2016. január 27., szerda

A munkaerő kihasználása az EU-ban

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 01 23

A munkaerő kihasználása az EU-ban

Az EU legnagyobb hibáját kezdettől fogva az alacsony foglalkoztatásban láttam. Európában általában, délen és keleten különösen kevesen, és keveset dolgoznak. Ez különösen jellemző a mediterrán országokban a fiatalok, és a képzetlen munkaerő foglalkoztatása, a korai nyugdíjba menetel, és a sok szabadság a jellemző.
Márpedig nincs jobb jelzés arra, hogy melyik társadalom hogyan használja ki az adottságait, mint a munkaerejének a munkára fogása. Márpedig ebben az EU van a fejlett társadalmak között jelentősen lemaradva.
Sajnos, a gazdaságtörténelem sem közöl a múltra vonatkozó adatokat, de aligha vitatható, hogy ezzel a mutatóval mérve a négy évszakos éghajlati zónában Nyugat-Európa a középkor derekától kezdve, elsősorban ennek köszönhetően a világ legfejlettebb társadalmai között eredményes volt. Majd az ipari forradalom után azoknak is az élére került.
Az első ezredforduló végén a nyugat-európai agrártechnikai forradalom sikere elsősorban azzal magyarázható, hogy a kettes vetésforgóval szemben a hármas az adott munkaerővel, az adott technikai felszereléssel, és az adott földterületen harmadával nagyobb hozamot hozott. Arról sem történt felmérés, hogy amikor a munkaerőnek az öthatoda a mezőgazdaságban dolgozott, mennyivel több munkanapot teljesített a kettesről a hármas vetésforgóra való áttérés. Ehhez ugyanis nem kellett több felszerelés, igavonó állat sem, csak megnőtt az évente ledolgozott munkanapok száma. Tehát, a középkori agrártechnikai forradalom azt jelentette, hogy a termőföldek nemcsak a felén, hanem kétharmadán volt minden évben termés, de ez nem igényelt több munkaerőt, igásállatot, felszerelést, csak a meglévőt használta ki jobban.
Az ipari forradalomnak a munkaerő kihasználásban a jelentősége még nagyobb volt. A gépek nemcsak a termelés hatékonyságát sokszorozták meg, hanem tört részére csökkentették a munkaerővel szemben támasztott munkaerő mennyiségének és minőségének az igényt is. A gazdaságtörténészek csak azt látják, hogy a gyáripari termelés a feltalálóval, a gépek legyártóival szemben a korábbinál sokkal magasabb igényt támasztott, de azt nem vették tudomásul, hogy a munkaerő nagy többségével szemben sokkal alacsonyabb igényt jelentett.
A gyáripari termelés, és a vasúti szállítás nemcsak nagyságrendekkel hatékonyabb volt, mit a céhipari és a háziipari termelés, valamint az igásállatokkal való szállítás, de a munkaerővel szembeni mennyiségi és minőségi igény is nagyot csökkent. Az az új eszközök kitalálása, elkészítése egyre magasabb minőségű munkaerővel történhetett, de a fejlettebb szerszámokkal, gépekkel történő termeléshez egyre kevésbé képzett munkaerőre lett szükség. Ez egészen a 20. század derekáig, a tudományos és technikai forradalom győzelméig jellemző maradt. Összefoglalva: a technikai fejlődés során egyre csökkent a munkaerővel szemben támasztott minőségi igény.
Az ipari forradalom azért hódíthatott gyorsan, mert a gépek működtetése a korábbinál alacsonyabb minőségű munkaerővel is hatékonyabb lett.
A 20. század közepén azonban a tudományos és technikai forradalom a munkaerő minőségével szembeni igényben is fordulatot hozott.
Ez jól nyomon követhető az oktatási rendszer fejlődésében. A népoktatás elterjedése ugyan már az ipari forradalom előtt elkezdődött, de azt nem a gazdaság igényelte.
A reformáció előtt az oktatás szinte csak a vallási klérus igényét szolgálta. A népoktatást a reformáció vezette be, de az is csak azért, hogy a vallást a hívekhez közelebb hozza. Nyoma sincs annak, hogy valaki akárcsak felvetette volna, hogy a gazdaságnak előnye származott a nép iskolázottságából.
A nemzetállamok kialakulása és a köztük folyó hatalmi harc igényelte az állami közigazgatást, az pedig a lakosság iskolázottságát. Ekkor már a vallástól független közigazgatás és a haderő irányítása követelte meg a képzett tisztikarát. Még nem találtam olyan statisztikát, ami kimutatta volna, hogy a közép- és a felsőfokú képzés a tudományos és technikai forradalom előtt milyen arányban foglalkoztatta az iskolázott értelmiséget. Ezek aránya csak a vasúthálózat kiépítésével párhuzamosan jelentkezett az igény az egyre több értelmiségivel szemben. De még azok többsége csak az államot, azon belül a közigazgatást, az oktatást, az egészségügyet szolgálókból állt.
Ez jól lemérhető volt azzal is, hogy a vállalati szektorba került műszaki diplomások aránya nagyon alacsony volt, és csak a század második felében, a tudományos és technikai forradalom hatására kerültek többségbe a vállalti szektorban.
Azt, hogy a jelenkorban a munkaerő képzettségén, minőségén múlik a fejlett társadalmak hatékonysága, a 20. század küszöbén, Max Weber ismerte fel. Ezt ő még csak a Nyugat protestáns erkölcsben látta és bizonyította. Mára kiderült, hogy a társadalmak élvonalába csak a Nyugat protestáns, és a Távol-Kelet konfuciánus erkölcsű népei kerülhettek. Vagyis azok a társadalmak, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi.
Ezt úgy is kifejezhetnénk, hogy korunk követelménye a minőségi társadalom.

A nem puritán népek társadalmai.

Az EU jelenleg már egyértelmű csődjét is az jellemzi, hogy nem veszik tudomásul, hogy a kor követelményei mellett a nem puritán társadalmak képtelenek a vámunióknál szorosabb közösségekben hatékonyan működni.
Most éppen a négy mediterrán ország fiatalságának a munkanélküliségére vonatkozó adatokat nézem.
A puritánok Németországában, a 15-54 éves korosztályban a munkanélküliség 8 százalék. Ez a mutató a fejlett és gazdag Franciaországban már csak 25, Olaszországban 40, Spanyolországban pedig 48 százalék. A négy mediterrán országban átlagosan a fiatalok 40 százaléka nem dolgozik.
Ezek a számok önmagukban is azt bizonyítják, hogy már Németország és Franciaország számára is hiba volt a közös valuta, a négy mediterrán ország bevonása pedig bűn, jobb esetben példátlan ostobaság volt.
Ma már világosan látom, hogy az EU nemcsak akkor ment vakvágányra, amikor nem elégedett meg a vámunióval, hanem eleve, amikor Adenauer kitalálta, hogy Franciaországgal szövetkezve, maguk alá szervezik Európa nyugati felét, gazdasági és kulturális tekintetben a négyötödét. A germán és latin házasság is rosszabb, mint a külön úton járás.
Ezt megtanultam akkor, amikor a nagyképű, kulturálatlan Hitler az ugyancsak fasiszta, de Németországhoz viszonyítva gyenge, de fasiszta Olaszországot választotta társául. A náci Németország ugyanis egyedül erősebb volt, mint Olaszországgal szövetkezve.
Akkor még nem ismertem Max Webernek a protestáns kultúra fölényéről alkotott véleményét, ami szerint a 20. században a társadalmak fejlődési képessége elsősorban azon múlik, mennyire a protestáns puritanizmus jellemzi a lakosság viselkedését. Már az első világháború tapasztalta azt bizonyította, hogy amint Weber a társadalom működtetésének hatékonyságáról előtte megállapított, az a háborúkban is igaz. Ennek alapján volt a véleményem, hogy jó katonák csak a puritán népek lehetnek, vagyis csak a skandinávok, a germánok és az angolszászok.
Már ebben a háborúban is ráfázott az, aki a mediterrán vagy a kelet-európai nagycsaládos népekkel szövetkezett. Az oroszok minőségét már jól illusztrálta a világháborút megelőző orosz-japán háború, amiben a japán flottával szembeni csődöt mondott a tengeri háború.
Ezt a szovjet-finn háború is bebizonyította. A kis Finnország ellenállt a sokszorta nagyobb szovjet hadseregnek. Kiderült, hogy a finnek nemcsak az oroszoknál, de még az még a germánoknál is jobb katonák. Ezért már a háború előtt kialakult bennem a népek katonai képességének a rangsora, hogy melyik népnek mennyit ér a legénysége a harctereken. A japánokat is felvettem a protestánsok színvonalába. Velük szemben a franciák felét, az olaszok és a románok a negyedét sem érték.
Ezen az alapon láttam úgy, hogy a német-olasz tengely olyan két nagyon eltérő méretű kerekű jármű, amelyiknek az egyik oldalán méteres átmérőjűek a kerekek, a másikon félméteresek. Ennél hatékonyabb jármű még az egytengelyű, de egyforma kerekű kordély is.
A náci Németország második világháborús vereségében két alapvető hiba volt. Az oroszokkal nem kellett volna háborúzni, az olaszokkal pedig nem kellett volna szövetkezni.
Adenauer, és de Gaulle szövetsége ugyan kevésbé volt katasztrofális, mert a franciák azért nem olaszok, de nem is germánok. Annyira eltérő a két nép kultúrája, hogy azonos sebességre eleve alkalmatlanok. Németország ahhoz elég nagy, hogy nélküle Európa boldogulhat, de nem elég nagy ahhoz, hogy Európa felett uralkodjon. Franciaország pedig eleve kicsi és latin ahhoz, hogy Európát az elvárásai szerint táncoltassa. Ketten azonban elég erősek voltak ahhoz, hogy deformálják Európát.
Az ugyan vitathatatlan, hogy Európa erősebb, ha az áruk és az emberek mozgását nem akadályozzák a nemzeti határok. Itt azonban meg kellett volna állni.
De már itt is jelentkezett a tény, hogy Németország és Franciaország együtt már túl erős ahhoz, hogy elképzelt akaratát rá kényszerítse Európára.
Sem Adenauer, sem de Gaulle nem volt elég modern ahhoz, hogy belássa az általuk elképzelt Európa is kicsi ahhoz, hogy nélkülözhesse a négy óceánon túli angolszász országgal való közösséget. Ők éppen azért akartak közös Európát, hogy megszabaduljanak az Egyesült Államok fölényétől. Az óceánokon túli angolszászok kihagyása végzetes hiba volt. Ezt megmutatta a hidegháború is. Az Egyesült Államok nélkül még a szovjetuniónak sem lehettek katonai versenytársai.
A félelmük, és konzervativizmusuk hatására döntöttek úgy, hogy a közösség pénzügyi forrásainak aránytalan többségét a mezőgazdaság reménytelen versenyképességének megteremtésére fordítsák.
Amennyire baloldali parasztpártiként 1953-ban egyetértettem azzal, hogy a bolsevik rendszer reformálását a mezőgazdasággal kell kezdeni, annyira ostobaságnak tartottam, hogy az EU forrásainak kétharmadát a versenyképtelenné nem tehető mezőgazdaság fejlesztésére fordítják. Ha valaki kiszámolná, mint érhetett volna el EU, ha a mezőgazdaságnak adott támogatást az oktatásra és a kutatásra fordítják. De máig nem akadt senki, aki erre a végzetes hibára rámutatott volna.
Németország nem nyugodott, amíg a számára megfelelő, versenyképességét fenntartó gazdasági felépítményt rá kényszerítette a nála sokkal kevésbé fejlett és nem puritán országokra. Ez kezdődött azzal, hogy a Maastrichti normákat, a pénzügyi egyensúlyt, az alacsony inflációt rákényszerítette olyan tagállamokra, melyek számára ezek a követelmények eleve teljesíthetetlenek voltak.
A közgazdaságtan máig sem ismerte fel, hogy a német pénzügyi fegyelem csak az élenjáró, puritán viselkedésű lakosságú országokban teljesíthető, amelyek lakosságának adózási fegyelme is erős.
A 20. század gyakorlata azt bizonyítja, hogy a kivetett adók behajthatósági foka a kultúrától függ. Amíg a skandináv államokban a kivetett adó 95 százaléka behajtható, ez a mediterrán országokban 60 százalék körül van. Márpedig az egyetlen olyan adó, ami mindenkit a jövedelme arányában érint, és a behajthatósága kevésbé függ a lakosság fegyelmétől, a fedezet nélküli pénzrontás, azaz az infláció. Ezt bizonyítják a tények. Kemény pénzük csak a puritán népeknek volt és van, és az infláció pedig annál nagyobb, minél távolabb van a lakosságot jellemző viselkedés a puritanizmustól. Márpedig a kivetett adók behajthatatlanságától kevésbé függ a fedezet nélküli pénzteremtés, az nagyobb infláció, mint állami forrás.
Amikor az EU brüsszeli apparátusa egyenlő költségvetési hiányt követelt, a nem puritán, a kevésbé fejlett tagországoktól a külföldi eladósodást kényszerítette rájuk. A nem puritán tagállamok külső adósságának növekedése tehát már a Maastrichti követelményekből fakadt. Ezt fejelte meg a közös valuta bevezetése. Az EU vezetésben nem akadt senki, illetve csak olyanok voltak, akik mást sem mertek, aki megvizsgálta volna, hogy mik a közös valuta a feltételei. Közös valutájuk csak a közös kultúrájú és fejlettségű országoknak lehet. Márpedig az euró övezet tagjait ez nem jellemzi.
Miért nem működhet a közös valuta eltérő kultúrájú és fejlettségű tagországok esetében?
Mert minden országnak szüksége van arra, hogy a valutája olyan szinten legyen értékelve, ami mellett a külkereskedelmi mérlegének egyenlege az érdekének megfelelően alakul.
Minél kevésbé fejlett, minél nagyobb eladósodás, és minél gyengébb adózási fegyelem jellemzi az országokat, annál leértékeltebben kell tartani a valutájukat. Ebből fakadóan Németország megengedheti magának, hogy akár néhány tíz százalékkal felértékelve tartsa a valutáját. Ez azonban, a kevésbé fejlett és kevésbé puritán, valamint jobban eladósodott az országok számára öngyilkosság. Ezeknek leértékelt valutára van szükségük. A mediterrán országoknak pedig az kívánatos, ha a valutájuk külföldön 20-30 százalékkal kevesebbet ér, mint otthon. Mivel az euró övezetben ennek az ellenkezője történt, reménytelenül eladósodtak.
Az euró övezeti tagság szükségszerűen azzal járt, hogy a puritán és gazdag Németország még jobban meggazdagodott, a mediterrán országok pedig reménytelenül eladósodtak. Vagyis Németország kizsákmányolta a mediterrán országokat, a megszerzett zsákmányból a mediterrán országok ezermilliárdos államkölcsöne van nála. Amit keserű volna még a nagyon erős Németországnak is lenyelni, és ezért a tisztalapos újrakezdés, az euró övezet felszámolása helyett nem engedi el a behajthatatlan adósságot, hanem mindig ad az EFB annyi további visszafizethetetlen államhitelt, ami újabb halasztás jelent a rendezhetetlen adósság halogatására.
Nincs nemcsak az EU brüsszeli bürokratái, de még a német vezetésben sem egyetlen szakember, aki megmondja, hogy a négy mediterrán állam adóssága visszafizethetetlen, azt el kell engedni, az újabb eladósodás pedig csak akkor kerülhető el, ha kilépnek az euró övezetből, és a kultúrájuknak megfelelő pénzrontással, és a nemzeti valutájuk 30-40 százalékkal leértékelve tartásával fedezik a költségvetési hiányukat.
De nemcsak az euró övezetet kell felszámolni, hanem a brüsszeli vízfejet is. Az EU vezetésének a hatáskörét arra kell korlátozni, hogy egy rangos tudományos csapat adjon a nemzeti államoknak tanácsokat arra, hogyan éljenek a kultúrájuknak és a fejlettségüknek megfelelő szuverenitással. Tudomásul kell venni, hogy Európa nyugati fele kulturálisan és gazdaságilag annyira heterogén, ami csak akkor működhet hatékonyan, ha a közössége megelégszik az áruk és a személyek szabad mozgását biztosító szinttel. Ha ennél tovább mennek, egyre gyengébb lesz a teljesítményük.

Foglalkoztatás.

Ezt az írást annak ürügyén kezdtem el, hogy elém kerültek az EU latin tagállamaiban a 25 évnél fiatalabb munkaképesek elképesztően alacsony foglalkoztatását mutató adatok. Ezek önmagában elegendők annak bizonyítására, hogy az EU felső vezetésnek, mindenekelőtt Németországnak fogalma sincs arról, hogy mit jelent a fiatalság katasztrofális munka nélkülisége. Ez önmagában determinálja Európa nyugati felének tartós lemaradását az óceánokon túli négy angolszász országhoz, és katasztrofális lemaradását a távol-keleti konfuciánusokhoz képest. Az EU 28 tagországának azonban minden foglalkoztatási mutatója olyan gyenge, mint a fiataloké. Kevesen és keveset dolgoznak.
Nézzük meg a nyugat-európai foglalkoztatási adatok másik csoportjait is.

A foglalkoztatási ráta.

Annak ellenére, hogy a munkanélküliség százaléka nem sokat mond, mégis szinte csak ezt használjuk, mert a foglalkoztatási rátát nézve kiderülne, hogy vészesen le vagyunk maradva a sikeres országokhoz képest. Különösen akkor, ha ezt a mutatót szakszerűen állapítanánk meg. Jelenleg ez a mutató a 15-65 éves lakosság foglalkoztatási arányát számolja.
A munkaképesek 15 éves alsó határa a fejlett társadalmakban csak akkor használható, ha a tanulókat foglalkoztatottaknak számítjuk, ha tudomásul vesszük, hogy ma már a társadalom számára értékes munkaerő 20-25 éves koráig képzi magát, azaz a legnagyobb társadalmi értéket, a tudásvagyont növeli. Ezt egyszerűen megoldhatjuk azzal, hogy a 15 év feletti tanulást munkaviszonynak tekintjük.
A 65 éves felsőhatár is vitatható. Japánban a nyugdíjba menők átlagos kora 71.8 év. Vagyis ott a 65 év felettiek jelentős hányada is dolgozik. Ezek munkája a technikai fejlődéssel annál jobban felértékelődik, a minél iskolázottabbak, annál többet érnek. Ezért a nyugdíjkorhatár felett dolgozókat foglalkoztatottaknak kell tekinteni.
E két módosítás esetében az is lehetséges, hogy egy országban többen dolgoznak, mint amennyi 15-65 év közötti lakosuk van.
Mivel nincsenek a kívánatos foglalkoztatási rátát mutató adatok, csak a használt adatokra tudok hivatkozni. Ez a mutató az EU 28 tagja esetében 55-75 százalék között mozog. Az átlag 65 százalék körül van. Ráadásul, minél szegényebbek a tagállamok, annál alacsonyabb a foglalkoztatásuk. Pedig fordítottan kellene lenni, ha a felzárkózás a cél. Az utolérés az előrébb állóknál nagyobb erőfeszítést követel. Ez még egyetlen brüsszeli bürokratának sem jutott az eszébe.
A négy óceánon túli angolszász országban a foglalkoztatási ráta tíz, a távol-keletiekben pedig húsz százalékkal magasabb, mint az EU tagjaié.

Az évente ledolgozott órák száma.

Ezt a fontos mutatót Brüsszelben talán nem is ismerik. Ha ismerik, bűntudattal hallgatják el.
Az EU tagországai között viszonylag kicsi a különbség, de az is a szükségessel fordítottan arányos. A fejlett, gazdag protestáns országokban évente száz órával többet dolgoznak, mint a mediterránok. A négy óceánon túli protestáns ország száz órával még a protestáns EU tagokat is megelőzi. A távol-keleteik pedig még azoknál is száz órával többet dolgoznak.
Elég volna azt mondani, hogy a fejlett világon belül az egy laksora jutó értéktermelés növekedése elsősorban azon múlik, hogyan hasznosítják a munkaképes lakosságuk munkavégző képességét.

A munkanélküliség.

Ez a mutató a munkanélküliek számarányát mutatja. Ha valamit életem során megtanultam, a társadalom érdeke, hogy mindig legyen néhány százalékos, fél évnél nem hosszabb munkanélküliség a piacon, mert csak így van lehetőség arra, hogy az újak is kezdhetnek. Ha ilyen nincs, a munkaadók béremelése nem fékezhető, és hatóságoknak ellenőrizni kell a kiáramló bért. Ami bármennyire elkerülhetetlen, káros. Azt csak a rendszerváltás után tanultam meg, hogy az átlagbér ellenőrzése is csak a kisebbik rossz, a gyenge munkaerő tartós munkanélküliségéhez viszonyítva, amibe a rendszerváltás óta zuhantunk.
A brüsszeli bürokratáknak fogalmuk sincs arról, milyen társadalmi költséget, és erkölcsi romlást jelent, a képzetlen munkaerő tartós munkanélkülisége.
A rövid és a tartós munkanélküliség társadalmi, erkölcsi és pénzügyi hatásának még az előjele sem azonos. Ennek ellenére egy rovatban adjuk össze. Elemi matematikai fogalmakkal sincs tisztában az, aki összeadja.

Az eltérő etnikumok foglalkoztatása.

Azt már érintettem, hogy a fiatalok foglalkoztatása az EU végzetes hibája. Nem sokkal kisebb hiba az, ahogyan a kevésbé képzett és gyengébb munkaerkölcsi etnikumokat kezeljük. Illetve úgy kezeljük, mintha nem is volnának nagy különbségek az etnikumok között. Amennyire nem veszik ezt tudomásul a liberális politikusok és közgazdászok, annyira, érzékeny erre a közvélemény.

Vegyük példának a magyar cigányságot.

Ezek foglalkoztatása a tört része a nem cigány lakosságénak. Jelenleg a nem cigányok foglalkoztatási rátája 60, a cigányoké 20 százalék körül van. A nem cigányoké is botrányosan alacsony, a cigányságé pedig talán világrekord, az utolsó helyen talán Románia áll mögöttünk.
Még utalást sem találtam arra, hogy miért van ilyen egyedülálló szakadék a magyarok és a cigányok között.
A magyar történelem egyik kulcsa, hogy ezer éven keresztül nyugat-európaiak akartunk, és akarunk lenni. Ebben mindig messze előttünk jártak a germán kisebbségek, és a vasút századában a zsidók. Ugyanakkor a kisebbségeink nagy többsége tőlünk is le volt maradva. Ezért mi is felelősek voltunk.
Trianon után szinte nemzeti állam lettünk, kivéve a zsidókat és a svábokat. A zsidókat azért gyűlöltük, mert messze előttünk jártak, a germánokat pedig azért, mert németek akartak maradni. A lelkesen asszimilálódó zsidók nagy többségét kiirtottuk, illetve elüldöztük. A germánoknak is jelentős hányadát kitelepítettük. Ezért a háború után polgári élcsapat nélkül maradtunk.
A kisszámú cigányságot pedig figyelmen kívül hagytuk.
A bolsevik rendszerben a zsidóság megmaradt hatoda a magyarok antiszemitizmusától félve, a politikai diktatúra élcsapata lett. Ez is fontos szerepet játszott abban, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk.
A cigányokat a bolsevik rendszer vette először emberszámba. Történelmük során először dolgozhattak együtt a magyarokkal. Ezt aztán visszájára fordította a rendszerváltást jellemző liberális gazdaságpolitika, ami ugyan meghirdette a cigányság egyenrangúságát, de kizárta őket a munkavállalásból, de ugyanakkor alamizsnájukról gondoskodik. Kapnak munkanélküli segélyt és családi pótlékot. Lezüllhetnek, de szaporodnak. Ennél jobban nem lehet büntetni sem őket, sem a magyarságot. Ezt a közvélemény látja, de a politika mégsem oldja meg. Pedig nagyon egyszerű volna a megoldás. A foglalkoztatási feltételeket a cigányság kultúrájához kellene igazítani.
A munkaadók számára olcsóbbak legyenek, de könnyen megszabadulhassanak a nem megfelelőktől. Ne kelljen utánuk bérjárulékot fizetni, és könnyű legyen a felmondásuk. Tudomásul kell venni, hogy az alkalmazásukat fékezi az is, hogy nehéz tőlük megszabadulni.
A bérüket hetente kell fizetni. A cigányságunk kultúrájának hosszú idő a havi fizetés. Sokszor még a képzetlen nem cigányoknak is. Ideje volna belátni, hogy a cigányság még nem alkalmas a hosszú idejű beosztásra, és a vagyonképzésre. Ezért a heti bérezésük nagyobb érdekeltséget és a pénzük jobb beosztását jelentené.
Brüsszelben pedig vegyék tudomásul, hogy Lengyelországban, Szlovákiában, Magyarországon, Romániában és Bulgáriában a cigánykérdést meg kell oldani, de nem a segélyezéssel, hanem a cigányok kultúrájának megfelelő foglalkoztatási feltételekkel.
Az a tény, hogy a puritán kultúrájú országok sikeresek, nem azt bizonyítja, hogy a többi kultúra azért sikertelen, mert nem a puritánoknál bevált módszereket használják. Minden kultúrához más módszer felel meg a legjobban, még akkor is, ha a nekik megfelelő módszer sem biztosítja a versenyképességet, de jobb annál, mint ami a puritánoknál megfelel.
Ezt jól példázza a közös valuta övezet. Abban a közös valutára való áttérés, vagyis a rájuk jellemző fedezet nélküli pénzteremtés, a leértékel valuta jobban megfelelt, mint a rájuk kényszerített külső hitelek és a költségvetési egyensúly.
Európában csak a cigányság és a Szaharától délre élő őslakosság bevándorlói, az amerikai államokban csak az indiánok, Ausztráliában és Új-Zélandon pedig csak az őslakosság olyan etnikum, amelyik soha nem élt magas kultúrában, ezért ezek közvetlenül nem integrálhatók, beépülésük külön szabályozást igényel. Ezért a magyar cigányság számára is olyan foglalkoztatási törvényt kell alkalmazni, ami lehetővé teszi, hogy a cigányok foglalkoztatási rátája közel legyen az országos átlaghoz.

Nincs más megoldás. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése