Hogyan lett volna a történelmi Magyarország megmenthető?

Kopátsy Sándor                  EH                  2016 01 03

Hogyan lett volna a történelmi Magyarország megmenthető?

Részlet a Kis magyar történelemhez

A cím az is lehetett volna: Hogyan lehetett volna Trianon mérsékelhető? Ez az utóbbi azért lenne jobb cím, mert Horvátország elszakadása ugyan aligha volt elkerülhető, ugyanakkor a vesztett háború után sokkal többet vesztettünk, mint amennyit jogosan megtarthattunk volna. A kisebbségek megtartásukhoz elegendő lett volna a kisebbségeket legalább úgy kezelni, ahogyan azokat a Monarchia örökös tartományaiban kezelték. Ennek ellenére még mindig azt tanítjuk, hogy nálunk jó dolguk volt. Szinte említést sem teszünk arról, hogy mi nemcsak a nyugat-európai elvárásokhoz, de még a Monarchiában jellemzőkhöz képest is elnyomtuk a kisebbségeket, különösen azokat, akiknek etnikai testvérei, rokonai a határon túl is éltek.

Diákkoromban már felmértem, hogy a megcsonkított országban maradt magyarok jobban jártak, mint akkor, ha mindent megtarthatunk. Trianon ugyan nem volt tárgyilagos megoldás, de a magyarság öthatoda jobban járt azzal, hogy Magyarország szinte nemzeti állammá változott, mint amik akkor lett volna, ha továbbra is az egész Kárpát Medence a magyarok országa marad. Valljuk be végre, hogy a kisebbségekkel, a lakosság másik felével nem tudtunk osztozni az országon. Ideje volna őszintén bevallani, hogy a történelmi Magyarország megmaradásának az volt a feltétele, hogy az itt élők közös országa legyen. Mi, erre soha nem voltunk önerőnkből alkalmasak. Azt sem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy a Trianon előtti állapot úgy jött létre, hogy mi folyamatosan magyarosítottuk a nem magyar lakosokat, kivéve a germánokat, de azok az országon belül bezárkózva éltek. A lakosság etnikai összetételét egészen a 19. század közepéig nem vizsgáltuk, utána pedig a számlálásokat a magyar közigazgatás végezte. Ennek torzító hatását jól mutatja, hogy az utódállamokban tartott felmérések lényegesen más arányokat mutattak, mint amivel mi számoltunk.

A kisebbségek magyarországi kezelését a bécsi kormány sem tartotta megfelelőnek. Ezt a magyar történészek úgy tálalják, mintha a bécsi udvar a kisebbségeket uszította volna a magyar hatóságokkal szemben. Még egyetlen magyar történész sem írta le, hogy a Monarchia örökös tartományaiban jobban figyelembe vették az ott élő etnikumok elvárásait, mint Magyarországon, hogy mi kevesebb megértéssel kezeltük a kisebbségek elvárásait, mint az a Monarchia egészére jellemző volt.

Móricz Zsigmond írói érzékenysége egyetlenként érzett rá az etnikumok és a vallások türelmetlen kezelésére. Ezt az ország egy része, Erdély akkor élt úgy, ahogyan az egésznek is élni kellett volna, amikor az Oszmán Birodalom egyik provinciája volt. Erdély aranykora akkor volt, amikor csak ott érezhette magát otthon minden etnikum, minden vallás. Ezt hiszem, hogy akkor Erdély Európa talán a legszabadabb politikai egysége volt. Móricz csak annak nem érezte a hiányát, hogy ott sem volt helye a polgárosodásnak.

Olyan azonban még az irodalmunkban és tudományunkban sem volt, aki felismerte volna, hogy a lakosság nagy többsége számára a vallásválasztás és a nyelvhasználat legszabadabb az Oszmán Hódoltságon volt. Csak ott volt folyamatosan vallásszabadság, csak ott volt elképzelhető, hogy a nagyon ügyes még a nép köréből is felemelkedhetett.

Diákkorom óta úgy éreztem, hogy az Oszmán Birodalomnak a Kárpát Medence, illetve Magyarország nagyobb felében eltöltött másfél évszázadából csak azt látjuk, ami a magyar király, az arisztokraták, a nemesek és a katolikus egyház érdekét sértette. Az még egyetlen magyar történésznek sem jutott az eszébe, hogy a lakosság kilenctizede számára mit jelentett az uralkodó rétegtől való megszabadulás.

Az oszmán és a bolsevik megszállás történészi tálalása között megdöbbentő a párhuzam. Mindkettőnek csak a negatívumait hangsúlyozzuk, a pozitív hatását elhallgatjuk.

A magyar történészek csak azt tanították, hogy az Oszmán Hódoltságban földesurak jobbágyai a szultán bérlői lettek, és még a kéményük füstjét is megadóztatták. Olyan felmérés nem történt, hogy mi volt a nagyobb bérleti díj a földesúri tized, az egyházi kilenced, a kötelező robot, az költözés és ingatlanszerzés tilalma, vagy a szultánnak fizetett bérleti díj. A szabadságjogokban nagyobb volt a különbség, mint az anyagiakban. A szultán bérlője szabadon költözhetett, választhatott vallást, kereskedhetett, ingatlant vásárolhatott, vagyis önállóbb volt. Ez akkor is nagy előrelépés, ha csak nagyon kevesen élhettek a nagyobb szabadsággal.

Azt is csak a sorok közül lehet kiköveteztetni, hogy a Hódoltság lett a nyugat-európai térség legnagyobb élőállat forrása. A Nyugatra hajtott élőállat exportja, Buda elfoglalása után, néhány évtized alatt megtöbbszöröződött.

A marhakereskedők, a tőzsérek, meggazdagodott jobbágyok voltak. A százezernyi élőállat árát nem a földesurak tették zsebre, hanem a szultán kizsákmányolt bérlői.

Azt sem taníjuk, hogy az osztrák császár és a budai basa apparátusa közti szoros kapcsolat tette lehetővé, hogy virágzó külkereskedelmi kapcsolata legyen a Kárpát Medencének a Nyugattal.

Tizenéves korom óta kacérkodott bennem, hogyan alakult volna nemcsak Magyarország, de Ausztria és Csehország sorsa is, ha a szultánnak sikerül Bécs elfoglalása. Ezt a kudarcot akkor értettem meg, amikor megtapasztalhattam a Komárom és Bécs közti Duna sokkal gyorsabb folyását. Budára fel lehetett vontatni a haderő felszerelését, utánpótlását, de Komáromnál tovább nem. Ez is példája annak, hogy ezer éves történelmünkben milyen fontos szerepet játszott a tény, hogy a Duna csak Komáromig volt vonatással hajózható.

Azt sem értető, hogy a magyarországi protestáns egyházak máig sem tudatosítják, mi történhetett volna, ha a Szultán Bécset is elfoglalja. Szerintem, Magyarország lakosságának többsége a protestáns egyházak híve marad. Márpedig az óta a protestáns vallású népek többre vitték, mint a pápisták. Tudatosítani kellene, hogy a reformáció elképesztően gyorsan meghódította a Kárpát Medence lakosságát. Az ellenreformáció győzelmét a Habsburgok csak erőszakkal érték el.

Arra büszke vagyok, hogy kinyomozhattam, mit mondott Luther a német birodalmi gyűlésen Werbőczynek. Azt, amit én feltételeztem, ha az Oszmán Birodalom nem fenyegeti a Spanyol - Osztrák Habsburg Birodalmat, akkor nem győzhetett volna ilyen könnyen Nyugat-Európában sem a reformáció. Luther tanításának ötszáz évét ugyan buzgón terjesztik a lutheránusok, de ezt a véleményét mélyen elhallgatják. Nemcsak ők, hanem a magyar történészek is. Azt a tényt, hogy a magyar történelemfelfogásra mennyire jellemző a katolikus egyház befolyása, jól mutatja, ahogyan a reformáció pozitív szerepét mellőzi. Ezt még Európa történelmének tárgyalása során is elhallgatják. Itt csak megemlítem, hogy nagyon elhallgatjuk, hogy a Nyugat felemelkedésében mekkora szerepet játszott a reformáció, hogy a puritán népek kereszténysége puritán lett.

A Trianon felé vezető lejtő.

Erre akkor léptünk, amikor a 18. század végén, II. József reformjainak bevezetését, mindenekelőtt a jobbágyság felszabadítását a magyar törvényhozásnak sikerült megakadályozni.

Reformáció.

Katolikus létemre viszonylag gyorsan felismertem, hogy a Nyugat kereszténységének mennyivel modernebb formái a protestáns vallások. Most, hogy a reformáció ötszáz éves történelmét ünnepeljük, ideje lett volna felmérni, mint köszönhetett a Nyugat a reformációnak, hogyan alakult a római katolikusok és a protestánsok sorsa az ötszáz év alatt. Ezt nem várhatjuk el a Vatikántól, de a protestáns egyházak kötelessége lenne.

Rám kevés politológiai mű hatott jobban, mint Max Weber felismerése. Ő mondta ki először, hogy a tőkés osztálytársadalmat másoknál hatékonyabban csak a protestáns kultúrájú népek képesek működtetni. Ez óta már eltelt száz év, és egyre fényesebben igazolódik, mégsem vált az elmúlt ötszáz, különösen a legutóbbi száz év történéseinek iránytűjévé.

Az ipari forradalmat a protestáns népeknek köszönhetjük.

Elég volna térképeken illusztrálni, hogy melyik találmány, hol született, melyik keresztény vallás hívei voltak a találmányokat elterjesztő tőkések. A protestánsok ugyanis hatékonyabb nagytőkések, adminisztrátorok és munkások voltak. Ezt számomra először a két legnagyobb bankárcsalád, a Medici és a Fugger szembeállítása illusztrálta.

Itáliában azt is felmérhettem, hogy a katolikus egyház főpapjai, nem beszélve a pápáiról, hogyan éltek, és hogyan éltek a protestáns egyházak alapító, főpapjai.

Ma is sokat mondana, ha felmérnénk a katolikus és a protestáns hívők jövedelmét, vagyonát, iskolázottságát. Az ilyen adatok többet segítenének a múltunk és a jelenünk megértésében, mint amennyi segítséget adnak a politikai történetének adatai.

De minden adatnál többet mond a tény, hogyan alakult a protestáns és a katolikus népek sorsa Amerikában. Ott ma a protestáns Észak-Amerikában ötször nagyobb az egy laksora jutó jövedelem, mint a katolikus, latin-amerikai országokban.