Minőségi embertermelés

Kopátsy Sándor                 EO                   2016 02 07

Minőségi embertermelés

Hatvanegy éve írtam Nagy Imrének egy feljegyzést, hogy a gazdaság egészét piacosítani kell, nem elég a mezőgazdaság megreformálása. Utasítására elkészítettük az Új gazdasági mechanizmus című anyagot. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy őt leváltották, a közvélemény pedig egy két évvel később forradalommá robbant. Akkor eszünkbe sem jutott, hogy a legfontosabb társadalmi feladatot, a következő nemzedék nevelését is piacosítani kellene.

Azt csak évtizedek múlva ismertem fel, hogy a következő generáció felnevelése a mechanizmus előtti állapotban maradt, azt továbbra is a piac szerepének kizárása jellemzi.

Most a pedagógusok lázongása idején időszerűvé válik a napirendre tűzése.

A munkaerő újratermelése.

Tudom, már az is megbotránkoztató, hogy a felnevelés helyett újratermelést mondok. Még bennünk élnek a mintegy hatezer éves reflexek, amikor a munkaerő spontán is bővítetten termelődött újra, mindig több és jobb volt annál, amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ezért aztán nem okozott problémát, hogy a klasszikus közgazdaságtan figyelmén kívül hagyta, hogy ez is az újratermelés része, az elhasznált pótlása, a növelése pedig a nemzeti vagyon felhalmozása. A munkaerővagyon azonban mindig jobban bővült, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott.

Érdekes módon, a tőkés osztálytársadalom előtt figyelembe sem vették, hogy a munkaerő jelentős hányada nem volt munkára fogható. Nem találkoztam olyan történészi munkával, ami felvetette volna, hogy minden osztálytársadalomban alacsony volt a foglalkoztatás, a munkaerő jelentős hányadát nem lehetett értéktermelésre használni.

Ezért fel sem merült, hogy miért végzettek minden osztálytársadalomban jelentős közmunkát, haszontalan kincsképzést, pocsékolást. Fokozni kellett a halandóságot, és üldözni a tudást gyarapítókat, mert sok volt mindkettőből.

Arra csak Skóciában döbbentem rá, hogy Stonehenge építése is lényegében közmunka volt. A dagály olyan jól ellátta a tenger gyümölcseivel a lakosságot, hogy bőven maradt idő az óriási munkaigényű építmény létrehozására.

A 20. században aztán berobbant a tudományos és technikai forradalom, annak hatására lecsökkent a lakosság elviselhetetlen szaporodása, ugyanakkor kielégíthetetlenné vált a munkaerő minőségével szemben támasztott igény.

Hatezer éven keresztül az elviselhetőnél többen születtek, és jobb képességűek lettek, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ezért vált jellemzővé a halálozás fokozása és a tudásvágy üldözése.

A 20. század dereka óta az emberiség fejlett ötödében a gyermekvállalás a létszámot biztosító szint alá csökkent, a gyermekvállalást a társadalomnak anyagi támogatással kell ösztönözni. Ezt azonban a társadalmak olyan módszerekkel teszik, ami kontraszelekciót. Minden fejlett társadalomban, amik az emberiség ötödét és élcsapatát jelentik, a gyermekvállalás a családok gyermeknevelésével fordítottan arányos. Minél jobbak a családok gyermeknevelési adottságai, annál kevesebb gyermeket vállalnak, és minél kedvezőtlenebbek az adottságok annál többet.

Sok tucatszor leírtam, hogy Magyarországon a következő nemzedék értéke, jövedelme, háromszor nagyobb lenne, ha a gyermekvállalás megfordulna, ha a jó adottságú családokban születne annyi gyermek, mint a kedvezőtlenekben, és fordítva, a kedvezőtlenekben csak annyi, mint jelenleg a kedvezőkben. Ez azért kártékony, mert a társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen minőségű a gyermekvállalások mögötti családi háttér. Ezért az oktatás hatékonysága elsősorban nem a pedagógusok fizetésétől, az oktatás módszerétől, hanem a diákok mögötti családi háttértől függ. Ezzel a közvélemény ugyan tisztában van, az oktatáspolitika és a pedagógusok tudomást sem vesznek róla.

Annak ellenére, hogy a gyerekek tanulási eredménye elsősorban a szülők iskolázottságától és jövedelmétől függ, erről nem vagyunk hajlandók felméréseket készíteni. Fajunk fejlettségével arányosan nő a gyermekek iskolázottsága és a képességüknek differenciálódása is. Ezért tehetségek, potenciális társadalmi értékek születnek nem iskolázott, és szegény családokban is. Az iskolarendszernek a gyerekek képessége alapján kell szelektálni. De szelektálni kell, mert csak a képesség alapján homogén közösséget lehet eredményesen oktatni.

A pedagógusok sem hajlandók tudomásul venni, hogy az oktatás módszerét a diákok képességével kell szinkronba hozni. Mert csak a képesség tekintetében homogén közösséget lehet hatékonyan képezni. Ennek ellenére Az alsóbb szinteken a beiskolázás lakóhely alapján történik. Ezért nálunk kiemelkedő iskola csak az lehet, amelyik olyan környezetben működik, ahol a szülők jómódúak és iskolázottak.

Az optimális gyermekvállalási szám.

Én is hegyed magammal nőttem fel, és nekem is három gyermekem van. A sok gyermeket vállaló családok híve voltam. De csak addig, amíg ezt érzelmi alapon kezeltem. Ahogy materialista társadalomtudós lettem megváltozott a véleményem. Ma már tudom, hogy a létszám tartásához közel két gyermekes család a kívánatos átlag. A felnevelés optimuma azonban ennek olyan elosztását követeli meg, amiben a gyermekvállalás optimális száma az alacsonyabb jövedelmek irányában csökken, a magasabb jövedelem arányában pedig nő. Ebből fakad, hogy a jövedelem és képzettség tekintetében a felső tizedben szinte bármennyi gyerek eredményesen felnevelhető, az alsó tizedben pedig az egy is sok.

Sajnos, nálunk a gyermekvállalás a családok erre való képességével fordítottan arányos. Megfizethetjük jól a pedagógusokat, lehet tökéletes az oktatott anyag és az oktatási módszer, egyre hátrább csúszunk az oktatásuk eredménye rangsorában.

A 25 éve folyó kínai gyermekkorlátozás tapasztalata alapján az mutatkozik meg, hogy az egyetlen gyerek nevelése volna mindenütt az optimális. Természetesen, ez nem felelhet meg a társadalom érdekének. Kína, amióta bevezette az egyetlen gyermek engedélyezését, az egyetlen viszonylag szegény ország, amelyik a PISA rangsor elitjébe emelkedett. Ez egyetlen gyermekre nemcsak több jövedelem, de több idő is jut. Márpedig az oktatás eredménye jelentős mértékben azon múlik mennyi jövedelmet, időt fordítanak a szülők a gyermekük iskoláztatási eredményre. Márpedig, ahol ez eleve kevés, a két gyermek esetében már elégtelen. Ezért a családok alsó tizedében az egy gyermek is sok, az alsó harmadában egy az optimális. A középső harmadban indokolt a kettő, a felsőben pedig a három. A felső tizedben a hatnak is jobbak a kilátásai, mint az alsó harmadban az egynek.

A gyermekneveléstől függő öregkori ellátás.

A fenti optimumok ellenére, nem értenék egyet a gyermekvállalás hatósági szabályozásával, de olyan öregkori ellátást tartok egyedül célszerűnek, aminek a nagysága a gyermeknevelés eredményével arányos. Abban a két diplomás gyermek nevelése nagyobb ellátást eredményez, mint a hat alapfokú felnevelése. A szülők öregkori ellátása attól függjön, a gyermekvállalásuk mennyire felelt meg a társadalom érdekének.

Az oktatáspolitikának tudomásul kellene venni, hogy a gyermeknevelés hatékonysága elsősorban a szülőkön múlik. A szülőket abban kellene érdekletté tenni, hogy mennyi gyermek és azok milyen képzése jelent számukra öregkorukban optimális ellátást. Az ilyen öregkori társadalmi gondoskodás azonban csak akkor lehet hatékony, ha az oktatáspolitika felméri az optimális képzés társadalmi hátterét, és már a családi pótlékot is a társadalom érdekéhez igazítja.

A pedagógusok díjazása.

Tudomásul kellene venni, hogy a munkaerő áru, azt úgy kell megfizetni, hogy a kereslete és a kínálata olyan arányban legyen, mint a többi szakmában. Ha kevés a pedagógus indokolt a fizetésük emelése. De nem is elsősorban azért, mert a nagyobb fizetésért jobb lesz a teljesítményük, mert ez nem várható, hanem azért, hogy vonzóbb legyen ez a pálya. A pedagógusoknak nem a fizetését, hanem a pályájuk vonzerejét kell emelni. Nem a pedagógusok száma kevés, hanem erre a pályára kicsi a tehetségesek vonzása.

Mivel anyám tanítónő volt, meglátogattam az iskoláját. Megnéztük az osztálya társadalmi összetételét, és megdöbbentem, az osztálytársainak negyede volt arisztokraták, földbirtokosok lánya, akik nem is akartak tanítani, de a családjuk elvárta, hogy iskolázottak, zongorázni tudók legyenek. Minden négy tanulóra volt zongoraszoba. Parasztok vagy munkások lánya nem is volt közöttük.

Ezután megnéztem, a fiúk közül ki lett tanító. Ott, főleg a református kollégiumokban, már voltak parasztszülők fiúgyerekei is. De azok hogyan? Minden tíz református elemi iskolának volt egy rektora, akinek kötelessége volt évenként, egy vagy két ki választott diákot a tíz község iskoláiból a kollégiumba küldeni. Vagyis körülbelül kétszáz diákból egyből lett esetleg középfokon végző, esetleg tanító.

Ezzel szemben ma tanítónak a diákok felső minőségi negyedéből egy sem megy tanítónak. Tanároknak ugyan lényegesen jobbak mennek, de azok között sem a leginkább életrevalók.

A két sikeres képzési rendszer.

Két oktatási területünk világszínvonalú: a művészek és a hívatásos sportolók képzése. Ennek ellenére senkinek nem jut eszébe megnézni, hogy miért sikeres a két területen az oktatási rendszerünk, mit kell tenni, hogy minden, ezeknél is fontosabb területeken is sikeresen oktathassunk.

Mindenekelőtt mindenkit elsősorban arra kell képezni, amiben eredményes lehet. Zenére, énekre csak azokat kell szakosítani, akiknek jó a hallásuk. Akinek az alkata súlyemelésre alkalmas, balettre nem tanítsuk. A versenyúszók képzésében minden úszásnemet, azokon belül a hosszú és a rövidtávra külön edzőkre bízzuk. Országos hírűek lesznek azok az edzők, akik bajnokokat neveltek. Tehát nemcsak a sikeres tanítványok, hanem a trénerek is híresek lesznek.

Ezzel szemben a képzés minden más ágában nincs lehetőség a sikeres pedagógusnak sem az anyagi, sem az erkölcsi kiemelkedésre. A tehetséges fiatalok számára nem is az átlagkereset nagysága a vonzó, hanem az elérhető siker. Nem ismerek olyan sportot és művészetet, a miben a tanulók várható keresete magas lenne, de a nagyon kevés kiemelkedő sikeresek mesebeli jövedelmet és ismertséget élvezhetnek. Ezzel szemben az olyan pályák nem vonzók, amelyeken nincs kiemelkedő sikerre lehetőség. Ilyen a pedagógusoké is.

Rákosi rendszerben tornatanárnak jobb matematikai eredménnyel mentek, mint mérnöknek. Nem az átlagos sportolók keresetek sokat, hanem a világhírűek kerestek többet, és voltak függetlenebbek, mint a miniszterek.

A művészetekben és a sportokban a képzés és a megbecsülés mindig jellemző volt. A gazdasági életben azonban nagyon ritka volt a származástól és vagyontól független karrier. Nem így van most a fejlett társadalmakban. Ma szinte minden szakmában a kiválók függetlenek és jól keresnek. Nem így a közoktatás területén dolgozó pedagógusok. Az ország húsz legjobb gimnáziuma ugyan közismert, de az ott dolgozó pedagógusok rangsora legfeljebb a diákok között ismert.

Ebben a pedagógusok is hibásak, tiltakoznak az ellen, hogy a diákok minősítsék őket. Pedig az áruk világában a fogyasztók az egyedüli minősítők. Ezt a pedagógusok azonban nem viselik el. Élvezik, hogy őket a tanítványok nem minősíthetik. Pedig a diákokénál jobb minősítés alig lehet. Nyolcvan év távlatából is tudom, hogy kik voltak a jó tanárok. Ezért hasznos volna, ha a pedagógusok fizetése bizonyos mértékig a diákoktól is függne. Érdemes volna, ha a diákok minden évben megválasztanák az iskola legjobb tanárát.

A pedagógusok azonban nem hajlandók tudomásul venni, hogy megváltozott a társadalom igénye. Ők lettek a társadalom szűk keresztmetszetét csökkentő feladatért a felelősek.