó osztály, de a saját városukban polgárok voltak. Ezzel a magyar polgársággal először az 1847-es népszámlálás adatainak olvasásakor találkoztam. Meglepetten tapasztaltam, hogy magyar etnikumú városi lakosság csak a Hódoltságban és Erdélyben volt.
A Hódoltság ugyanis nem volt a klasszikus értelemben vett feudális társadalom, hiszen földesurak nem is voltak, és még a klérus sem volt földbirtokos. Nem volt jobbágyság sem, a jobbágyok a szultán tulajdonába került földek bérlői voltak, akik szabadon költözhettek, lehettek iparosok és kereskedők saját önkormányzatuk lett. Szabadon költözködhettek, kereskedhettek, ipart űzhettek. Az átlag a szultán földjének bérlője lett. A bérleti díjat a szultán tisztviselői, a szpáhik hajtották be, méghozzá a településektől kollektíven. Ennek köszönhetően a bérlők kollektív fizetők lettek. A szpáhi nem a bérlőkkel, hanem a településekkel tárgyalt. A rábízott bérlet behajtása számára akkor volt egyszerűbb, ha minél nagyobb településekkel kellett megegyezni. De ez volt a bérlők érdeke, minél nagyobb település lakójának számítottak, annál erősebb alkupozícióban voltak.
A bérleteket behajtóknak és a bérlőknek közös érdeke volt, hogy minél nagyobbak legyenek a települések. Ezt felismerve értettem meg az okát a páratlan alföldi teleülés típusnak. Ez hozta létre, hogy az oszmán uralom előtti sok apró településből óriási falvak hálózata alakult ki.
A magyar történészek sem keresik annak magyarázatát, hogy a földesurak birtokához igazodó sok apró, önkormányzattal nem rendelkező kis falvakból, pusztákból városméretű falvak jöttek létre. Ez a településforma azonban csak az Alföldön vált jellemzővé, ahol a települések helyét nem kellett a terepviszonyokhoz és a földesurak tulajdonhatáraihoz igazítani.
Azt, hogy az alföldi településforma egyedüli volt, a Nyugatról érkező utazók, kereskedők, térítő reformátorok azonnal hangsúlyozták. Egyöntetű volt a meglepetésük, hogy az Alföldön a nyugati városok átlagánál többször nagyobb létszámú települések jöttek létre, ugyanakkor a nyugati néhány ezer lakosú városoknak nyoma sem volt. Nekik ez feltűnő másságot jelentett, ami a magyar történészeknek fel sem tűnt. Ezek a Nyugatról érkezők egyöntetűen óriás falvakról beszéltek.


 szultántól bérelt földjeiket művelték, télen pedig a városokban éltek, ahol a feltételeket maguknak határozhatták meg.
A Hódoltságban kialakult polgárosodást a magyar történészek gondosan megkerülték. Azt a tényt, hogy a magyar etnikum urbanizációja is a Hódoltság területén indulhatott meg. A földesurak vigyáztak arra, hogy a jobbágyuk el ne költözhessen. Először Erdei Ferenc foglalkozott a Hódoltságban végbement urbanizációval, és polgárosodással. A magyar történészek azonban továbbra is az a hitet kelteik, hogy az oszmán uralom csak elnyomás volt, hogy mind a reformáció gyökeret verését, mind a polgárosodásunkat ennek köszönhetjük.
A jobbágyfelszabadítást jól megkésve, a monarchia örökös tartományai után hatvan évvel később egyrészt a nagybirtokrendszer lényeges elemeinek megtartásával úgy oldottuk meg, hogy a falus lakosság jelentős hányada föld nélkül maradt, ugyanakkor a földtulajdont a gyermekek között arányosan osztottuk fel. Vagyis elszabadult a házasságkötések előtti akadály. Előtte közel ezer éven keresztül csak azok köthettek házasságot vállalhattak gyermeket, akiknek jobbágytelek jutott.
Ennek ellenére még a gyermekvállalást korlátozásának megszűnésével járó probléma felemlítésével sem találkoztam. De még azzal sem, hogy a gyermek vállalható családalapítást korlátozó rendszer ismertetésével sem. A jobbágyok felszabadítása ugyanis gyermekvállalási robbanással járt. Megszűnt a feudális nyugati társadalom legjelentősebb találmánya, a jobbágytelkek számához kötött gyermekvállalhatási korlátozás.
Ezzel nemcsak a magyar, de az európai történészek sem foglalkoznak. Pedig feudális Nyugat-Európa azért emelkedhetett a többi kultúra fölé, mert szigorúan jobbágytelekhez kötötte a gyermekvállalás lehetőségét. A nemezesek és a polgárok viszonylag szabadon házasodhattak, a lakosság kilenctizede azonban csak akkor, ha a földesurától jobbágytelket ka

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése