Kopátsy Sándor EH 2016 01 17
A társadalomtudományok előrelátása
Minél többet foglalkozok a
történelemmel, annál jobban belátom, hogy a
társadalomtudományok még soha, semmit sem láttak előre. Minden, ami a
történelmünkben történt, spontán, a tudatosság, ez előrelátás hiányában
történt.
Eddig egyetlen politológus, Max Weber
maradt számomra olyannak, akinek jó száz éve megfogalmazott felismerése egyre
inkább igazolódik. A múlt század küszöbén megállapította, hogy a kor társadalmi alépítményéhez, másoknál
hatékonyabban, csak a protestáns erkölcsű népek alkalmazkodnak. Ez akkor
még csak a Nyugat-Európában, és ott is csak csiráiban mutatkozott, de mára nemcsak
fényesen bebizonyosodott, de kiegészítendővé vált.
Weber idejében még senki sem látta
előre, hogy nemcsak a protestánsok puritánok, hatékonyak, hanem a kelet-ázsiai
konfuciánus népek is, sőt azok még inkább. Japán ugyan már akkor megmutatta
képességét, de a társég nagy többsége, kilenctizede a Nyugattal szemben versenyképtelen
volt. A konfuciánus társadalmak
lakosságának a négyötödét jelentő Kína csak a 20. század utolsó tizedében
ébredt, de az óta a Távol-Kelet adja a gyorsan fejlődő társadalmak többségét.
Ma már úgy kellene megfogalmazni Weber felismerését, hogy minden puritán
erkölcsű társadalom a többiek fölé emelkedik. Ezen belül a puritanizmusuk
sorrendje alapján a leggyorsabban a távol-keleti konfuciánusok, utánuk a
skandinávok és a nem európai angolszászok, végül az európai germánok és
angolszászok. Ezek ma
már, Kínával együtt, az emberiség leggyorsabban fejlődő kétötödét jelentik, de
az egy lakosra jutó növekedés 90 százalékát adják. Vagyis szinte csak ezek fejlődnek. Tőlük a többiek egyre jobban
lemaradnak.
Ezt a képet némileg zavarta, hogy a
közelmúltban gazdagodhattak azok az országok is, amelyek bányakincsekben nagyon
gazdagok voltak. A gyorsan gazdagodók
közt voltak a nagy bányajáradékot élvezők is. Ennek most nagyon gyorsan
vége szakadt.
Jó száz éve a lemaradó országokat
fejlődőknek hívták annak ellenére, hogy gyorsan lemaradók voltak. Ötven éve, még
kitalálták a bankárok a BRIC országok csoportját, Brazília, Oroszország, India
és Kína, mint azt a négy nagyot, melyek joggal várhatnak a felzárkózásra.
Ezekből egyedül Kína nem okozott csalódást. Brazília és Oroszország csak azért
nem volt lemaradó, mert irreálisan magasak voltak a bányajáradékok. De lehet
Kelet-Európában és Latin-Amerikában bármilyen nyersanyaggazdagság és bármilyen
politikai rendszer, azokat a lakosságuk viselkedési kultúrája eleve
versenyképtelenné teszi.
India, mint ma már a világ
legnépesebb országa, növekszik, de az elviselhetetlenül gyors népességgyarapodása
és puritanizmusuk hiánya miatt az egy főre jutó erőforrásokkal és jövedelmekkel
mérve, egyre jobban lemarad, sőt idő kérdése, hogy etnikai elemeire szétesik.
India, mint angol gyarmat még lehetett egyetlen politikai egység, de a
függetlenné válásával párhuzamosan, vallási okokból kettészakadt. Etnikai
tekintetben azonban soha nem lehet tartós politikai egység, ezért a szétesése
elkerülhetetlen.
A puritán erkölcsű népek országai
ugyan már a reformáció során bizonyították, hogy a kereszténység modernizációjára csak a puritán népek bizonyultak
sikeresnek. Vagyis, már az ipari forradalom előtt is megmutatkozott az
puritán népek nagyobb igazodási képessége a változó körülményekhez. A puritán népek az alkalmazkodási fölényük
azonban az ipari forradalom által létrehozott új helyzetben csak megerősödött.
Ezt, bármennyire egyértelműen jelentkezett Weber tanaiban, rajta kívül senki
sem fogalmazta meg. A protestánsok fölénye mellett azonban már a 20. század
második felén megmutatkozott, hogy a
távol-keleti népek a protestánsoknál is puritánabbak.
Ma már Weber felismerését át kell
fogalmazni. Csak a Nyugat protestáns, és
a Távol-Kelet konfuciánus népei képesek a tudományos és technikai forradalom
által létrehozott alépítményhez minden más kulturális viselkedésnél jobban,
hatékonyabban igazodni. Ez soha nem mutatkozott meg olyan
karakterisztikusan, mint jelenleg, és a belátható jövőben.
A közelmúltig ugyanis sikereseknek
tűnhettek a nyersanyagokban gazdag országok is. Mesésen gazdag volt néhány
olajban különösen gazdag néhány arab ország. Viszonylag gazdag volt a bolsevik
szovjetunió szétesése után Oroszország, és néhány olajban gazdag közép-kelet
utódállam, de még a latin Venezuela és Brazília is.
Ezek mindegyike a nyersanyagárak,
mindenekelőtt az olajárak zuhanását követően válságba zuhan. Néhány éve ezeket
az országokat irigyelték, ma és a belátható jövőben azonban legfeljebb sajnálni
lehet.
A politika mégsem figyel arra, hogyan rendezi át a világpolitikát a
nyersanyagok árzuhanása.
Megszűnik az olajban gazdag arab országok világgazdasági, és ebből fakadó
világpolitikai jelentősége. Szaúd-Arábia ugyan elég tartalékkal rendelkezik ahhoz, hogy óriásivá
duzzadt költségvetési hiányát akár egy évtizeden keresztül is, fedezni tudja, de
feudális rendszere nem lesz fenntartható.
Oroszország nemcsak a világpolitikai súlyát, de a belső társadalmi
egyensúlyát is elveszti. Az elmúlt napokban már 30 dolláros olajár a nemzeti jövedelme harmadának
elvesztését jelenti. Ezzel nemcsak a fegyverkezése, de a bérszínvonala sem lesz
tartható. Oroszország vissza fog zuhanni Ukrajna és Fehér Oroszország
színvonalára. Az előbbi politikai anarchiát, az utóbbi sztálinista diktatúrát
fog jelenteni.
Itt említem meg, hogy ki fog derülni,
hogy a Szovjetunió utódállamai számára,
kivéve a balti országokat, a sztálinista diktatúra, amiben a gazdaság piacos
lehetett volna, a demokráciához viszonyítva is, a kisebbik rossz volt.
Bármennyire beigazolódott
Kelet-Ázsiában, hogy az elmaradt országokban csak a politikai diktatúra
hatékony, ha abban a gazdaság piacosított. A gazdaságpolitika pártirányítása
katasztrófa, még ott is, ahol a lakosság viselkedési kultúrája kiváló. Kína sem
érhetett el gazdasági eredményt, amíg nem piacosította a gazdaságát.
Észak-Korea lakosságának alkalmassága ugyanolyan, mint a dél-koreaiaké, de
mégis a világgazdaság történetének legnagyobb csődje, mert a gazdasága nem
piacosított.
Az elmúlt két év legnagyobb világgazdasági jelensége, hogy a
bányajáradékok hirtelen a negyedére, az olajkitermelésben a tizedére zuhantak. Ez óriási könnyebbséget jelent a
nyersanyagban szegények, és óriási veszteséget a bányakincsekben gazdag
országok számára.
A legnagyobb nyertes Kína, ami a korábbi magas árak fő okozója volt. Mivel nincs a világon másik olyan
jelentős ország, amelyik Kínához hasonló keresletet lenne képes támasztani, jogosan számítani a viszonylag olcsó
nyersanyagárakra a belátható jövőben is.
India is nagy nyertes
lehetne, óriási igényt támasztana, ha nem nőne elviselhetetlenül gyorsan a
lakossága, azt képes lenne megállítani, és képes volna a magas megtakarításra,
ezzel vásárlóereje is lenne hozzá. De nem lesz, még annyi sem, mint eddig volt.
Európa nyugati
fele is nyertes, de itt sem számíthatunk gyors gazdasági növekedésre, mert az
EU a mai formájában eleve versenyképtelen.
A gazdasági erejéhez képest, két nagy
vesztesre kell számítani.
Afrika
elveszti gazdasági vonzerejét, a bányakincsekben való gazdagságát, és a viharosan
növekvő lakossága viszonylag egyre szegényebb lesz. Ott a század közepéig egymilliárdnál
több lakosra vár olyan szegénység, amihez képest a gazdag országok szociális
eltartottai is gazdagoknak számítanak. Ellenük csak kerítéssel és fegyverekkel
lehet védekezni.
Az élelmiszerpiac jövője.
Annak ellenére, hogy a világ
népessége évenként továbbra is, mintegy 70 millióval nő, ezt nemcsak a
társadalomtudomány, de a politikai is figyelmén kívül hagyja. Még azt sem írta
le senki, hogy a 70 millió népességnövekedésen belül a lemaradó társadalmakban
ennél nagyobb lesz a természetes népszaporulat. A fejlettekben pedig lassú
csökkenéssel kell számolni, de ezeknek a felvevő képessége maximum hány millió.
A leggyorsabb lakosság növekedés a
lemaradó Afrikában várható.
A fejlett világ ugyan továbbra is
befogad majd évente néhány millió lakost, de nem bevándorlót, hanem gondosan
szelektáltakat.
A világtörténelem alakulása szempontjából nem a számunk, hanem az
emberiség egésze számára termelt jövedelem elosztása az elsődleges lesz az
elsődleges.
Talán, 2050-ig lehet előre látni.
A legnagyobb változást az fogja jelenteni, hogy Kína is felemelkedik a nyugati
puritánok élvonalába. A század elején, még csak az emberiség ötöde élt magasan az világ átlaga
felett. 2050-ben a kétötödéről lehet majd ezt elmondani. A változást Kína
felzárkózása okozza. Vele több gazdag,
jómódú ember él majd a Távol-Keleten, mint a Nyugaton.
Az élcsapatban csak a protestánsok és a konfuciánusok lesznek. Ezt kellett volna, és kell majd
legalább ez után látni, hogy a Nyugaton
csak a protestánsok maradnak az élvonalban.
A latin kultúrájú népek 35 év múlva az élvonaltól hátrább, az átlaghoz viszonyítva, előbb
lesznek, mint jelenleg. Az EU jövője szempontjából sürgős feladat lenne, a
latin tagországok jövőjének reális felmérése. A latin kultúrájú népek a
protestánsokhoz képest 500 éve lemaradnak, de a lemaradásuk a protestánsokhoz
képest gyorsul, a világ átlagához képest mégis javul a pozíciójuk.
Az európai latinok előnye, hogy a protestánsokkal közös térségben élnek, nagyon szoros a
gazdasági együttműködésük, és azok turizmusának fő haszonélvezői.
Az amerikai latinok lényegesen jobban lemaradtak az észak-amerikai protestánsokhoz képest. Brazília és Argentína azonban számíthat
arra, hogy a világ népességének növekedése, és a gazdag Kína élelmezése óriási
földjáradékhoz jutathatja őket. A jelen ugyan a bányajáradékok
csökkenéséről szól, de ugyanakkor a földjáradék növekedését is látni kell. 2050-ben ugyanis nagyobb lesz az
élelmiszerhiány, mint a nyersanyaghiány. Ezért az élelmiszerárak az értékük
fölé emelkednek, nagyobb lesz a földtulajdonosok által élvezett járadék.
Ezzel eljutottunk a klasszikus közgazdaságtan egyik kezdeti tévedéséhez,
a járadék és a profit hibás értelmezéséhez. A járadékot és a profitot valamiféle megkülönböztetett
jövedéknek tekintette, holott ezek sem mások, mint a kínálatot meghaladó keresletből
fakadó jövedelemnek. Minden
tulajdonváltáskor az eladó érték feletti jövedelemhez jut, amikor az ár az érék
felett van. Elég arra gondolni, hogy a gazdag társadalmakban még a kilátásnak
is óriási éréke van, mert bőven van rá kereslet, és nagyon szűkös a kínálata.
Marx azon nem botránkozott, hogy a termőföld tulajdonosának azért van meg
nem dolgozott jövedelme, mert a termőföldnek hiánya van. Azt azonban
társadalmi igazságtalanságnak tartotta, hogy a tőkehiány esetén, a
tőketulajdonos is érték feletti jövedelemhez jut. Azt a korában is látnia
kellett, hogy az olyan képességek
tulajdonosai, amiben hiány van, megkülönböztetett jövedelemhez jutnak. Mert
ebből nem következett az, hogy az egyenlő munkáért egyenlő bér jár. A munka mennyisége
ugyanis nem mérhető az idejével, tehát a
jövedelemegyenlőség sem képzelhető el a hatékony társadalomban. Az ő
korában a gyárban végzett munkák minősége között még nem volt óriási
jelentősége a minőségnek, de az mindig nevetséges volt, hogy a művészek,
tudósok munkáját idejükkel mérjük.
Max Weber azzal lépett túl Marxon,
hogy a társadalmakra jellemző döntéshozást
a kultúrától tette függővé, és ezzel alépítményi rangra emelte a kultúrákra
jellemző viselkedést. Marx a viselkedési módot, az erkölcsöt, a vallást az
alépítménynek tekintette. Weber azt ugyan nem elemezte, hogy a vallás is
felépítmény, de azt is olyan jelentősnek tartotta, ami alépítménnyé vált.
Azzal, hogy a puritán erkölcsű népeket társadalmi tekintetben felértékelte, a
vallást alépítménnyé nyilvánította. Az fel sem tűnt nála, hogy az északnyugati népek azért lettek
protestánsok, mert eleve puritánok voltak. Nem azért lettek puritánok, mert
protestánsok lettek, hanem azért lettek protestánsok, mert eleve puritánok voltak.
A távol-keleti népek is azért lettek konfuciánusok, mert Konfucius az
erkölcsükhöz igazodó tanok meghirdetője volt.
A protestáns egyházak alapítói azért lettek sikeresek, mert a tanaik a
puritán népek erkölcséhez igazították a latin, nem puritán kereszténységet.
A tudományos és technikai forradalom
olyan követelmények elé állította a jelenkor társadalmait, amiknek a puritán
erkölcsű népek másoknál jobban megfelelnek.
Vagyis a puritánoké a jövő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése