2016. március 31., csütörtök

Nemzeti ünnepeink

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 03 20

Nemzeti ünnepeink
VI.
1956. okt. 23. és nov. 7.

Az első legszebb forradalmunk, a második gyászünnepünk, alig kéthéttel követi egymást.
Amennyire túlzásnak tartom az 1848. március 15.-ét, annyira példátlannak nagynak tekintem 1956. október 23.-át. A nagy különbség a kor kommunikációjának különbségéből is fakad. 1848. márciusban történtek az ország lakosságának 99 százaléka számára akkor nem jelentettek semmit. Nem készültek rá még azok sem, akik rendezték, az 1956-os forradalomra azonban az ország lakossága türelmetlenül várt. A rádiónak köszönhetően, percről percre nemcsak az ország lakossága, de még a nemzetközi hírcsatornák is követték az eseményeket.
A történészek is viszonylag keveset foglalkoznak az 56-os forradalom előzményeivel.
A magyar közvélemény 1953 nyarán bombameglepetésként értesült arról, hogy Moszkvában a bolsevik felső vezetés leváltotta Rákosi Mátyást a miniszterelnöki posztról, és helyébe ültették az agrárreformok félreállított hívét Nagy Imrét, és támogatására mellé számos fiatal káder került a párt felső vezetésébe is.
Egy év után számomra már világossá vált, hogy Nagy Imre ugyan szabad kezet kapott az agrárszektor megreformálására, de a nem mezőgazdaság, vagyis a gazdaság négyötöde és a pártvezetés Rákosi és káderei kezében maradt, a lakosság reforméhsége pedig egyre dagadt. Erről 1954 nyarán egy feljegyzést küldtem Nagy Imrének, amiben rámutattam, hogy a reformot a gazdaság egészére ki kell terjeszteni. Szinte azonnal hivatott és két közvetlen munkatársával, Móré Andrással, a titkársága vezetőjével, és az egyetemi tanszékének adjunktusával, Fekete Ferenccel várt, és kiadta az utasítást. Hárman menjünk le Öszödre, a kormányüdülőbe, és készítsünk el egy a gazdaság egészére kiterjedő reformtervet.
Számomra akkor két forrás volt bolsevik rendszerbe még beférő reformra, a gazdaság piacosítására. Jugoszlávia ebben a tekintetben a szovjet csatlósok mögött élen járt. Ezért a jugoszláv közgazdászok munkáit jól ismertük. A másik tanító mesterünk Oszkár Lange lengyel akadémikus volt, aki a Londoni Közgazdasági Egyetem tanárságát hagyta ott, hogy hazájában próbálkozzon. Elképzeléseit modellnek nevezete. Ez volt az én kiinduló pontom is.
Öszödön a képzeletbeli kommunizmusba kerültünk, az elképzelhető jólétbe. A munkát három részre osztottuk. Az én feladatom a modellek kidolgozása volt. Nekem nem tetszett a modell kifejezés, és ezért a fejezetemnek Mechanizmus címet adtam. Ugyanis olyan megoldást kerestem, amiben az önkorrekciós képesség is megvan. A piacnak azért voltam a híve, mert megoldást kínált az elhibázott helyzetekben. Máig büszke lehetek arra, hogy a reformnak az Új mechanizmus nevet én adtam.
Pár nap alatt a mintegy 100 oldalas reformjavaslatunk elkészült, átadtuk Nagy Imrének. Ő másnap reggel már intézkedett, hogy a következő minisztertanács változatlan formában tárgyalja.
Másnap reggel már az ÁVH-sok vártak a Tervhivatalban, és még az esetleg az anyagot rejtő indigókat is begyűjtötték. Kiderült, hogy Gerő Ernő, amikor megkapta a minisztertanácsi meghívót, az anyagunkat bucharinista förmedvénynek minősítette, és azonnal intézkedett. A Bucharin nevét akkor mi még jól ismertük. Sztálinnal szemben Lenin tanítványa volt, akit tanai miatt kivégeztek. Rákosi vezetése alatt még aznap összeült az illetékes bizottság, az anyagunkat megsemmisítésre ítélte. Itt, Nagy Imre kérésére, jóváhagyták, hogy az anyag készítőit nem éri bántódás. Nem is ért bennünket. Ellenben Nagy Imrét rövidesen leváltották, félreállították.
25 évig abban a tudatban éltem, hogy az Új mechanikus című reformtervünkből nem létezik másolat. Tehát értelmetlennek tartottam rá hivatkozni. Pedig közben már Nyers Rezsőt és Fehér Lajost is érdekelte volna. akik tudtak egy ilyen tervezetről. Végül azonban egy kutató rátalált a Párttörténeti Intézetben egy példányra. Évek múlva az is kiderült, hogy Vass Zoltán példánya is megmaradt. Ez pedig a halála után hozzám került.
Az Új mechanizmus anyag története ezért érdemli meg a felidézést, mert nagyon másként alakulhatott volna a történelmünk, ha Nagy Imre a helyén marad és az Új mechanizmus reform 1954 őszén bevezetésre kerül. Ez esetben ugyanis nem gyűlt volna fel úgy a rendszer elleni harag, vagyis nem vezet kezelhetetlen robbanásig a társadalmi düh.
De érdeke lett volna Rákosinak és társainak is, akik azért tűntek el a hatalomból, mert ellenálltak a még medrükben tartható reformoknak is.
Az Új mechanikus reform ugyanis fel sem vetette az egy párti politikai diktatúra felszámolását.
Bevallom, a politikai diktatúra fenntartása fenntartásának fontossága nem volt számomra a mai ételemben tudatos. Egyszerűen csak abban hittem a piacosított gazdaság megfér a politikai diktatúrával is. Arra csak az 56-os forradalom elszabadulása tanított meg, hogy amíg a gazdaság piacosítása a társadalmi és gazdasági fejlettség szintjétől független feladat, a politikai demokrácia csak bizonyos fejlettségi és demográfiai feltételek mellett nem okoz anarchiát.
Azt ugyan már a forradalom első hete után felismertem, hogy Magyarország számára a politikai demokrácia az adott világpolitikai viszonyok között irreális cél volt. A kor két katonai szuperhatalmának közös érdeke volt a hidegháború. (Ezt más alkalommal már részletesen kifejtettem.)
Az csak az 1990-es kínai reform tapasztalata után vált számomra világossá, hogy a gazdasági fejlettség alacsony szintjén, és a túlnépesedés nyomása alatt a politikai demokrácia anarchiát szül. Magyarország ugyan már 1956-ban fejlettebb társadalom volt, mint Kína 1990-ben, és nálunk nem volt túlnépesedési nyomás, a több pártos demokrácia mégis azonnal fékezhetetlen ellenforradalommá vált. Kínában a gazdaság piacosítása szinte azonnal felvetette a tömegek igényét a politikai demokráciára. Szerencsére, a kínai vezetés azonnal felismerte, hogy a birodalom szétesése megállíthatatlan, a gyermekvállalás erőszakos csökkentése pedig lehetelten, ha a párt kiengedi a kezéből a hatalmat.
1956 őszén Nagy Imre és csapata azonban nem ismerte fel az ellenforradalmi veszélyt, és az egy párti diktatúra fenntartásának szükségességét. A második, koalíciós kormány megalakítása azonban már egyet jelentett az ellenforradalom győzelmével és a Szovjetunió katonai beavatkozásával.
Mi volt ugyanis november elsején a belpolitikai helyzet?
Az ország lakosságának óriási többsége a bolsevik rendszert teljesen fel akarta számolni, az elkövetett bűnökért felelőseket pedig meg akarta büntetni. A következő titkos, demokratikus választáson a lakosság óriási többsége a kommunista ellenes pártokra szavazott volna. A marxista diktatúrát akaró szavazók pedig még titkosan szavazni is féltek volna. A korábbi kommunista vezetőknek, ha nem sikerül a Szovjetunióba meneküli, a kivégzés, legalább börtön és megaláztatás várt volna. Nemcsak Rákosit és a köréhez tartozókat, de Nagy Imrét is kivégezték volna.
Semmi reális alapja nem volt annak a máig általános hivatalos véleménynek, hogy a Szovjetunió katonai megszállása nélkül demokrácia köszöntött volna az országra.
Ezért tartom Kádár Jánost a magyar történelem egyik legnagyobb pozitív alakjának. A világtörténelemben nem ismerek hozzá hasonló hőst, aki a nemzet jövője érdekében vállalta, hogy hazaárulónak tartsák. Azt, hogy a csatlós országok között mi lehettünk a legvidámabb barakk, mindenki másnál jobban Kádár Jánosnak köszönhetjük. Erre a feladatra ugyan Nagy Imre lett volna a legalkalmasabb, de ő és társai a Jugoszláv Nagykövetségre menekültek, a hadsereget pedig felszólították, hogy álljon ellen. Ők még addig sem jutottak el a helyzet felmérésében, hogy Titóra még annyira sem számíthatnak, mint a Szovjetunió vezetőire.
A Kádár viselkedése felett pálcát törők eszébe sem jut, hogy mi vált volna az országra, ha Kádár nem adja a nevét a Szovjetunió katonai beavatkozásához. Most Kádár belügyminiszterét, Biszku Bélát állítják bíróság elé. Az illetésesek nem gondolnak arra, hogy ki lehetett volna jobb belügyminiszter, aki élvezheti a moszkvai vezetők bizalmát. Mert, aki nem élvezhette, nem lehetett volna belügyminiszter.
A szovjet megszállás ellen fegyveresen is tiltakozók jó szándékát én sem vonom kétségbe, de tudom, hogy az irreális jó akarat néha a legnagyobb károkozó.
Az 56-os forradalom átélhetősége életem legszebb élménye volt, de naiv hősei zsákutcába vezettek. A Szovjetunió fegyveres beavatkozását pedig szégyenként, de kikerülhetetlen kényszerként éltem át. A gyönyörű forradalmat tartom elkésettnek, naiv vezetőkre bízottnak, ezért a célját reménytelennek. Kádárt az átállása számomra a magyar történelemben páratlan hőstettévé emelkedett.

Hazám történelme azonban hiába adott páratlan bizonyítékot arra, hogy minden történelmi eseményt csak a hatása alapján szabad mérlegre tenni. Mi mégis az ünnepeinket és vereségeinket továbbra is érzelmi alapon értékeljük.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése