Tartalom

Kopátsy Sándor EE 2016 02 13

Három kívánságom

A 94. éves születésnapom jól indul. Elképesztő ajándékot kaptam. Új, rendezettebb kiadásban megjelenik még egyszer a Történelemismeretem című és a kiadásra előszített könyvem, a Társadalomszemléletem rangos kiadótól. Ráadásul angol nyelven is. Ez az első születésnapom, amin örültem, hogy megéltem. Biztosan nem élnék, ha nem élvezhettem volna a szellemi munkáimnak a gyümölcsét. Azt ugyanis mindig tudtam, hogy néhány felismerésemnek mekkora értéke van. Ezek nekem mindig sokkal többet értek, mint az esetleges elismerés. Kielégített a meggyőződésem, hogy egyszer a halálom után valaki felfedezi, hogy ezt én már korábban felismertem, megfogalmaztam.

Ilyennek tartom, hogy harminc éve felismertem, hogy változatlan környezetben nincs biológiai fejlődés, nem jár a biológiai óra. Eddig senki sem értette meg, de egyszer közhellyé fog válni. Ezt még megpróbálom valahol eladni

Évtizedek óta abban is biztos vagyok, hogy a társadalomtudományok egyik jelenkori új személetű, nagyja vagyok. Ennek az életemben való elismerésében nem bíztam. Nem is tettem szinte semmit annak érdekében, hogy ez a képességem nemzetközileg felismert legyen. Ez is olyan szakja a tudományoknak, amiben elismerést csak angol publikációk hozhatnak. Az aktív angoltudásom mégsem fejlesztettem abban az irányban, hogy vakon, angolul gépelhessek, de akár diktáljak. Megmaradtam a passzív művelése mellett.

Amilyen jó a gondolkodásom, anélkül, hogy ezért megdolgoztam volna, annyira sok áldozatba került volna, hogy angolul publikálhassak. Szerencsére vártam, hogy ebben találok egyszer segítséget. Pár hete ez is megjött. Ígéretet kaptam arra, hogy a Történelemszemléletem című könyvem kiegészítem, profi szerkesztő elé kerül, és újra megjelenik. Kiadják a másik már kész kéziratomat is Társadalomszemléletem címmel. Mindkét könyvet angol nyelven is kiadják, sőt terjesztik is. Ennek is csak akkor van értelme, ha a kiadója tekintélyes.

Ezzel a legmerészebb álmom teljesülhet. Az elismerésem is megérhetem. Most már először van olyan tervem, hogy még néhány évet megélhessek. Soha nem voltam olyan helyzetben, hogy ilyen reális vágyam lehetett volna, mégis megéltem. Ez soha nem jelentette ugyan azt, hogy az elérteket kevesellem.

Gyerekkorom óta mindig azt éreztem, hogy szerencsés vagyok, mivel vágyaimnál sokkal többre vittem. Nem tudok egyetlen olyan felismerésemről, amit tudatos célratöréssel értem el. Mindent annak köszönhettem, hogy kíváncsi vagyok.

Most, hogy a társadalomtudományi ismereteimet tartalmazó két könyvem, gondosan előkészített kiadásban nemcsak megjelennek, de eljutnak mind az egyetemi fiatalokhoz, mind angolul a nemzetközi fórumokig, a legmerészebb vágyaim is sínre kerülnek. Ez már megvalósul a közreműködésem nélkül is.

Marad egy kis, szinte ötletnél nem sokkal több publikációm, amit huszonöt éve dédelgetek. Darwin nem vette észre, hogy a fajok fejlődése változatlan környezetben stagnál. Minél több a környezetváltozás, annál gyorsabb a fajfejlődés, vagyis változatlan környezetben áll a fajfejlődés órája. Az ember, az utolsó faj abban különbözik az elődeitől, hogy egyre inkább maga is környezetének változtatója, ezzel fejlődésének motorja lett. Az ipari forradalom, de még inkább a tudományos és technikai forradalom óta maga az ember egyre gyorsuló ütemben változtatja a környezetét.

Először az ember az önözéses gabonatermeléssel lett a környezetének alapvető megváltoztatója. A kínai önözhető folyamvölgyek, a Nílus elárasztott völgyében szinte semmi nem maradt az eredeti természeti környezetből. Általánosan elmondhatjuk, hogy a társadalomfejlődés ott jutott magasabbra, ahol az ember a természetet jobban az igényeihez igazította. Ennek ellenére még mindig az eredeti természeti környezetet féltjük, azt akarjuk megőrizni. Nem merjük kimondani, hogy az ideális természet az, ami az emberi faj érdekének jobban megfelel. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az a jobb, ami jobban megváltozott, csak azt, amit sikerült jobban az ember életteréhez igazítani. A túllegeltetés, az indoktalan mértékű erdőirtás, rövidlátó, az ember érdekét sértő természetrombolás.

A modern nagyvárosok életkörülményeinek alakulásában már szinte jelen sincs a természeti környezet, mégis hatezer éve a városok a társadalmi fejlődés motorjai, ott a leggyorsabb az ember életét javító állandó változás. Ez azonban csak addig igaz, amíg az urbanizáció nem válik gyorsabbá annál, ami még nem üt vissza. Az emberiség nagyobbik, lemaradó fele jelenleg eszeveszetten urbanizálódik. Jelenleg a milliós nagyvárosok lakossága nő a leggyorsabban, amelyekben a lakosság növekedése az elviselhetőnek a többszöröse.

Ugyanakkor a tudomány és a technika jelenlegi szintjén az optimális településforma a 20-30 milliós agglomeráció, amelyben a vállalatok közötti együttműködés órákra beállítható, a tudományos oktatás és képzés, a lakosság kulturális igényei magas szinten kielégíthetők. Az ilyen agglomerációk jelentik a jelenkor társadalmi igényét legjobban kielégítő természeti környezetet, amibe nyoma sincs az eredeti természet környezetnek.

Ennek ellenére az ember ösztöne minden környezeti változástól fél. Ezt a felismerésemet még megpróbálom elfogadtatni. Jó volna, ha az álalunk okozott környezetváltozástól való hisztérikus félelem divatjában hozzá tudnák járulni a pánik lecsendesítéséhez.

Marad azonban a magyar társadalom útját egyengető három kívánságom.

I. Növelni kell a foglalkoztatást.

II. Befolyásolni a családok gyermekvállalását.

III. A társadalmi igényhez igazítani az oktatást.

Előre bocsátom, hogy mindhárom feladat lényege, hogy ezek fontosabb társadalmi feladatok annál, hogy a piaci jelzések figyelembevétele nélkül, hatékonyan működhessenek.

Elmúlt hatvan éve, hogy felismertem a rendszerünk legnagyobb fogyatékosságát, az áruk és a szolgáltatások számára teret kell teremteni a piacnak. Az Új Gazdasági mechanizmusnak el volt az eredeti célja. Bölcsen arra nem is gondoltunk, hogy ezzel párhuzamosan be kell vezetni a politikai demokráciát is. akkor csak azt láttuk, hogy erre nincs világpolitikai lehetőség. Azt akkor még nem láttam, hogy ennek a belső társadalmi feltételei is hiányoztak. Erre az 1990-es kínai reform hívta fel a figyelmemet.

Azt pedig csak öreg koromra ismertem fel, hogy a piacosításból is kimaradt a jelenkori társadalmi felépítmény legfontosabb három eleme, a munkaerő foglalkoztatásának, a következő nemzedék felnevelésének és képzésének piacosítása.

A foglalkoztatás növelése.

A történelemtudomány egyik hibája, hogy a foglalkoztatás alakulását figyelmen kívül hagyja, annak ellenére, hogy a munkaalkalom hiánya már a magas-kultúrákban szinte azonnal jelentkezett, és ösztönösen igyekeztek levezetni. A piramisok építése kétségtelen a termelő munkát nem találók foglalkoztatása volt. Tehát ez esetben sem a megfogalmazott cél volt az igazi ok. Minden osztálytársdalom több munkaerővel rendelkezett, mint amennyi értéktermelő feladatot adhatott. A nem foglalkoztatott munkaerő azonban társadalompusztító. Ezt azonban egyetlen társadalom sem volt hajlandó elfogadni, tehát foglalkoztatási célokat kellett kitalálni.

Most megelégszem azzal, hogy Európa nyugati felének foglalkoztatási gondjával foglalkozom. Az Európai Unióban, különösen a nem puritán kultúrájú tagországokban, azon belül is Magyarországon a foglalkoztatás botrányosan alacsony. Kevesen és keveset dolgoznak. Ez az elsődleges oka annak, hogy Európa vészesen lemarad nemcsak a távol-keleti, konfuciánus, de a négy óceánokon túli angolszász országhoz képest is.

Az alacsony foglalkoztatás abból fakad, hogy a munkaerőt nem tekintik árunak, aminek az árát a kormány és a szakszervezet közösen hatóságként szabályozza, nem pedig a keresletének és kínálatának aránya határozza meg. Mind a kormány, mind a szakszervezetek azt hiszik, hogy a munkaerő árát és a foglalkoztatás feltételeit nem a piacnak, hanem nekik kell megállapítani.

A bolsevik diktatúrák gyenge gazdasági teljesítményét elsősorban az okozta, hogy az áruk és a szolgáltatások forgalmát, a felhalmozási feladatok közti szelekciót nem a piacira bízták, hanem a politikai diktatúra feladatának tekintették. Az európai marxista diktatúrák azért mondtak csődöt, mert az áruforgalomban a piac jelzéseit figyelmen kívül hagyták.

Az azonban a reformereknek sem jutott eszébe, hogy a jelenkor legfontosabb termelési tényezőjét, a munkaerő foglalkoztatását is a piacra kell bízni. Ez addig nem okozott problémát, amíg a marxista vezetés olyan gazdaságpolitikát folytatott, ami kielégíthetetlen keresletet teremtett a munkaerővel szemben.

A rendszerváltás után azonban a hatósági foglalkoztatás katasztrófává vált. A gyenge minőségű munkaerő az adott foglalkoztatási feltételek között nem találhat munkát. A foglakoztatás hatósági feltételei olyan drágává teszik a képzetlen munkaerő foglalkoztatását, hogy remény sem lehet arra, hogy a foglalkoztatásuk szintje megfelelhessen a társadalom érdeknek.

A kormány és a szakszervezetek olyan minimálbérben és olyan felmondási feltételekben állapodtak meg, ami a gyenge minőségű munkaerőt az értékénél drágábbá tette. A jelenlegi tartósan munkanélküliek a munkaadónak drágábbak, mint amennyit neki érnek. Ezeket csak akkor lehet foglalkoztatni, ha a munkaadónak olcsóbbak lesznek. Ezek indokolt ára akkora, ami mellett a foglalkoztatási rátája az átlagos közelében lesz.

A kormány ne a szakszervezetekkel egyeztessen a foglalkoztatás feltételiről, hanem a foglalkoztatás költségét igazítsa a munkaerőpiachoz. A munkaerőnek az értékét sem a kormány, sem a szakszervezet nem tudhatja, azt csak a piac állapíthatja meg. A munkaerő értéke annyi, ami mellett a foglalkoztatási rátája a munkaerő minőségétől, szakmájától függetlenül viszonylag hasonló szinten van.

Ezzel a problémával a klasszikus közgazdaságtan nem foglalkozhatott, mivel a munkaerő teljes ára a munkaadó és a munkavállaló között oszlott meg. A jelenkorban azonban a munkaerő árában megjelent az állam is, az öregkori és az egészségügyi ellátás fedezetére bérarányos forrást kell teremteni. Ezt a forrást jelenleg minden állam bérarányosan a munkaadótól hajtja be. A munkaerő ára más a munkavállaló és más a munkaadó számára. Azt azonban még senki sem ismerte fel, hogy az állam ezt a forrásmegosztást úgy is feloszthatja, hogy az alacsony szinten foglalkoztatottak bére után alacsonyabb, az átlagnál magasabban foglalkoztatottak után magasabb százalékot von el. Ez a két alapképzés először nyújt lehetőséget arra, hogy az állam a foglalkoztatás költségét módosíthatja.

II.

A gyermekvállalás állami szabályozása.

A társadalmak teljesítménye elsősorban attól függ, hogyan változik a következő generáció mennyisége és minősége. Ennek ellenére még egyetlen társadalomtudós sem vizsgálta mekkora az optimális létszám, és mitől függ az optimális minőség alakulása.

A létszám szabályozása.

Annak ellenére, hogy minden osztálytársadalom ösztönösen, lényegében azonos módszerekkel védekezett a túlnépesedése ellen, a társadalomtudományok máig nem ismerték fel ennek az objektív szükségességét, mert soha nem mérték, mekkora volna az optimális létszám. Erkölcsileg ugyan botránkoztak a halálokozás növelése ellen, de senki sem vetette fel a népességnövekedés fékezésének a szükségességét. Pedig elég lett volna végiggondolni, mi történik, ha az osztálytársadalom nem fokozza a többség nyomorát, nem visel háborúkat és nem üldözi a tudást. Ha ezt felmérik, rádöbbenek, hogy anarchiát okozott volna a túlnépesedés. Még a jelentős halálokozás mellett is az állandó túlnépesedései nyommás jellemezte az osztálytársadalmakat.

A halálokozást csak a születések csökkentésével lehetett volna elkerülni. Ennek azonban hiányoztak a technikai feltételei. Az ember ösztönének megfelelő fogamzásokat ugyanis nem lehetett külső hatalomnak korlátozni. Minden osztálytársadalomban többen születtek és maradtak életben, mint amennyit a már biztosított életkörülmények között el lehetett tartani.

A kiscsaládos jobbágyrendszer.

A történelem során egyszer fordult elő, hogy a nyugat-európai kiscsaládos jobbágytársadalomban megoldották, hogy csak annyi gyermekvállaló házasság történjen, amennyi jobbágytelek van. A jobbágytelkek társadalmi érdeknek megfelelő száma azonban csak nagyon lassan, az eltartó képességgel arányban nőtt. Arról hogy a házasságon kívüli gyerekek ne maradjanak életben a keresztény egyház gondoskodott azzal, hogy az egyházi házasságot nem kötötteket nem, tekintette házasoknak, ezek gyermekeiket nem keresztelte meg, de még el sem temette. Annak ellenére, hogy ez a gyermekvállalási korlátozás sok századon keresztül eredményesen működött, a társadalomtudósok említésre méltónak sem tartották.

Azt ugyan a francia történészek már a két világháború között kimutatták, hogy e módszernek köszönhetően Nyugat-Európában a házasságok jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódtak, de még ők sem ismerték fel, hogy ennek köszönhetően, a nyugat-európai feudális társadalmakban, a világ minden más kultúrájában kialakulthoz képest, az első 2-3 szülés kimaradt. Vagyis a nők termékenysége 2-3 szüléssel alacsonyabb volt.

Más születéskorlátozást nem ismer a történelem. vagyis a nyugat-európai feudális társadalomban harmad akkora sem volt a túlnépesedési nyomás. Ezért lehetett a társadalom minden más kultúrához képest humánusabb és jobban élő. Még senki sem vetette fel, hogy a jobbágycsaládok életmódja azért lehetett lényegesen jobb, mert a jobbágytelek adózott jövedelméből 2-3 gyermekkel kevesebbet kellett felnevelni.

1990-ben Kínában azonban bevezették a gyermekvállalás állami korlátozását. Ezen leghangosabban a Nyugat liberális politikusai, és a római katolikus egyház botránkozik. Azt fel sem veti senki, hogy éppen a római katolikus vallás működtette sok száz éven keresztül a gyermekvállalást korlátozó módszert.

Arról ugyan keveset tudunk, mennyire tudatos volt a kínai reform előkészítői számára a gyermekvállalás korlátozásának szükségessége, de biztosan nem volt véletlen e nagyon népszerűtlen módszernek a bevezetése.

Az azonban köztudott, hogy a 20. század minden gazdasági csodája ott történt, ahol spontán leállt a magas gyermekvállalás. Ez azonban minden fejlett társalomban kontraszelekciót hozott létre. Nincs olyan sikeresen működő társadalom, ahol a lakosság átlagosnál magasabb jövedelmű és iskolázottabb részében a természetes népszaporult elegendő volna a létszám tartásához. Ugyanakkor a leszakadt rétegekben viszonylag magas marad a gyermekvállalás.

III

A gyermekvállalás családi háttere.

Nem meri leírni senki, hogy a következő generáció teljesítménye elsősorban attól függ, milyen a minősége. Az pedig elsősorban attól függ, milyen a születések mögötti családi háttér. Pedig ezen háborog a közvélemény. Köztudott, hogy a gyermekek várható társadalmi értéke elsősorban attól függ milyen a szülők iskolázottsága, és mekkora az egy családtagra jutó jövedelem. Általános, de ki nem mondott tény, hogy a gyerekek várható társadalmi helyzete, szoros korrelációban van a szülőkével. Kivételnek számit, ha a gyerekek felnőtt korukban nem annak a társadalmi rétegnek a közelében lesznek, amiben a szüleik voltak.

A jelenkori fejlett társadalmak ugyan nem osztályokra tagozódnak, de a jövedelmi és iskolázottsági rétegek nagy részben a következő generáció újratermelődik. Ebből következik, hogy a következő generáció éréke elsősorban azon múlik, milyen a gyermekvállalás mögötti társadalmi háttér struktúrája. Ez a tény igazolja jelmondatom: Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó harmadban, és fordítva, az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felsőben, a következő nemzedék értéke többször akkora volna, mint a jelenlegi gyermekvállalás struktúrája mellett.

Ezt az állításomat csak az cáfolhatná, aki bemutatja, hogy a gyermekek várható értéke elsősorban nem a családi hátterünkön múlik. De ezt azért nem mutatják ki, mert oda lenne az oktatási rendszer és a pedagógusok bérének hangsúlyozása. Ezt a két szempontot ugyan én sem becsülöm le, ez kiderül a következő vágyamból.

Arra csak most a kínai egy gyermekvállalás tapasztalta hívta fel a figyelmemet, hogy mekkora szerepe van az egyetlen gyermekvállalásnak. Az ugyan köztudott, hogy konfuciánus társadalmakban a szülők lényegesen több figyelmet, időt és pénzt fordítanak a gyermekük iskoláztatására, mint a többi kultúrákban. Ennek az a magyarázata, hogy a kelet-ázsiai társadalmakban a korlátlan uralkodói hatalom végrehajtó apparátusa az oktatási rendszerükben gondosan képzett és szelektáltak, a mandarinok voltak. Ezért évezredek óta a nem a származás, hanem az oktatási rendszerben szelektált értelmiség jelentette a karriert.

Az, hogy a szülők figyelme és iskolázottsága fontos, sugallja azt is, hogy a felnevelés eredménye függ a vállalt gyermekek számától. Elég megnézni egy olyan grafikont, ami megmutatta volna, hogyan függ az egy családtagra jutó jövedelem és az egy gyermekre fordított szülői gondoskodás a gyermekek számától. Ebből ugyanis azonnal kiderülne, hogy főleg a szegényebb családokban milyen gyorsan csökken az egy gyermekre fordított jövedelem és a vele való foglalkozás ideje.

Ez most Kínában bebizonyosodott. A legutóbbi tíz évben az oktatás hatékonysága, az úgynevezett PISA felmérés alapján, Kínában javult a legjobban. Ez azt bizonyítja, hogy minden családi szinten az egyetlen gyermek nevelése hatékonyabb, mint ha többen vannak. Ugyanakkor Magyarországon a rendszerváltás után, mivel az alacsony rétegekben jellemzővé vált a tartós munkanélküliség, és nagyobb a gyermekvállalás, romlott az oktatási rendszerünk minősítése.

A fejlett társadalmakban a gyermekvállalás csökkenését látva bevezették a gyermekvállalás támogatását. Ezt olyan családi pótlékkal akarják elérni, ami elsősorban a gyermekvállalás számát jutalmazza. Ennek az a következménye, hogy a szegényebb és kevésbé iskolázottak vállalnak több gyermeket, ugyanakkor a jómódú és a magasan képzettek egyre kevesebbet.

Ezt a kontraszelekciót fokozza a nyugdíjrendszer, ami az életkeresettől függ. Márpedig az életkeresetet csökkenti az anyák gyermekvállalása. Vagyis a diplomás, a magas keresetű anyák vesztenek a gyermekvállalással a legtöbbet. Ezek gyermekvállalását eleve kitolja a késői házasság, ami a diplomaszerzés utánra tolódik. Ezt fokozza, hogy a karrierjük megalapozása érdekében tovább halasztják a gyermekvállalást. Későn, kevesen és azok is csak egy gyermeket vállalnak. A több gyermek vállalása Mert ez nemcsak szakmai karrierjüket, de öregkori anyagi érdeküket is sérti. Ezért aztán a fejlett társadalmakban a diplomás nők termékenyégi mutatója mindenütt jelentősen a 2 alatt van. Vagyis minél sikeresebbek a diplomás anyák, annál kevesebb a gyermekvállalásuk.

A fejlett társadalmakra jellemző kontraszelekciós gyermekvállalás a következő generáció értékének a fő csökkentő oka. Ezen csak az olyan öregkori ellátás segít, ami nem az életkeresettől, de még nem is a gyermekvállalás számtól, hanem annak hatékonyságától függ. A társadalom számára egyetlen olyan gyermek felnevelése is nagy érték, aki a legfelső adózó ötödbe kerül, és óriási kár hat olyan gyermek felnevelése, akik az alsó ötödbe kerülnek.

Németh László nyolcvan éve, a minőség forradalma címmel adta ki esszégyűjteményét. A jelenlegi családpolitika pedig még mindig a mennyiség maximalizálása érekében munkálkodik.

Oktatási reform.

Oktatási rendszerünk csődjét már nemcsak a nemzetközi felmérés, de a hazai közvélemény is tudomásul vette. Most a reformjával fontoskodnak. A nagy nyüzsgés közepette senkinek nem jut eszébe, mi az oka annak, hogy két szakképzésünk, a művészetek és a hivatásos sportok képzésében a világszínvonal élvonalában vagyunk, a közoktatásunk színvonala pedig egyre süllyed.

A különbségre nyilvánvaló a magyarázat.

A művészetek és a hivatásos sportolók képzése eleve a minőségre koncentrált. A közoktatás pedig általános iskoláztatást a középszerűséget szolgálta. Az előbbi a kiválókat, az utóbbi a politikai elvárás szolgálatára alkalmasakat nevel. A művészetek és a cirkuszok kezdettől fogva a kiugró teljesítményt jutalmazták, a társadalomnak pedig szürke szolgákra volt szüksége. A múltban sem a közigazgatás, sem a gazdaság nem igényelt tehetséget, sokkal inkább engedelmességet. A közigazgatás a hatalom szolgálatát, a gazdaság a stagnáló technika ismeretét igényelte. Mivel sem a hatalom igénye, sem a termelés technikája nem változott, egyik sem igényelte a végrehajtók fantáziáját, sőt éppen azokat nem tudta használni.

Az osztálytársadalmak közös jellemzője volt, hogy azokban nemcsak a lakosság mennyisége volt mindig több a hasznosíthatónál, de a munkaerő minősége is meghaladta a társadalom igényét.

Tehetségben hiány csak a luxust kielégítő művészekben és a tömeget szórakoztató cirkuszi artistákban volt.

Az értelmiség képzésére csak a mandarinokkal működtetett társadalmakban és a vallás klérusának képzésében volt szükség. A Nyugat kultúrájában az első egyetemek csak a 13. században alakultak ki. Ezek is elsősorban a vallási klérus igényéhez igazodtak. A kiemelt tanszék a teológia volt.

Változás csak a reformáció hozott elsősorban azzal, hogy a vallás közös latin nyelvét a hívek nyelvére cserélte. Fő célja a híveknek a bibliához, az egyistenhithez, a hívekhez közelebb hozása volt. Ezért tette egyik fő feladatává a népoktatást. Annak ellenére, hogy a népoktatásnak az eredeti célja a vallás szolgálata volt, óriási szerepet játszott a Nyugat további történelmében.

Jó kétszáz évvel később, az ipari forradalom, majd a vasúthálózat kiépülése gazdasági alépítményt jelentett a nemzetállamok kialakuláshoz. Ezzel a közigazgatás, és a kereskedelem is megkövetelte az olvasás és az írás széleskörű ismeretét.

A munkaerő egyre magasabb képzését a gazdaságban csak a tudományos és technikai forradalom követelte meg. Ekkor jelent meg a mennyiség társadalma után a minőség társadalma. Alig száz év alatt szinte minden munka hatékony elvégzéséhez minőségi munkaerőre lett szükség.

Ezt a minőségi változást először Max Weber német politológus ismerte fel a 20. század küszöbén. Azzal, hogy kimondta, a kor társadalmait csak a protestáns népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni, kimondta, hogy a társadalom működésének hatékonysága elsősorban a lakosság minőségén múlik.

Ebből követezik, hogy a közoktatásnak is át kell alakulnia olyanná, amilyen évezredek óta a művészek és a spotok nagyjainak a képzése volt.

Milyen képzésre van szükség.

Minél korábban történjen a képesség fejlesztése és felismerése.

Magzati kihordás.

A képesség fejlesztése már a fogamzással elkezdődik. Finnországban közel nyolcvan éve rögzítik a kihordás adatait és mérik annak következményeit. Bebizonyították, hogy a jó magzati kihordás jelentősen növeli a későbbi életpályán elért eredményt. Ezért tudomásul kell venni, hogy a jó magzati kihordáson is múlik, milyen lesz a későbbi életpálya, mekkora lesz a felnőttkori társadalmi érték.

Ebből annak kellene következni, hogy az átlagon felüli magzati kihordás premizálni kell. Ehhez sokkal nagyobb társadalmi érdek fűződik, mint a koraszülöttek megmentéséhez. Az utóbbi elsősorban a szülők érdeke.

Az is jogos feltételezés, hogy a jobb magzati kihordás függ az anyák hozzáállásától, képzettségétől, a család anyagi helyzetétől, a társadalom érekét mégis a társadalomnak kell jutalmazni.

Azt ismeretkörömben is megtapasztalhattam, hogy a vízbiztonságot a születés után néhány héten belül kell átmenteni, vagyis viszonylag rövid idővel a magzati élet után.

Az első négy év.

Ennek jelentősége egyre inkább elismertté válik, és egyre többet tudunk az okairól. Az még általános biológiai törvény, hogy a fiatalkori élmények erősebben hatnak, mint a felnőtt koriak. Ezért a gyermekorvosok joggal hangsúlyozzák, hogy az első négy év táplálkozása fontos az agyfejlődés szempontjából.

Az most derül ki az Egyesült Államokban folyó sokmilliós felmérésből, hogy a négy éves kori szókincsben nemcsak óriási különbségek vannak, hanem azok mennyisége jelentősen befolyásolja a későbbi iskolai eredményeket is. Tíz év után megállapították, hogy a szókincs nagyságával szoros korrelációban van az iskolai eredmény. Ennek alapján dolgozták ki annak a tervét, hogy a gyerekek 2-4 éves korban már legalább heti két napon gyermekközösségben vegyenek részt. Felismerték, hogy hat éves kor előtt kell elkezdeni a képzést. A nagyobb szókincs megszerzésében a televízió és a mobil telefon használta is óriási szerepet játszhat. Ezért volna fontos társadalmi érdek a gyermekek szókincsfejlesztését szolgáló műsorok készítése.

Iskolai oktatás

Az iskolai oktatást is a képességek fejlesztésére kell átállítani. Ez csak akkor működhet hatékonyan, ha a képesség és annak nagysága tekintetében homogének a tanulócsoportok. Ezt azonban csak akkor lehet elérni, ha az iskolaválasztás a szülők és az iskola közös feladata. Ebben az oktatáspolitikának nem lehet beleszólása. Nem lehet az iskolaválasztást lakóhely alapján szabályozni.

Az oktatás csak akkor működhet jól, ha az iskolák teljesítményét a minisztérium méri, és nyilvánosan tartja.

Az iskolákat profilozni kell, humán, műszaki, ezen belül is több szakmára kell bontani. A pedagógusok fizetését az iskolák minősítéséhez kell igazítani.

Ami fontos, ott a piac legyen az úr.

Elmúlt hatvan éve, hogy felismertem a rendszerünk legnagyobb fogyatékosságát, az áruk és a szolgáltatások számára teret kell teremteni a piacnak. Az Új Gazdasági mechanizmusnak el volt az eredeti célja. Bölcsen, arra nem is gondoltunk, hogy ezzel párhuzamosan be kell vezetni a politikai demokráciát is. akkor csak azt láttuk, hogy erre nincs világpolitikai lehetőség. Azt akkor még nem láttam, hogy ennek a belső társadalmi feltételei is hiányoztak. Erre az 1990-es kínai reform hívta fel a figyelmemet.

Kopátsy Sándor gondolatai

Oldalak

2016. február 17., szerda

Három kívánságom