2016. április 5., kedd

A kínai urbanizáció

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 03 29

A kínai urbanizáció

A kínai reform negyedszázada alatt 250 millió ember költözött a városokba. Ehhez hasonlítható fegyelmezetten levezetett urbanizációt nem ismer a történelem. De csak azért ennyi, mert a városokba kötözők nem élvezték a városlakóknak járó jogokat. Nem járt nekik egészségbiztosítás, a gyermekeik ingyenes iskoláztatása, lakáshoz való jutás. Ezen nemcsak a nyugati liberálisok háborognak, de az érintettek is. Arra azonban senki nem gondol, hogy mennyien özönlöttek volna a városokba, ha nincs szigorú korlátozás, és mekkora lenne a bevándorlás, ha a városiak jogait automatikusan mindenki megkapná. A jelenlegi szigorú korlátozások mellett is azzal számol a kormány, hogy minimálisan évi tízmillió bevándorlóval kell számolni.
A politikusok és a társadalomtudósok szinte nem is számolnak azzal, milyen problémákat vet majd fel a túlnépesedő, ezért egyre jobban elmaradó világban milyen következményei lesznek a már évtizedek óta tartó urbanizációnak. Egyetlen ilyen irányú francia tanulmánnyal találkoztam, ami Nigéria 2050-re várható jövőjét mérte fel. Ebből derült ki, hogy Nigéria lakossága ma harmincszor akkora, mint 1900-ban volt, és 2050-re 700 millió lesz. Ezen belül a főváros Lagos lakossága 1900-ban százezer volt, ma 7-11 millióra becsülik, e tanulmány szerint 2050-ben 40 millióra nő.
Lagos egyéként is talán a legelrettentőbb példa. Tavaly a választások előtt a polgármester a lakosságot 7-11 millióra becsülte. Egy másik példa. A Szahara alatti Afrikában érdekes módon a magániskolák kerültek fölénybe, mert a lakosság nem általános műveltséget, hanem valami konkrét ismeretet akar elsajátítani. Tehát olyan iskolát választ, ahol a kívánt ismeretet tanítják. Ebben olvastam, hogy Lagosban a városvezetés szerint, ezer ilyen magániskola van. A tényleges felmérés pedig ennek ötszörösét bizonyította.
A túlnépesedő társadalmak helyzetét érezve, ötven éve mondom, hogy az emberiséget nem az atomfegyver veszélyezteti, hanem a városok túlnépesedése. A sokmilliós nagyvárosokban elkerülhetetlenek lesznek a forradalmak, amikben százszor annyi ember öli meg egymást, mint a fejlett világon belüli háborúk embervesztesége lehet. Az emberiség évente 70 millióval nő, de ez szinte csak ott jelentkezik, ahol egyre nagyobb lesz az élvonaltól számított lemaradás. Ugyanakkor a lemaradó világ milliónál népesebb városok lakossága évente százmillióval nő.
Még nem akadt senki, aki rámutatott volna, hogy milyen költséget igényel évente százmillió ember számára a nagyvárosi élet anyagi feltételeinek a biztosítása. Ezt a költséget is csak a Kínai Akadémia érte fel. E szerint egy lakos városba való települése mintegy 100 ezer yuan, azaz mintegy 4-5 millió forint költséggel jár Kínában. Az évi mintegy 100 milliós urbanizáció nagy többsége a szegény országokban történik, ahol ennek a költségnek a tizede sem biztosítható.
A társadalomtudományok elmaradását jól jellemzi a tény, hogy ezerszer annyi tudós rémisztgeti az emberiséget a felmelegedés okozta kárelhárítás költségével, de említést sem tesznek arról, hogy milyen költségvonzata van a folyamatban lévő urbanizációnak.
Ilyenkor is hivatkozok Max Weberre, aki jó száz éve felismerte, hogy a Nyugaton csak a protestáns erkölcsű népek képesek a társadalom hatékony működtetésére. Ma azt is el lehet mondani, hogy az urbanizációt csak a puritán népek képesek a társadalmi igénynek megfelelő módon végrehajtani. Válságmentes urbanizáció csak a protestáns Nyugaton, és a konfuciánus Távol-Keleten valósítható meg.
A páratlan sikerrel fejlődő Kínát a liberálisok bírálják, de az úgynevezett fejlődő országok túlnépesedését, azon belül az urbanizációját fel sem vetik. Pedig a kezelhetetlen urbanizáció nem Kínában, nem is a Távol-Keleten, hanem Dél-Ázsiában, Latin Amerikában és Afrikában történik. Ezek óriásvárosai váltak kezelhetetlenné váltak. Ezzel szemben a nyomortelepek nélküli sokmilliós városok a Távol-Keleten, Japánban és Kínában vannak.
A japán nagyvárosokat nyomornegyedeinek kialakulását az ingatlanpiac tartotta féken. Elég gazdagok, főleg elég fegyelmezettek voltak ahhoz, hogy a nagyon drága nagyvárosi életmód, és csillagászati ingatlanárakkal fékezzék az urbanizációt. Egy négyzetéter lakás ára Tokióban hatszor magasabb, mint Londonban, és hússzor, mint Perthben. De nemcsak a lakás, az élet maga is nagyon drága.
Lényegében ez történt a két távol-keleti városállamban, Szingapúrban és Hong-Kongban is. A közelmúltban olvastam a legdrágább városokat, Szingapúr és Tokió a világ két legdrágább városa.
Ezt az utat nem járhatta volna Kína, ahol az egy laksora jutó jövedelem tized akkora volt, mint Japánban. Ezért nem volt számára más megoldás, mint a túlnépesedés erőszakos megállítása, a példátlanul magas felhalmozási tára, és a városokba költözőket hátrányos helyzetbe kellett hozása. Ezzel elérhették, hogy ”csak” 250 millió ember költözött a falvakból a városokba.
Ezt a mennyiséget is csak azért lehetett befogadni, mert 1990 óta közel 500 millióval kevesebben születtek, a kínai marxista diktatúra kemény fegyelmet tart, példátlanul magas a felhalmozási ráta, és a kínai nép erkölcse puritán, példátlanul törvénytisztelő.
Demokratikus politikai rendszerben azonban ezeknek a feltételek egyke sem valósulhatott volna meg.
A kor történelme csak akkor érthető meg, ha tudomásul vesszük, hogy az elmúlt fél évszázad során, spontán módon, erőszak nélkül, csak a már gazdag, iskolázott puritán társadalmak alakulhattak át össznépi társadalmakká. Ezekben a világ népességének mintegy ötöde él.
Az 1990-es Kínai reform óta, az emberiség egy másik puritán ötöde példátlan gyorsasággal zárkózik fel, mert erőszakkal leállította a túlnépesedését, lefékezte az urbanizációját, és fenntartotta a politikai diktatúrát. Ettől az ötödtől ma már elvárható, hogy 2050-re a világ társadalmi élvonalába kerül. Kína páratlan sikere alapján mondhatjuk, hogy megtalálta a felzárkózás útját. Annak a véleménynek nincs realitása, hogy ezt demokratikus módszerekkel is el lehetett volna érni.
Európa nyugati fele az Európai Unió létrehozásával azt célozta meg, hogy térségében lévő nem puritán népeket is felzárkóztatja úgy, hogy a politikai felépítményük demokratikus és liberális legyen. Ez a felzárkózási stratégia azonban csődöt mondott. Az EU nem puritán lakosságú tagországai ma jobban le vannak maradva a puritán tagok mögött, mint korábban voltak. Az egy laksora jutó eredményeik alig érik el a kínai fejlődés tizedét. Ráadásul semmi jele annak, hogy ez megváltozhat. Ahogyan reálisnak kell tekinteni, hogy Kína 2050-re felzárkózik az élvonalba, annyira reálisan csak azt lehet várni, hogy az EU tagországok lemaradása nem növekszik. Az EU eddigi története azt igazolja, hogy a demokratikus felépítménnyel történő felzárkózásnak nincsenek reális esélyei.

Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a kínai példát kell követni annak, aki fel akar zárkózni. De azt be kellene látni, hogy felzárkózni csak a puritánok képesek. Ugyanakkor minden társadalomnak jelentősen javítható a teljesítménye.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése