Kopátsy Sándor                 EH                   2016 01 06

Munkaalkalom teremtés.

Társadalomtudósként a legelső társadalmi feladatnak tartom a lakosság számára biztosítani a munkából való megélést. Ezt ugyan a politikusok és a közgazdászok sem vitatják, de figyelmen kívül hagyják. Még nem találtam olyan történelmi munkát, ami a 200 évnél hátrább a múltban felvetette volna foglalkoztatás problémáját. Még utalást sem találok arra, hogy a munkaerő mekkora hányada nem volt értéktermelésbe vonva.

Először ezzel a problémával éppen a kiscsaládos jobbágyrendszer elemzése során találkoztam. Mivel a nyugat-európai feudális társadalomban csak annyi gyermekvállaló család lehetett, ahány jobbágytelek volt, az átlagos jobbágycsaládból csak a legidősebb fiúból és egy lányból lehetett családalapító. Csak két gyermeknek nem volt reménytelen a családlapítása. Jobbágytelekre csak a legidősebb, munkaképes fiú számíthatott. A telek nélkül maradt fiukból legfeljebb zsoldos, pap, koldus vagy betyár lehetett. A lányok pályája még szűkebbre szabott volt, közülük házasságra, gyermekvállalásra általában minden családra egy számíthatott. A többiek csak apácák, cselédek vagy utcalányok lehettek.

Ennek felismerésével értettem meg, hogy gyermekkorom falújában miért volt a testvérek között nagy tisztelete a legidősebb fiúnak. Vagy miért volt olyan nagy ünnep a lakodalom, vagyis a családalapítás. Mert ez az én időben már nem volt olyan nagy esemény, mert amíg szülők éltek és munkaképesek maradtak, nem adták ki az örökséget. A kiscsaládos jobbágytársadalomban azonban csak akkor történhetett házasság, amikor a földesúr az új család számára jobbágytelket biztosított.

A jobbágyság megszűnése után azonban a föld a családé. Annak a gyermekek közti megosztása a családfő lett. A szülők számára a gyerekeik már egyenrangúak voltak. Ezért általában a fiúk között osztották meg, de a lányokat is csak akkor lehetett férjhez adni, ha hozományt is kaptak. Ismereteim szerint a birtokmegosztásnak nem voltak egységes, köteles szabályai. Korábban jobbágytelek a földesúr összefüggő birtoka volt, az idővel nagyságában és helyében nem változott. A jobbágyfelszabadítás után azonban megszűnt a telkek feloszthatatlansága, ezzel a következő nemzedék létszámának növekedésével párhuzamosan csökkent az egy családra jutó birtoknagyság. A falvak lakosságát korlátozó jobbágyrendszerrel együtt megszűnt a települések eltartó képességével egyensúlyt tartó gyermekvállalás.

Nemcsak a jobbágyrendszer szűnt meg, de a bérmunkások alkalmazásával az ipari forradalom is olyan családformát teremtett, amiben a házasságkötésnek nem volt feltétele a gazdasági életképesség. Nemcsak a mezőgazdaságban, de az iparban dolgozók családalapítása is feltételtől függetlenné vált. Európa nyugati felén a társadalmak ugyanolyan túlnépesedőkké váltak, mint minden más kultúra a nagycsaládos rendszerében.

Ez a tény azonnal bizonyítottá válna, ha a Nyugat alatt nemcsak Nyugat-Európát, hanem az óceánokon kívüli Nyugatot, Amerikát és Ausztráliát is értenénk. Ebből kiderülne, hogy a 18. és a 19. században az emberiségen belül a leggyorsabban a Nyugat lakossága növekedett.

Ez pedig csak azért nem okozott elviselhetetlen túlnépesedést, mert a Nyugat élettere azzal, hogy Amerika és Ausztrália betelepítője lett, megtízszereződött. De nemcsak az élettere tágult minden más kultúrájánál sokkal nagyobbra, hanem az ipari forradalomnak köszönhetően a Nyugat olyan komparatív előnyt szerzett, ami lehetővé tette szinte az egész emberiség gyarmatosítását, kizsákmányolását.

A társadalomtudományok a gyarmatosításnak csak az erkölcsi oldalát hangsúlyozzák, a kizsákmányolással szerzett források történelemformáló szerepét figyelmen kívül hagyják. Pedig a gyarmatokból szerzett jövedelmek nélkül Nyugat-Európa nem tartana ott, ahova azoknak köszönhetően eljutott.

Nyugat szerencsés volt abban a tekintetben, hogy az óceánok meghódításának köszönhetően, feltárhatta életterének mintegy tízszeresét, ami viszonylag lakatlan volt. Amerika viszonylag kis területén ugyan volt már viszonylag fejlett kultúra, de mivel az igásállat hiányában megrekedt a kapáskultúrában, és ki sem lépett az Andok hegyeik közül, nem térhetett át a sokkal nagyobb fejlettségi szintű a szántóföldi önözéses gabonaterelésre. A két fő kultúrnövénye, a burgonya és kukorica kapásnövény maradt.

A történészek arra sem mutatnak rá, hogy a két amerikai magas-kultúra önerőből nem is vállhatott volna az eurázsiai és az afrikai magas-kultúrává, mert nem volt ehhez elengedhetetlenül szükséges igavonó állata.

Ausztrália pedig csak olyan gyér őslakossággal rendelkezett, ami megrekedt a gyűjtögetésnél.

Az önerőből felemelkedni képtelen Amerika és Ausztrália azonban életteret biztosított a minden korábbi magas-kultúránál fejlettebb Nyugat számára.

A Nyugatnak azonban nemcsak üres élettérre volt szüksége, hanem gyors meggazdagodásra is. Ehhez ugyan a fő forrást Amerika meghódítása jelentette, de a felhalmozási forrásait az emberiség szinte egészének kizsákmányolása növelte fel. A fejlett Nyugaton a 20. századra ugyanis létrejöttek a túlnépesedést megállító feltételek.

-       1. Az egy lakosra jutó jövedelem jóval haladja meg a létminimumot.

-       2. A tudomány oldja meg a fogamzásmentes szexuális életet.

-       3. A társadalom munkaerőigénye haladja meg a 12 éves képzést.

E három feltétel esetén a gyermekvállalás spontán lecsökkent a létszám újratermelési szintje alá.

A 18. és a 19. század történelmét azzal lehetne leírni, hogy a Nyugat népessége nőtt a leggyorsabban, a jobbágyfelszabadulásnak és az ipari forradalomnak köszönhetően. A 20. század közepétől kezdve azonban megszűnt túlnépesedni. Fajunk életében ennek köszönhetően először jött létre olyan társadalmi állapot, amiben a társadalomnak kellett támogatni a családok gyermekvállalását és azok tudásban gazdag felnevelését.

Az öntözéses szántóföldi gabonatermelés olyan társadalmakat hozott létre, amelyek túlnépesedését kellett féken tartani. Hatezer éven keresztül csak olyan társadalmak jöhettek létre, amik a halálozást olyan mértékben növelték, hogy a népszaporulat 1-2 ezreléknél ne legyen gyorsabb.

A 20. század második felére létrejöttek a kevesebb gyermekvállalás feltételei, és olyan szintre emelkedett a munkaerővel szemben támasztott minőségi igény kielégítését, a lakosság mennyiségi újratermelését csak akkor biztosítják a családok, ha a társadalom ehhez támogatást biztosít.

Sajnos, a gyermekvállalás társadalmi támogatása több gyermeket, és nem a sikeresebben nevelést jutalmazza. Ezért minden fejlett társadalomban a gyermekvállalás kontraszelekciós, vagyis ott nagyobb, ahol a társadalmi érdek, a felnevelés várható eredménye kisebb. A sikeres gyermeknevelést ígérő családoknál pedig egyre alacsonyabb a gyermekvállalás, ami már a létszám újratermelését sem biztosítja.

Mivel a következő generáció minősége elsősorban a gyermekvállalás mögötti családi háttér minőségétől függ, a kontraszelekció jobban fékezi a következő generáció javulását, mint amire a társadalmi támogatás mennyisége és minősége képes lehet. A jelenkori fejlett társadalmak működtetésének a legfontosabb követelménye, a létszám tartását tartó gyermekvállalási létszám mögötti minél jobb családi struktúra. Ennek ellenére minden fejlett társadalomban a gyermekvállalás kontraszelekciós.