Út az osztálytársadalmak megértéséhez

Kopátsy Sándor                 EH                  2016 02 04

Út az osztálytársadalmak megértéséhez

A klasszikus közgazdaságtan egyik fogyatékosságának tartom, hogy a szellemi vagyont, illetve a munkaerő mennyiségi és minőségi változásait figyelmen kívül hagyja. Az osztálytársadalmakban ez nem okozott problémát, mert azokban a munkaerővel szemben támasztott mennyiségi és minőségi igény mindig kisebb volt, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ezzel szemben a jelenkori társadalmak szűk keresztmetszete lett a társadalom szellemi vagyona, és a munkaerő minősége.

Az osztálytársadalmak elsődleges problémája az volt, hogy a lakosság gyorsabban szaporodott, mint amennyit a társadalom foglalkoztatni képes volt, azaz spontán túlnépesedett. Ezt a klasszikus közgazdaságnak is tudatosítani kellett volna. Ennek figyelembe vétele nélkül az osztálytársadalmakat ért kritika érthetetlen maradt. Pedig az osztálytársadalmi felépítményeket az a tény hozta létre, hogy a termelő munkára épült társadalmakban az életviszonyokat munkával javítani lehetett. Az életviszonyok minőségének a legjobb mércéje a várható életkor. Az emberi közösségek életterének eltartó képességét keményen korlátozta a természet adta élelemforrás. Csak annyi ember élhetett az adott élettérben, amennyi táplálék ott a vadon termettből begyűjthető volt. Fajunk eddigi életének mintegy 95 százalékában a létszámunk csak abban a mértékben nőhetett, amennyire sikerült új természeti környezetekben berendezkednünk.

Mivel az ember volt az első faj, amelyik nem a darwini módon, nem lassan, sok tízezer év alatt adaptálódott, szelektálódott a más életterekhez, hanem az agyának és kezének köszönhetően alakította az életmódját a környezetéhez, példátlanul gyorsan, alig több mint 140 ezer év alatt a földünk szinte minden természeti környezetébe kialakította az annak megfelelő életmódját.

A társadalomtudományok sem hangsúlyozzák, hogy a fajok történetében az ember volt az első és az egyetlen, amelyik a nagyon eltérő természeti környezetkehez nagyon eltérő módon igazodva élt, ugyanakkor ugyanaz a faj maradt. A nagyon eltérő életmódok ellenére az adott életéren az eltartó képesség viszonylag nagyon alacsony és változatlan szinten maradt.

Két jelenségre mégis érdemes felfigyelni.

A rénszarvas csodákkal együtt vándorló életmód.

Ma már a biológusok képesek voltak megállapítani, hogy a kutya és a rénszarvas mintegy húszezer éve az emberhez szelídült. Ennek a három fajnak az együttélése ugyanis már jelentős lépést jelentett a pásztorkodás, az állattartás felé. Még nem volt állattartás, mert a rénszarvasokat nem terelték, nem takarmányozták, hanem a csodáikhoz csatlakoztak, velük együtt éltek. De nemcsak az ember szorult a rénszarvasra, hanem azokat az ember védte meg kutyáival és tűzzel a medvék és a farkasok ellen.

A rénszarvas is ösztönösen felismerte, hogy az ember és a kutyája számára nagyobb biztonságot teremt a náluk sokkal erősebb ragadozóval, a medvével és a farkassal szemben.

Ez azért sem volt pásztorkodás, mert a csordát nem az ember terelte, hanem az vándorolt ösztönösen ezer kilométeres útján. Az ember nem terelte a rénszarvasokat, hanem vándorlásuk során is velük maradt. De nemcsak az ember, a kutya is létérdekből csatlakozott a rénszarvas csordákkal együtt vándorló emberhez.

Vagyis az első lépés a munkával biztosított élelmezés felé a rénszarvas, az ember és a kutya kooperációja volt. Ez mind a három faj számára előnyt jelentett.

A kapás növénytermelés.

A kultúrnövények kiszelektálódása sok ezer éves folyamat nélkül el sem képzelhető. Ezt először a Közel-Keleten igyekeztem megfejteni. Ott láttam a vadbúzát először, egy rövidebb szárú, kisebb kalászú fűféle, aminek a magjait szinte csak erőszakkal lehet kicsépelni. Ezt látva építettem fel a kinemesedésük titkát. Vadásztapasztalataim alapján tudtam, hogy tízezer éve dárdával és csapdával csak úgy lehetett vadat elejteni, ha takarmánnyal csaltuk közel. A vadbúza és a vadárpa azért volt a legjobb takarmány a vadak számára, mert nemcsak szénát, de tápláló magot is tartalmazott. Ezért ezt a két takarmányt hordták a leshelyek közelébe. A rájáró vadak kitiportak néhány könnyebben kieső magot, ami ott kikelt. Évezredek során így kiszelektálódott a magját könnyen elejtő gabona.

Pár évtizeddel később tudtam meg, hogy a burgonya és a kukorica volt az első kultúrnövény, mindkettőt az indiánok a lakóhelyük közelében kapás műveléssel, kiegészítő tápláléknak termelték. Ez magyarázza, hogy az Andokban sok száz burgonyafaj alakult ki. Szinte ahány völgyben emberek éltek, annyi faj alakult ki egymástól függetlenül. Mind a burgonya, mind a kukorica csak akkor vált szántóföldi kultúrnövénnyé, amikor Európába került, ahol már sok ezer éves kultúrája volt a szántásnak.

Az önözéses szántóföldi gabonatermelés.

Csak a jégkorszak végén jelent meg a szánóföldi gabonatermelés. Sokáig ennek is csak az önözéses formája. Ennek a magyarázatával sem találkoztam.

Mi kellett ahhoz, hogy Ázsia és Afrika folyamvölgyein viszonylag gyorsan kialakuljon az önözéses gabonatermelés, ami már nagyon magas népességeltartó képességet biztosított?

Klímaváltozás.

Mintegy ötven éve a tudósok és a természetvédők hisztérikusan foglalkoznak a levegőszennyezés okozta felmelegedés fenyegető veszélyeivel. Azt még egyikük sem vetette fel, hogy az elmúlt mintegy hatezer év minden bámulatos eredményét kizárólag annak köszönhetjük, hogy tőlünk függetlenül óriási éghajlatváltozás, felmelegedés következett be. Ha ez nem szakad ránk, ma ezrednyien lennénk, és gyűjtögetésből élnénk, a várható életkorunk 25 év körül volna. Ráadásul akkor nem volt a felmelegedés hatásai ellen védekező képességünk. Tejesen ki voltunk szolgáltatva a jelenleg várhatónál nagyságrenddel nagyobb változásoknak, nem rendelkeztünk a védekezés technikai eszközeivel.

A tengerszínt emelkedése.

Most a tudósok is azzal ijesztgetik közvéleményt, hogy a század végére három méterrel emelkedik a tengerszint. Nem teszik hozzá, hogy a jégkorszak megszűnése 70 méteres emelkedést okozott. Ráadásul az százszor akkora terület elöntésével járt, amely dagály járta lapos partok a legnagyobb lakosságeltartó területek voltak. Az okozott kár százszor nagyobb volt.

A tengerszint emelkedés pozitív hatásáról azonban említéssel sem találkoztam. Pedig az öntözéses gabonatermelés fel sem merülhetett volna a megelőző tengerszinten. A magas-kultúrák olyan folyamok völgyeiben jöttek létre, amelyeket csak a megemelt tengerszínt tett önözhetővé. Elég arra gondolni, hogy a Nílus milyen gyorsfolyású folyam volt a 70 méterrel alacsonyabb Földközi Tengerbe ömölve. Aligha lett volna árterülete, a gyors folyás pedig nem tette volna lehetővé a vitorlás hajókkal való közlekedést.

Ez természetesen minden öntözéses kultúrát eltartó folyamról ugyanúgy igaz. Ennek ellenére nem találtam olyan térképeket, amik a jégkorszaki tengerpartokat ábrázolták. Márpedig egészen másként alakul az emberiség történelme, ha nincsenek öntözhető völgyek, ha nem jöhetett volna létre a kínai, az indiai, a közel-kelti és a nílusi öntözéses kultúrák.

Az igás állatok.

A két amerikai kultúra megfeneklése a kapás növénytermelésnél arra ad magyarázatot, hogy domesztikált igásállat nélkül nem jöhet létre a szántóföldi gabonatermelés. Szántóföldi gabonatermelés nélkül pedig nem jöhet létre magas kultúra. Ezt még tovább szűkíthetjük azzal, hogy az önözéses gabonatermelés csak csülkös és az ember fizikai erejét többszörösen meghaladó állat alkalmas.

Az önözött gabonatermelés estében a talaj szántása, a termékek behordása és a kimerült talajok trágyázására csak az ember erejét öt-tízszer meghaladó, hasított körmű szarvasmarha és a bivaly alkalmas. Az európai történészek sem hangsúlyozzák, hogy a ló csak patkolva, és akkor is csak a természetes csapadékra épülő gabonatermelésben alkalmas a fuvarozásra és szántásra.

Amerikában és Ausztráliában azért nem alakulhatott ki szántóföldi gabonatermelés, mert nem volt domesztikálható igavonó állat. Potenciálisan a bölénye ereje megfelelő lett volna, de azok nem szorultak az ember segítségére, takarmányozására, itatására. Ezt jól mutatja, hogy az európai bölényből sem lett háziállat.

A trágyázás.

A két amerikai kultúra története hívta fel arra a figyelmemet, hogy az intenzív növénytermelésnek nagy a trágyaigénye. Ezért szinte kinccsé vált az emberi ürülék is. Ez a probléma több figyelmet igényel Európa történetében is.

Ahogy az ezredforduló környékén kezd elterjedni a természetes csapadékra épülő gabonaterelés és kevés a trágya, a szántóföldek felét kell a talajerő visszaállítása érekében parlagon hagyni. Vagyis a szántóföldek felén nincs termés. Ezért nem is lehet jelentős népesség és nagyon alacsony az urbanizáció.

A hármas vetésforgó az ugarolást a szántóterület harmadára csökken, az élelemtermelést szolgáló, lakosság eltartó terület feléről a kétharmadára nő. Ezzel a lakosságeltartó képesség további munkaerő és igaerő, valamint felszerelés igénnyel nem jár. Az adott szántóterület eltartó képessége harmadával megnőtt. Ez már képes volt eltartani a magas-kultúra igényének megfelelő urbanizációt. Ezzel Európa észak-nyugati harmadán kialakulhat az első nem önözéses, hanem a természetes csapadékra épült magas-kultúra.

További ezer évre volt szükség arra, hogy a természetes csapadékra épült gabonatermelés meghódítsa Európa keleti felét, majd Amerika és Óceánia felfedezése és betelepítése azt jelentette, hogy mintegy ötezer év után a természetes csapadékra épült gabonatermelés lett az emberiség legnagyobb élelmezője. A Nyugat élettere mintegy hússzorosára nőtt.

Kelet-Európában szinte azonnal megjelent a hármas vetésforgó és az európai kereszténység, de alig harmadnyi lakosságeltartó képességgel. Az Uráltól keletre, Nyugat-Szibériába azonban csak a 20. században vált jellemzővé. Azt kevéssé hangsúlyozzuk, hogy Kelet-Európa nagycsaládos maradt. Ezzel nemcsak a népességeltartó képességével, de viselkedési kultúrájával, kereszténységével Európa nyugati fele után kullog. Európa keleti fele máig nem emelkedett a Nyugat színvonalára.

Amerika és Óceánia azonban gyorsan felzárkózott Nyugat-Európához. Ahol a protestánsok rendezkedtek be, Észak-Amerikában és Óceániában a protestáns Nyugat-Európa fölé emelkedtek. Ahol a mediterrán európaiak gyarmatosítottak, az európai mediterrán népek színvonalán rekedtek meg.

Az utóbbi fél ezer év világtörténelmében nem hangsúlyozzuk a tényt, hogy a klasszikus Nyugat élettere tízszeresére nőtt. Amerikában és Óceániában ugyan maradtak őslakosok, és települtek oda más kontinensekről is, de mindkét kontinens tipikusan nyugat-európaivá vált. Az új Nyugat területe tízszer, eltartó képessége és katonai ereje tízszerese a történelmi Nyugat-Európáénak. Ezt jól jelezte a 20. század két világháborúja és a hidegháború, amikben az óceánokon túli angolszászok, mindenekelőtt az Egyesült Államok mentette meg a barbárosodástól az európai demokráciákat.

Az utóbbi ötszáz év világtörténelmében nem hangsúlyozzuk, hogy Nyugat-Európa élettere áttevődött az óceánokon túlra. Ezt az emberiség történelmének legnagyobb eseményét úgy tálaljuk, hogy Európa Nyugati fele meghódította Amerikát és Óceániát. Pedig sokkal inkább az történt, hogy Nyugat-Európa nagyobb része átköltözött az óceánokon túlra.

Nyomát sem találni annak, hogy az emberiség egy viszonylag kisterű magas-kultúrája meghódított, betelepített egy nála tízszer nagyobb területet, ahol többre vitte, mint ameddig otthon eljuthatott.

Fajunk ugyan 150 ezer év alatt benépesítette a földet, de az soha nem fordult elő, hogy egyik magas-kultúra kinőtte az életterét, másik kontinensre költözött, ahol nagyon gyorsan az emberiség élcsapatává nőtte ki magát. Pedig ez történt az utóbbi fél évezred során. Ma már Amerikában van a világtörténelem legnagyobb szuperhatalma. Az Egyesült Államok ma olyan katonai, tudományos és gazdasági fölényt élvez, a világ minden társadalmával szemben, amihez hasonló nem volt, de nem is lehetett. Voltak úgynevezett világbirodalmak, de azokban alig másként éltek az emberek és hatalmuk alig lépett túl az életterükön.

A legnagyobb különbség azonban a nép életszínvonalában van.

Egészen a 20. század elejéig a lakosság szegényebb négyötöde az országának fejlettségétől függetlenül, szegényen élt. Ma azonban a fejlett országok szegényebb négyötöde is közel olyan színvonalon él, mint amilyen az ország átlagos fejlettsége. Ezt azzal szoktam kifejezni, hogy ma az emberiség szegényebb felében a lakosság nagy többsége szegényebben él, mint egy jóléti államban az alsó tized. Ma mintegy 3 milliárd ember él szegényebben, mint Norvégiában az alsó tized. Ennyi ember él ma olyan szegénységben, mint a gazdag országok szegényei.

Nem hangsúlyozzuk, hogy a 19. században az angol proletárok alig éltek magasabb színvonalon, mint a kínaiak.

Az osztálytársadalmakban a többség nyomorban élt.

Az emberiség nagy többsége az utóbbi ötezer évben olyan osztálytársadalmakban élt, amiben a lakosság nagy többsége a létminimumnál alig élt jobban. Mivel ez minden osztálytársadalomban így volt, tudomásul kellett volna venni, hogy ennek objektív oka volt. Ezt a közös okot mégsem kereste senki.

Akik keresték hamis okokat találtak ki. Az utolsó nagy tévedő a zseniális Marx volt. Azt találta ki, hogy a nép, a munkások azért élnek nyomorban, mert a tőkéstulajdonos embertelen, kizsákmányoló. Azt hitte, hogyha a tőkéseket a társadalom kisajátítja, megszűnik a kizsákmányolás. A tőkések nélküli társadalom már nem lesz kizsákmányoló. Ő is tévedett.

A termelő társadalmak azért zsákmányolták ki a többséget, mert több és jobb volt a munkaerő, mint amennyit a társadalom foglalkoztathatott. Abban Marx sem kételkedett, hogy a munkaerő a tőkés társadalomban is áru. De addig mégsem jutott el, hogy az áruk ára az értéküktől függ, de attól úgy tér el, ahogyan a kereslet és a kínálat egyensúlya megköveteli. Ha valamiből a kereslet a nagyobb, az ára az értéke fölé kerül. Ha a kínálata nagyobb, az ára az értéke alá süllyed. Ez a törvény a munkaerő esetében is működik. Mivel minden osztálytársadalomban a munkaerő kínálata nagyobb és jobb volt a társadalom által hasznosíthatónál, az ára szükségszerűen az éréke alá került.

De már is baj van a logikával. A munkaerő ára akkora, amekkora a mennyiségi és minőségi újratermelését biztosítja. Mivel minden osztálytársadalomban a munkaerő mennyiségében és minőségében bővítetten termelte újra magát, az ára meghaladta az értékét. Elég lett volna arra gondolni, hogy az ember korábbi gyűjtögető életformájában úgy élt, hogy a várható életkora a húszas évek közepén volt, és közel 150 ezer névig az életterén belül alig szaporodott. Csak akkor növelhette a létszámát, ha új életteret talált, és ott berendezkedett. Ennek megfelelően a gyűjtögető életmódot az egyszerűen újratermelőnek lehet tekinteni.

A jégkorszak megszűnését követően az életterekben bekövetkező változások hatására, az emberiség többsége rátért a termelésből való megélésre. Ez az új életmód azonban jelentősen javított az életmód minőségén. Ez elsősorban abban jelentkezett, hogy a várható életkor elkezdett növekedni. Az életkor növekedés azonban gyors szaporodást eredményezett. A termelési mód technikája, hatékonysága azonban a nagyobb eltartó képesség elérése után alig változott. A túlnépesedés ellen a társadalomnak kellett védekezni. Ezért vált minden termelésre épült társadalom felépítménye a halálozást fokozó osztálytársadalommá. Ettől kezdve minden társadalomnak olyan mértékben kellett fokozni a halandóságot, hogy a tényleges népszaporulat ne haladja meg az 1-2 ezreléket.

Minden osztálytársadalomban a népesség átlagos növekedése az 1-2 ezrelék közelében maradt. Az életterük eltartó képességét ugyanis csak ennyivel voltak képesek növelni.

Elég lett volna, ha a társadalomtudósok felvetik, hogyan alakult volna a lakosság létszáma, ha a többség jövedelmét nem vonja el az uralkodó osztály, ha nincsenek háborúk, ha nem üldözik az ember természetes tudásvágyát. Azonnal kiderült volna, hogy elviselhetetlen túlnépesedés következett volna be, anarchiába, önpusztítóvá vált volna minden társadalom. A halálozást fokozó, a fejlődést fékező társadalom tehát a társadalom érekét szolgáló felépítmény volt. Minden 1-2 ezreléknél gyorsabban növekvő társadalom csak a halálozást fokozó osztálytársadalom formájában stabilizálhatta magát.