Nemzeti ünnepünk III. Nemzeti gyászünnep október 6.

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 03 18

Nemzeti ünnepünk

III.

Nemzeti gyászünnep október 6.

1849-ben ezen a napon végezték ki Aradon a szabadságharc 12 tábornokát. Nem ismerek a történelemben olyan elbukott szabadságharcot, ami ennél kisebb megtorlással járt. Ennek a megtorlásnak a mértéke csak a cseh történelemben a Fehérhegyi csatavesztés lehet. Annak a megtorlása talán százszor nagyobb volt.

Tekintettel arra, hogy tavasszal a Császári Udvar Olmützben felosztotta az országot, minden várható volt, csak nem a nagyon korlátolt bosszúállás. Tekintettel arra, hogy az óta maga az Olmützi Alkotmány máig is titok a magyar közvélemény előtt, érthető, hogy a császár véleményváltozását sem magyarázzák. Áprilisban még az alkotmány tervezetébe foglalták, hogy a Magyar Királyságot felosztják, fél év múlva, a fegyverletétel után pedig minden marad a szabadságharc előtti állapotban, és csak a császárra felesküdött katonákat büntetik, a 12 tábornokot, és a miniszterelnököt ennek alapján halálra ítélik.

Azt csak sejteni tudom, hogy miért visszakozhattak a Monarchia egészét modernizáló tervtől, az Olmützi Alkotmánytól a minden maradjon a régi állapot visszaállításában. A Császári Tanács tagja belátták, hogy a Habsburg Monarchiához nem szabad hozzányúlni, mert azzal megindulhat a megállíthatatlan széthullása. Ezt tanulták meg abból, ami Lombardiában történt. Megelégedtek azzal, hogy Kossuth emigrációba szökött, Széchenyi pedig egy osztrák ürültek házába vonult vissza. Bachra, az osztrák belügyminiszterre bízták, hogy teremtsen csendet. Lassan aztán már azt is elnézték, hogy az emigránsok haza szivárognak, hogy Kossuth hamvait hazahozzák, ünnepélyesen örök nyugalomra helyezik, elnézték, hogy Petőfi és Jókai a nemzet bálványa legyen. Ferenc József magyar királlyá koronáztatta magát, és minden hivatalban ott lógjon a falon a szeretett császár képe.

1914-ben pedig már a Bécsi Udvar is elhitte, hogy a Monarchia háborúban leckéztesse meg Szerbiát akkor is, ha ez a Német Birodalom által már várva-várt világháborúba torkollik.

Azt, hogy az Osztrák Magyar Monarchia hadserege nincs abban az állapotban, hogy a katonai nagyhatalmak háborújában helyt álljon, a vezérkar képtelen volt felfogni. Az 1849-es óvatosságnak a nyoma is elmúlt.

A magyar kormány még a bécsinél is magabiztosabb volt. Saját balkáni terjeszkedésben reménykedhetett. Ahogyan Kossuth 1848-ban azt hitte, hogy Magyarország elég erős ahhoz, hogy kiszakadjon a Habsburg Monarchiából. Tisza István 1914-ben azt hitte, hogy Magyarország elég erős ahhoz, hogy megakadályozhatja a feldarabolását egy háborúvesztés esetén is. Nagy Imre pedig 1956-ban azt hitte, hogy Magyarország kiszakadhat a szocialista táborból. Mindhárom esetben csúfosan veszettünk, de máig a naiv vezetőinket hősöknek tekintjük. Ezért aztán el sem mondhatjuk, hogy saját erőnket, lehetőségünket mindhárom esetben túlértékeltük, és ezért drágán megfizettünk.

A történészek máig nem merik bevallani, hogy az első világháború elvesztése csak azzal járt, hogy az országunk lényegében úgy esett darabjaira szét, ahogyan azt a Habsburg császár már 1849 tavaszán alkotmányba foglalta.