Hargittai testvérek: A marslakók bölcsessége könyvéhez.

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 04 14

Hargittai testvérek: A marslakók bölcsessége könyvéhez.

Marx György könyvének megjelenése óta érdekelt a téma. Örültem, hogy megjelent egy könyv arról, kiket vesztettünk el a két háború közti hisztérikus antiszemitizmus következtében. A szerző alapos munkája azonban a téma lényegét óvatosan megkerülte. Nem hangsúlyozta, hogy a marslakók egyetlen bűnük, hogy magyar zsidók voltak. A szerzővel előzetesen egyeztetve, írtam egy kis könyvet, amiben az európai zsidóság magyarországi szerepét is hangsúlyoztam. Könyvem ugyan gyorsan elfogyott, de visszhangja csak személyek dicsérete volt.

Ezért szolgált örömömre, hogy a Hargittai testvérek alapos munka után kiadták azt a könyvet. Annak is örültem, hogy az Magyar Tudományos Akadémia adta ki.

Annak is örültem, hogy a könyvbemutatónak sok lelkes érdeklődője volt. A korosztályuk azonban öreg. A fiatalokat alig érdekelte.

Ezzel a könyvvel is ugyanaz a bajom, mint Marx Györgyével. Az őt, marslakót, és néhány jogos társukat közelebb hozták a szakmai nyilvánossághoz, de ez sem azt hangsúlyozza, hogy a nagy sérelem nem is annyira őket érte, ők elég nagyok voltak ahhoz, hogy világtörténelmi eseménynek, a világháború gyorsabb befejezésének fontos szereplői legyenek. Sőt százszor fontosabbak éppen annak köszönhetően lettek, hogy hazájuk vad antiszemita volt. Ha mi velük méltóan bánunk, ugyan világhírű tudósok lesznek, de nagyon jelentős világtörténelmi szereplő nem. Ha itt maradnak, előbb elpusztítják őket.

Ők, öten a tudomány számára zsenik voltak, de még ebben a minőségükben sem lehettek volna olyan jelentősek, mint így, hogy a hazai és az európai sorsokat látva, az Egyesült Államokba menekültek. Ott aztán egy olyan feladatot megoldó élcsapatnak a fontos tagjai lettek, amilyen politikai szerepet tudósok a történelemben még soha nem játszottak. Nem tudom, ha ők a maguk számára választhattak volna a lehetőségeik között, akkor is azt vállalják, amire nemcsak a mi, de Európa keleti félének az embertelen antiszemitizmusa kényszerítette őket.

A sors fintora, ha meg kellene válaszolni, hogy kik voltak azok, akik a legszerencsésebben úszták meg Európa keleti felének hisztérikus zsidógyűlöletét, a legszerencsésebbek kicsi csapatába ők tartoztak.

Az antiszemitizmus bűnös hősei, Európa keleti felének a vezető politikusai, és az őket követő többség azonban, utódaikon keresztül, évszázadokig bűnhődni fognak a magyar zsidóság többségének elpusztításért. Ez bármennyire racionális megállapítás, a történészek óvatosan elkerülik a következmények tudományos feltárását.

Ami Európa keleti felének lemaradását illeti.

Még szaklapokban sem találtam nyomát annak, hogy miért maradt le a hidegháború után vészesen Nyugat-Európa. Pedig e tény egyértelmű. A 20. század elején még senki sem vette tudomásul, hogy a gyarmattartás térségét jelentő Nyugat-Európa felett eljárt az idő. A Német Császárság, majd a fasiszta tengelyhatalmak még azért akarták legyőzni a gyarmatokat birtokló tőkés demokráciákat, mert világhatalomra törtek.

Németország ebbe a tévedésbe azért került, nemcsak a nácik, de a poroszok is, mert érzeték a gyarmattartó demokráciákkal szembeni fölényüket. A nácik valóságos diadallal élvezték, hogy megoldják a foglalkoztatást, a lakosság legnagyobb problémáját. Azt ne feledjük, hogy a két háború közötti negyedszázadban a tőkés osztálytársadalmak tehetetlenül álltak szembe a foglalkoztatás megoldásával.

A liberális történészek máig nem értik meg a bolsevik és a fasiszta rendszerek népszerűségét, csak a hibát látják. A lakosság első kívánsága a munkanélküliség felszámolása volt. Ebben a diktatúrák sikeresebbek voltak, különösen a faizmusok, mert azok a piac jelzéseit nem számolták fel. Akik ezt figyelmen kívül hagyják, utólag sem értik meg, hogy az embereknek többségének nem a politikai demokrácia, a hatalom ellensúlyai, a szabad sajtó, a több párt közötti választás lehetősége, hiányzott, hanem a munkaalkalom. Ezt az európai demokratikus tőkés osztálytársadalmak nem ismerték fel. Kivételt csak az Egyesült Államok jelentett, ahol Roosevelt a New Deal meghirdetésével, az infrastruktúra építésével foglalkoztatást teremtett. De őt is csak a háború által teremtett munkaerőigény mentette meg.

A gyarmatiktól megfosztott gyarmattartóknak pedig a siker szállt a fejükbe, és nemcsak a gyarmatok, de a demokráciák elnyomói is akartak lenni.

Az még kevésbé vált felismertté, hogy a latin népeik fasizmusa kevésbé, a germánoké látványosan sikeres volt. Ennek az okát már a század elején a német politológus felismerte. Minden társadalmi felépítmény hatékonysága alapvetően függ attól, milyen erkölcs jellemzi azokat, akik működtetik. Megállapította, hogy a nyugati kultúrák közül, a többieknél jelentősen hatékonyabbak a protestáns erkölcsű népek.

Hitler ezt sem olvasta, mert nem között volna a mediterrán Olaszországgal szoros szövetséget. Azt a történészek máig sem ismerték fel, hogy a náci Németország egyedül is erősebb lett volna, mint az olaszokkal szövetkezve.

Azt azonban Weber sem vette tudomásul, hogy Európa nem protestáns állami, vagyis Európa dél-keleti háromnegyede azért volt sikeres a vasút századában, mert ezekben a polgárhiányos társadalmakban zseniális polgárságnak bizonyult az európai zsidó etnikum. Velük nemcsak a polgárhiányos társadalmak váltak végre dinamikusakká, hanem a zsidóság is csak Európában vált képessé, hogy példátlanul gyorsan asszimilálódjon, polgárosodjon és értelmiséggé váljon. Ezt pedig a zsidóság nem veszi tudomásul, hogy csak Európában voltak a csodálatos társadalmi, a gazdasági, a tudományos és a művészeti fejélődés élcsapata. A Közel-Keleten maradtak a környezetükhöz hasonló szinten maradtak.

Az európai zsidóság példátlan sikerének talán a Kárpát Medence akkori ura, Magyarország kapott a legtöbbet. Az Ukrajnából, Galíciából nyugatra húzódó zsidóság itt találta meg a maga Amerikáját. Magyarország ezer éve azért nem használhatta ki a Kárpát Medence adottságait, mert nem volt polgársága. Az arisztokrácia és a katolikus egyház erejében telve élhette át a jobbágyfelszabadítást, megtarthatta földbirtokait. A nemesség pedig átalakult úri középosztállyá. Vagyis a magyar társadalom úgy élhette át a vasúthálózat kiépülésének századát, hogy a hatalma fennmaradt. Ebben a poroszok által uralt Németország, a katolikus egyház, az arisztokrácia és a nemesség uralma Magyarországhoz hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy Németországnak volt erős polgársága is, amiket átmenthetett a középkori Hansa városok sikeres polgárosodásából.

Lengyelország és Németország számára nagy előnyt jelentett, hogy tengerpartjuk, és szenük is volt, a vízi utak előnyét élvezhették.

Lengyelország nagy hátránya Németországgal szemben, hogy a katolikus egyház hatalma ült még a politika felett is.

Magyarország azonban minden tekintetben hátrányos volt. Nemcsak szinte semmi magyar polgársága, de tenger partja sem volt. A zsidóság tehát szinte vákuumba érkezett éppen akkor, amikor a zseniálisan kiépített Budapest centrumú vasúthálózat lehetővé tette a mezőgazdasági termékek összegyűjthetőségét és a piacokra juttatását. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a vasúti utazás és szállítás egynapi járóföldje tízszer, százszor megnőtt. Tízszer több árut lehetett racionális költséggel és idővel begyűjteni és a piacokon értékesíteni. Erre a robbanásszerűen megnőtt kereskedelmi potenciálhoz azonban a magyar társadalomban nem volt kereskedelemre alkalmas réteg, kivéve az akkor még jelentéktelen számú zsidóságot. Nemcsak a hazai zsidóság ismerte fel a kínálkozó lehetőséget, de keletről bő utánpótlásuk is volt.

Az ország lehetőségeihez képest a városoké tízszer, Budapesté százszor nagyobb volt.

Száz év alatt a Budapesten és a szomszédságában lévő városok zsidó lakossága robbanásszerűen növekedett. A 20. század küszöbén, Budapesten már a zsidó nagypolgárság is jelentős volt. Hargittai ezt bölcsen megállapította. Ezek gyermekei közül kerültek ki a marslakók is. Azt azonban nem hangsúlyozza, hogy a karrierjükhöz az is hozzájárult, hogy közös gimnáziumba kerültek a lutheránus értelmiség fiaival, akikkel a közös iskolában a zsidó világpolgárok kiváló magyarok is lettek.

A budapesti zsidó nagypolgárok azonban nemcsak világhírű magyar tudósokat, köztük marslakókat neveltek, hanem Budapestből Európa legdinamikusabb művészeti, tudományos fővárost is építettek.

Még a megmaradt magyar zsidóság sem tudatosítja, hogy Adyt, Bartókot a nekünk megmaradt marslakókat is a zsidóságnak köszönhetjük. Ady verseit a zsidóság méltatta, Bartók műveit ők vitték szét a világban. A legnagyobb zenei zsenink koncertjeire szinte csak a szidó értelmiség járt. Nélkülük egyikükre sem lehetnénk olyan büszkék, amilyent megérdemelnek, ha nincs kétszázezer budapesti zsidó, ha nincsen zsidó újság Debrecenben és Nagyváradon.

Budapesten azért lehetett világszínvonalú operaélet, mert a zsidóság finanszírozta, látogatta, azaz igényelte.

Én csak azt tudtam megélni, hogy még a zsidógyűlölő Horthy rendszerben is a zsidóság volt a társadalmi haladás élcsapata. A Nyugat előfizetőinek többsége, József Attila támogatója, Tomas Mann meghívója zsidó nagypolgár volt.

Amit nemcsak akkor, de ma sem értek meg, hogy miért bízott a zsidóság a magyar társadalom a magyar politikai elitben. Azt ugyan belátom, hogy másokra sem építhettek. A jó érelemen vett magyar politikai elit is betegesen revíziótól megszállott és gyakorlatilag lelkes antiszemita volt. Nekem Klebelsberg a klasszikus példa. Felismerte, hogy a jövőnk egyetlen sikerrel vezethető útja az iskoláztatás. Múlhatatlan történelmi érdemei vannak a tanyai és pusztai gyerekek iskoláztatásában, egyetemek szervezésében, ugyanakkor kezdettől fogva megszállottan a teljes revízió megszállottja és következetes antiszemita volt. Számára még a nagyszerű zsidó tudósokban is üldözendő ellenséget látott.

A zsidóságának nagy többségét elvesztett Magyarország.

Amennyire örülök a marlakók érdemei kultuszának, annyira irritál, hogy a zsidóság kilencven százalékának elpusztításában a részvételünket csak erkölcsi bűnnek tekintjük. A történelemnek ugyanis nem erkölcsi alapon kellene ítéletet mondani a múltról, hanem a következményét felmérve értékelni. Ezért a számomra a zsidóüldözés elsősorban nem erkölcsi bűn, hanem a magyarságot ért legnagyobb kártevés.

Ezen az alapon én a marslakók meg nem értését megbocsátandónak tarom, mert, ha mi velük érdemeik alapján járunk, és ők lettek volna a legfiatalabb akadémikusok, kaptak volna saját kutató intézetet, ma tized annyian nem tartanánk őket világnagyságoknak, mint jelenleg. Talán csak Neumann János lenne a múlt század legnagyobb matematikusa. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem vagyunk bűnösek, ahogyan bántunk velük, de a mi bűnösségünknek köszönhetik, hogy túlélték Hitlert, sőt óriási érdemeket szerezhettek a zsidógyűlölet felszámolásában.

Ezért érzem jelentősnek a Hargittai testvéreknek a méltatásukra írt könyvét.

A könyvük is csak tovább erősítette bennem az igényt, hogy felmérjük, hol tartanánk, ha 600 ezer zsidóval érjük meg a világháború végét, az urak Magyarországának felszámolhatását.

Többször leírtam, hogyha 600 ezer zsidóval és 200 ezer svábbal többen lennénk, nem itt tartanánk az ezer éves nemzeti célunk, a Nyugathoz való felzárkózás elérése útján.

Ezt azonban csak becsülni tudom, mert veszélyes társadalomtudományi módszer azzal szórakozni, hogy mi lett volna, ha más úton járunk. Ennek ellenére érdemes volna elindulni azon az úton, hogy felmérjünk néhány olyant, ami utólag is felmérhető.

Az egyik első ebbe az irányba mutató feladatot annak, ami mérhető. Fel tudnánk mérni, hogy a 20. század elején, a második világháború előtt mennyi adót fizettek, milyen iskolázottak voltak, mennyivel többen beszéltek a magyaron kívül más nyelvet a zsidók, a svábok és a magyarok. Kiderülne, hogy mennyivel jártak előttünk. Ezekből az adattokból arra is lehetne következtetni, hogy mennyivel több tőke, munkahely teremetés jöhetett volna az országba, ha továbbra is a világ egyik legnagyobb zsidóságú városa Budapest mard, ha vidékek maradnak, ahol a lakosság anyanyelve német.

Nem akadt senki, aki leírta volna, milyen lett volna a bolsevik megszállást követő 45 esztendő. El sem tudjuk képzelni, hogy mennyivel szakszerűbben történhetett volna az erőltetett iparosítás. Nem lett volna a hatalomra került kommunistáknak annyi hozzá nem értő szakemberre bízni az ország, a megyék, a városok, az iparágak és a nagyberuházások sorsát.

Mennyivel más lehetett volna Rákosi, Gerő és Révai viselkedése, politikája, ha nem kellett volna félniük, ha lehettek volna jobb kádereik, mások lehettek volna az egyetemek vezetői, tanárai. Zsidók kevesen voltak, és elképesztő üldözésük, családjuk kiirtása után kellett józannak, realistának, félelem nélkülieknek maradni. Vályi Péter, Hetényi István, Tardos Márton voltak az olyan nagypolgárok sarjai, akik a marslakókra emlékeztetnek, aki ugyan nem tudományokban, hanem a félelmekben és indulatokban gazdag világban családi tradícióknak megfelelően kiegyensúlyozottak maradtak.

Talán Nagy Imre is megmaradhatott volna, mint a gazdasági életet piacosító bolsevik diktatúra, amivel először Lenin próbálkozott. Azt talán én érzem a legjobban, hogy Kelet-Európa népei eleve alkalmatlanok a piachoz igazodni. Nekik Sztálin kellett, meg a szovjet imperializmus. Ha nem is a magyar nép egésze, de Budapest félmillió zsidóval alkalmas lehetett volna, és az 1954-ben új gazdasági mechanizmusú egypártrendszert vezethetett volna be. Vagyis 1954-ben arra az útra léphettünk volna, mint Kína 1990-ben.

De nem akarok elkalandozni, megelégszem azzal, hogy amire a nálunk is sokkal szegényebb Kína képes volt, képes lehetett volna a gazdaság piacosítását megoldó Kína, ahol a legnagyobb feladat, amire csak a brutális politikai diktatúra képes, a gyermekvállalás drasztikus, erőszakos korlátozása volt. Minket a túlnépesedés nem fenyegetett.

Záróként megelégszem azzal, hogy a félmillió zsidó elvesztése ezer éves történelmünk messze a legnagyobb tragédiája volt. Velük elvesztettük a társadalom felső tizedének felét. Ez év alatt nem érte a magyar nemzetet olyan kár, amiben a felső tized tizede elveszett volna.