Az elhibázott privatizáció

Kopátsy Sándor                EE                    2016 01 13

Az elhibázott privatizáció

A vállalati és a társadalmi érdek nem azonos

Nehezen szánom magamat erre a témára. Nem számíthatok egyetértésre, de leírom, mert a Nyugat, és ezen belül is az EU legnagyobb társadalmi betegsége az alacsony foglalkoztatás.

Márpedig a társadalom gazdasági teljesítményének semmi sem árt jobban, mint az alacsony foglalkoztatás.

Azt már többször leírtam, hogy a két háború közt a szélső ball és a szélső jobb népszerűsége azzal magyarázható, hogy a tőkés demokráciában jellemző alacsony foglalkoztatással, a tartós munkanélküliséggel szemben megoldást kínáltak.

Mind a kelet-európai bolsevik, mind a nyugat-európai fasizmusok népszerűségének az alapja a tőkés demokráciáknál magasabb foglalkoztatás volt. Ezek a diktatúrák ugyan elnyomták, elsorvasztották a politikai demokráciát, a szakszervezetek erejét, a munkások gazdasági hatalma azonban mégis ezekben vált először jellemzővé. Ezek bizonyították be, hogy a munkások helyzete elsősorban azon múlik, hogyan aránylik a kínálatukhoz viszonyítva a keresletük.

1960-ban még meglepett, amikor a csepeli szakmunkás azzal indokolta, miért nem küldi egyetemre a gyermekét. Azt mondta, mert az adott rendszerben nem a diplomás tisztviselők, hanem a munkások az urak. De nem azért, mert ezt mondja a párt, hanem azét, mert csak a munkás lehet független a minden hatalommal rendelkező párttal szemben. Neki nem kell a pártitkár kedvében járni, mert a gyárban nagy szükség van rá, mint a tisztviselőkre. A helyi pártitkár is csak egy a sok tisztviselő között, és én vagyok a kevésbé pótolható.

Azt elismertem, hogy igaza van, de azt lassan értettem meg, hogy miért.

Ezt akkor értettem meg, amikor be kellett vezetni az átlagbér ellenőrzését. Nemcsak nálunk a bolsevik rendszerben, hanem a háború utáni újjáépítés során a nyugati demokráciákban is. Rádöbbentem, amire Marx sem gondolt, a munkásoknak csak ott lehetnek kizsákmányolva, ahol létszámukhoz viszonyítva kicsi a kereslet velük szemben. Hatalmuk pedig csak ott lehet, ahol a keresletük nagyobb, mint a kínálatuk. Mivel a tőkés társadalmakban nagyobb a munkások száma, és jobb a minőségük, ki vannak zsákmányolva.

A bolsevik rendszer ugyan nem azért hozott létre munkaerőhiányt, hogy a munkásoké legyen a hatalom, hanem azért mert gyorsan akart iparosítani. Erős államot akart, aminek a párt az ura, ehhez azonban erős gazdaságra volt szüksége. Ezzel mesterségesen, a munkaerő kínálatánál nagyobb keresletet teremtett. Az erőltetett gazdasági növekedés érdekében a munkaerő keresletét a kínálata fölé emelte, ennek hatására a béralkuban munkás került fölénybe a munkaadójával szemben.

Nehezen magyarázható, hogy a bolsevik rendszert értékelők figyelmen kívül hagyják, hogy milyen előnnyel járt a dolgozók számára a mesterségesen létrehozott munkaerőhiány.

Ezzel szemben a rendszerváltás katasztrofális bűne, a munkaerő iránti kereslet drasztikus csökkentése, ebből szükségszerűen fakadó kiszolgáltatottsága.

A mesterségesen felpumpált munkaerő kereslet azzal járt, hogy a munkások bérét a munkaadók emelték, mert csak így tudtak elegendő munkáshoz jutni. A munkaerőhiány a fejlett tőkés országokban is jelentkezett a háború alatt, és utána, az újjáépítésben. Ott is az államnak kellett korlátozni a bérek emelését. Kiderült, hogy a munkaerő is áru, aminek az ára, függetlenül attól ki a munkaadó, az értéke fölé emelkedik.

Különösen vonatkozott ez a bolsevik államra, aminek az erőltetett iparosításhoz magas felhalmozási igénye volt. Az emelkedő bérek mellett csökkent a felhalmozási forrás.

Akkor, belűről nem értettük meg, hogy csapda helyzetbe került a gazdaságpolitika, egyrészt növelni akarta a felhalmozási forrásokat, másrészt a spontán emelkedő bérek hatására csökkent a vállaltok nyeresége. Ez kényszerítette ki a kiáramló bérek korlátozását szolgáló átlagbér ellenőrzést.

Ez azonban azzal járt, hogy a jó munkaerő motivációjára nem akadt fedezet. Ezért kényszerültek a vállalatok arra, hogy az átalagbér tatása érdekében felvegyenek minél több olcsó munkaerőt. Az átlagbér ellenőrzés ezzel mesterséges keresletet teremtett a gyenge minőségű munkaerővel szemben.

Máig nem ismerte fel senki, hogy a magyar átlagbér ellenőrzés volt az első, és máig egyetlen hatékony megoldás a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása érdekében. Akkor csak a hátrányát láttuk, a munkaerő javának megfizethetetlenségét.

Ma minden társadalomban a munkanélküliség mértéke a munkaerő minőségével fordítottan arányos. A jó munkaerőben mindenütt hiány van, a gyenge minőségűvel szemben pedig nincs kereslet.

Ez a probléma azért általános, mert a szakszervezetek olyan minimál bért, és felmondási nehézségeket harcolnak ki a kormányukkal szemben, ami úgy megdrágítja a gyenge minőségű munkaerő árát, hogy azok kisebb-nagyobb többsége tartósan munkanélküli marad. Azt még a liberális közgazdászok sem hajlandók tudomásul venni, hogy ami nem kell el, annak magas az ára. Vagyis minden társadalom olyan foglalkoztatási feltételeket működtet, amik annyira megdrágítják a gyenge minőségű munkaerő árát, hogy nincs irántuk elegendő kereslet.

A gyenge minőségű munkaerő hivatalos ára nálunk is olyan magas, hogy a munkaerő alsó tizedében 20 százalék alatt van a foglalkoztatásuk.

Márpedig minél gyengébb minőségű a munkaerő, annál nagyobb kárt okoz, ha nincs bevonva a társadalmi munkamegosztásba.

A veszteséges vállalt megítélése.

A Veszteséges vállaltok kártékonyaknak minősítése már jóval a rendszerváltás előtt virágzásba borult. Az ugyan vitathatatlan, hogy a társadalom érdeke, hogy minél kisebb legyen a vállatok vesztesége, de ez nem azt jelenti, hogy a veszteséges vállatokat fel kell számolni. Az is igaz, hogyha lehetőség van rá, hogy a munkaerejével más, jövedelmezőbb, vagy akár kevésbé veszteséges vállalkozást lehet alapítani, akkor meg kell tenni. De alapvető különbséget kellett volna tenni, a veszteséges és a társadalom számára kártékony vállalat között. Az előbbit csak akkor szabad felszámolni, ha készen áll a munkaerejét foglalkoztató más, jövedelmező, vagy akárcsak kevésbé veszteséges vállalkozás.

Nemcsak a társadalom, de az állam számára is hasznos minden olyan vállalkozás, amelyik nemzeti jövedelmet termel, és nincsen helyette olyan, amelyik nála hatékonyabb.

Nemzeti jövedelmet termel minden olyan vállalkozás, amelyik hozzáadott értéket gyarapít, vagyis a felhasznált anyagok és szoláltatások levonása után is van termelési értéke. Ezért a privatizációt értékelőknek azt kellett volna bemutatni, hogy a leállított vállatok hozzáadott értéke mennyi volt. Ebből kiderült volna, hogy mekkora értéket vesztett a magyar társadalom abból, hogy a kohászatot szinte felszámolta.

Hozzáadott érték volt a másutt munkát nem találó dolgozók bére, a költségvetésbe történő minden befizetés, és még a vagyonvesztés is. Ezt kell csökkenteni a veszteségtérítéssel.

De ez még mindig csak a veszteség anyagi, pénzügyi része. Hosszú távon ennél is nagyobb volt a közvetett kár.

Mivel a társadalom jövőjének alapját a következő nemzedékben látom, példaként azt hozom fel, hogy csak az olyan társadalom képes a következő generációt hatékonyan felnevelni, amelyikben nincs jelentős tartós munkanélküliség. Ez minél nagyobb, annál több olyan gyermek nő fel, aki a családban nem látott munkaviszonyból származó jövedelmet, akinek a szülei nem a munkájukból éltek. Ezt jól bizonyítja az a tény, hogy az oktatási rendszerek minősítése csak olyan társadalmakban magas, ahol magas a foglalkoztatás, szinte nincs is tartós munkanélküliség. Ilyenek a távol-keleti és a skandináv országok. Ezért minősítem a privatizációval teremtett munkanélküliséget az oktatási rendszerünk leromlása okának. Sajnos, a kormányzat nem hajlandó olyan felmérést végeztetni, hogy milyen a tartósan munkanélküli szülők gyermekeinek az iskolai eredménye.

A kisemberek vagyonbiztonsága is azért romlott le, mert széles rétegnek nincs legális munkajövedelme.

A privatizáció által okozott oktatási és erkölcsi károk nagysága ugyan nehezen mérhető, de szó nélkül hagyása mégis súlyos hiba.

A privatizáció hívta fel a figyelmemet arra, hogy a vállalati veszteség egészen mást jelent, mint a társadalmi veszteség. E kettő lényegében ugyanaz volt a klasszikus közgazdaságtan korában, mert egyrészt a tőkés vállalkozó nem fizetett nyugdíjjárulékot, betegbiztosítást és számottevő adót sem, a társadalom pedig nem gondoskodott a munkanélküliekről.

Egészen más lett a helyzet a jelenkor fejlett társadalmaiban, ahol a vállalat a fizetett bér arányában jelentős összeggel hozzájárul a nyugdíj és az egészség biztosításhoz. Ez a klasszikus kapitalizmusban nem is létezett. A legnagyobb különbség azonban abból származik, hogy a munkanélküliekről a társadalomnak kell gondosodni. Ezért a munkanélküliség az államnak nagyon drága lett.

Ahogyan elkezdtem számolni, hogy a veszteséges vállalat mennyit fizet be a költségvetésbe, illetve a leállítása mennyi többletkiadást okoz az államnak, azonnal kiderült, hogy a vállalati veszteség, és az állami veszteség, köszönő viszonyban sincs egymással. Máig nem találtam olyan veszteséges vállalatot, aminek a leállítása nem rontotta az állam pénzügyi egyensúlyát.

A dolgozók hatalma mindenekelőtt attól függ, milyen arányban van a keresetük a kínálatukkal szemben. Ennek ellentmond a szakszervezetek feladata, hogy akiket alkalmaznak, azok minél magasabb jövedelmet és biztonságot élvezzenek. Ezzel szemben a munkaképes lakosság elsőrendű érdeke, hogy a munkaerő kereslete nagyobb legyen, mint amennyi munkanélküli munkát keres. A társadalom egészének, ezen belül az államnak érdeke az, hogy a munkaerő kereslete és kínálata között olyan egyensúly legyen, ami mellett magas a foglalkoztatás.

Ezzel szemben a szakszervezetek csak a munkaviszonyban lévők közvetlen érdekét akarják növelni. A minél magasabb bért, a minél nehezebben megszüntethető munkaviszonyt tekintik céljuknak. Ez a céljuk csak akkor felel meg a dolgozók összességének, ha optimális a foglalkoztatás. A szakszervezetek azonban az alacsony foglalkoztatás esetén sincsenek erre tekintettel.

Mikor van a munkaerő kereslete és kínálata egyensúlyban?

Akkor, ha a foglalkoztatás elég magas, vagyis a társadalom érekének megfelelő. Ha alacsony a foglalkoztatás esetén azonban csak tovább ront, ha emelkedhetnek a bérek és nehéz a nem szükséges munkaerőtől megszabadulni.

Mit értsünk az optimális foglalkoztatás alatt?

A legalább 80 százalékos foglalkoztatást. Ezt igazolja a tény, hogy a sikeres társadalmakban a foglalkoztatási ráta a 80 százalék közelében van. Európa nyugati felén, ezen belül az EU-ban is alacsony a foglalkoztatás. Különösen a nem protestáns népek országaiban.

A tényleges foglalkoztatást két mutató, a foglalkoztatási ráta és a foglalkoztatottak évente teljesített órája, mérni.

A foglalkoztatási ráta.

Ezt a mutatót hibásan használjuk. Munkanélkülinek tekintjük, akiknek nincs munkájuk, függetlenül attól, hogy az egy évnél rövidebb, vagy hosszabb idejű. Amíg a rövid idejű munkanélküliség társadalmi érdeket szolgáló, pozitív jelenség, a tartós a társadalom betegsége. Ezért a helyes foglalkoztatási ráta, ami a munkaképes korú lakossághoz csak az egy évnél hosszabb ideje munkanélkülieket viszonyítja. Ez azt jelenti, hogy a kívánatos foglalkoztatási ráta nem 80, hanem inkább 90 százalék. Ebben az esetben ideális a foglalkoztatási ráta Dél-Koreában, ott ugyanis nincs egy évnél hosszabb idejű munkanélküliség. Ez csak ott fordulhat elő, ahol a tartós munkanélküliség olyan szégyen, amit senki sem visel el. Ott a munkanélküliek az egy év lejárt előtt olyan feltételek mellett is vállalnak munkát, amivel egyébként nincsenek megelégedve, de tudják, hogyha meg lesznek vele elégedve, akkor ennek megfelelő lesz a jövedelmük.

Nyugat-Európában használt foglalkoztatási mutatóban a korkedvezményes, de munkaképes nyugdíjasok sincsenek tartós munkanélkülieknek számolva. Itt elrettentő példaként említem, hogy Japánban a nyugdíjba menők átlagos életkora 72.5 év, a törvényes 68 év ellenére. Ezzel szemben Görögországban az átlag 20 évvel alacsonyabb korban megy nyugdíjba.

Az EU tagországaiban a foglalkoztatási ráta lényegesen alacsonyabb, mint a négy óceánokon túli angolszász országban. Különösen alacsony a latin és az ortodox keresztény országokban. EU-ban lényegesen alacsonyabb a foglalkoztatási ráta, mint az óceánon túli angolszász országokban, és felháborítóan alacsony, ha a távol-keleti országokkal állítjuk szembe.

Magyarországon a rendszerváltás előtt magasabb volt a foglalkoztatási ráta, mint bármelyik európai demokráciában. Most az EU 28 tagországa között az utolsók vagyunk.

Az évente ledolgozott óraszám.

Nyugat-Európában, illetve az EU-ban szinte nem is találkozunk azzal a mutatóval, hogy hol, hány órát dolgoznak évente a munkaviszonyban lévők. Pedig ebben a tekintetben még nagyobb a lemaradásunk.

Az óceánon túli angolszász országokban évente 150, a távol-keletiekben pedig 300 órával többet dolgoznak. Vagyis a sokkal gazdagabb óceánon túli angolszász országokban 10, a távol-keletiekben 20 százalékkal több munkaórából áll a munkaév!

Aki annak az okát keresi, hogy a gazdasági növekedés miért sokkal gyorsabb a kelet-ázsiai országokban, és lényegesen gyorsabb az óceánon túli angolszász országokban is, nézze meg, hogy hol mennyien, és mennyit dolgoznak.

Az EU kényelmesebben akarunk hozzájuk felzárkózni. Mi pedig még ennél is kevesebb munkával akarunk felzárkózni.

Gyakran idézem a véleményem. Mi egy számunkra rossz rendszerben, szuverenitásunktól megfosztva, viszonylag jól teljesítettünk. A rendszerváltás után, a szuverenitásunk birtokában pedig viszonylag gyengén. Mi ennek az oka? Akkor szinte mindenki dolgozott, ma egymillióval kevesebben dolgoznak. Ezt a katasztrofális változást a liberális, a veszteséges vállaltokat felszámoló privatizáció okozza.

Foglakoztatás a vegyes etnikai összetételű országokban.

A liberális közgazdászok ezzel sem szívesen foglalkoznak. Aki felveti, fasiszta.

A sokkal sikeresebb távol-keleti országok, még ha több nyelvűek is, de kulturálisan viszonylag homogének. Ott minden ország lakossága, etnikai hovatartozásától függetlenül, konfuciánus, azaz puritán, akik nemcsak a munkában, de a tanulásban és jól vizsgáznak.

Illusztrációt csak az Egyesült Államokban, az etnikai tekintetben legtarkább országban végzett felmérések adatai mutatnak. Ott négy csoportba osztják a lakosságot.

1.  Európai népek. Ez alatt a protestánsokat értik.

2.  A latinok. Ezek a latin amerikaiak.

3.  Az ázsiaiak. Ebben a többséget a távol-keletiek jelentik.

4.  Az afrikaiak. Ezek a négerek.

A négy etnikai csoport viselkedése között óriási a különbség.

A sorrendjük, az eredményük alapján.

Az ázsiaiak, amiben a többség kelet-ázsiai konfuciánus. A dél-ázsiaiak többsége pedig magasan képzett értelmiségi. Ezek Amerikában is a leginkább munkavállalók, az oktatásban is a legsikeresebbek.

A protestánsok teljesítménye minden mutató alapján magasan a második.

E két etnikum teljesítményéhez legfeljebb a skandináv jóléti államok hasonlíthatók.

A latinok többsége viszonylag friss bevándorló. Ugyan lényegesen az előző kettő mögött vannak, de, érzésem szerint, sokkal jobban élnek, és gyorsabban emelkednek, mint azok, akik a latin-amerikai országukban maradtak. Érdekes volna egy olyan mutató, ami az Egyesült Államokban élő latinokat a Mexikóban élőkkel hasonlítaná őket össze. Azt, hogy Észak-Amerikában a latinok is gyorsan emelkednek, jól illusztrálja Texas, ahol az egy laksora jutó jövedelem négyszerese a mexikóinak.

Az afrikaiak, azaz a négerek. Róluk a közelmúltban viszonylag sok adathoz jutok, mivel a feketék 60 éve egyenjogú állampolgárok. Ma is egyértelmű ugyan a lemaradásuk, de hozzá kell tenni, hogy toronymagasan jobban élnek, iskolázottabbak, mint Afrika és Latin Amerika bármely országában a fajtestvéreik.

Az Egyesült Államokban élő afrikaiakról egy adatot itt sem tudok elhallgatni. Ez az éves jövedelmük és a vagyonuk aránya. Ezzel a mutatóval még nem találkoztam, de a hatása alatt maradtam. Amíg a protestánsoknak az éves jövedelmük 17-szerese a vagyonuk, a négereké még az éves jövedelmüknél is kisebb. Az éves jövedelmük a fehéreknél csak harmadával kisebb, a vagyonuk azonban a húszada!

Azonnal az jutott eszembe, hogy nálunk a magyarok és a cigányok összevetése e mutató alapján hasonló lenne. De nálunk tilos ilyen adatokat gyűjteni és publikálni.

Nem rég leírtam, hogy a magyar cigányság foglalkoztatása ugyan hét pecsétes titok, de a témával foglalkozók véleménye szerint, 20 százalék. Az amerikai négereké ezzel szemben 70 százalék, magasabb, mint a magyar átlag. A magyar cigányok foglalkoztatási rátája azért ilyen botrányosan alacsony, mert a munkaügyi előírásaink olyan feltételeket szabnak a foglalkoztatásukhoz, aminek a magyar cigányok alig ötöde felel meg. Ha én lennék a magyar cigányok sorsáért felelős, azért harcolnák, hogy legyen olyan kedvező a foglalkoztatásuk, hogy legalább kétharmaduk találna munkát.

A magyarországi tartósan munkanélküliek szakszervezetének, ha volna, azért kellene harcolnia, hogy a tartósan munkanélküliek és a pályakezdők olcsóbban legyenek alkalmazhatók. Egyelőre az is elég, ha a tartós munkanélküliek alkalmazása után nem volna bérjárulék, és indoklás nélkül is elbocsáthatók lennének. Bármennyire köztudott, hogy a munkaadók azért is félnek a képzetlen munkaerő felvételétől, mert ha nem felelnek meg, nehéz tőlük megszabadulni.

A munkaerő is áru.

A szocializmusban annak tudomásulvételétől, hogy a munkaerő is áru, évtizedekig kellett harcolni. A rendszerváltás óta ez nyilvánvaló, a munkavállalást mégis úgy szabályozzák, mintha nem áru volna. A munkaerő alkalmazását törvények szabályozzák, függetlenül attól, hogy ennek következtében jelentős hányaduk nem talál munkát. A munkaképes lakosság alsó minőségi ötöde, képzettsége, viselkedése olyan, amit a magas ára miatt nem talál munkát. Mivel nincsen adatom, csak becsülni tudom, hogy ezek foglalkoztatási rátájuk valahol a 20 százalék körül van a felső négyötöd 80 százalékával szemben. Vagyis a munkaerő alsó ötödét gyakorlatilag kizárjuk a társadalomból, holott ezek foglalkoztatása számos szempontból leginkább indokolt volna.

Egyrészt a képzetlenek tartós munkanélkülisége okozza a viszonylag legnagyobb erkölcsi és szakmai károsodást, másrészt ezek vállalnak viszonylag több gyermeket, akiknek a felnevelési viszonylag reménytelen.

A magyar társadalom rendszerváltás utáni legnagyobb betegsége a gyenge minőségű munkaerő elképesztően alacsony foglalkoztatása. Ez a nyavalyánk abból fakadt, hogy a veszteséges vállalatokat meggondolatlanul felszámoltuk.