2016. május 24., kedd

A szakszervezetek megváltozott szerepe

Kopátsy Sándor                 PP                 2016 05 01

A szakszervezetek megváltozott szerepe

Május elseje van. Nekem csak az első, az 1945-ös volt emlékezetes. Örömmel vártam, a MADISZ elnökeként a pódiumon ülve. A munkásmozgalommal ugyan nem volt korábban semmi tapasztalatom, mégis ünnepnek éreztem. Elég volt néhány hét tapasztalata ahhoz, hogy láthassam, az arisztokrácia és az úri középosztály világa elmúlt. Ezután a munkásoké és a parasztoké lesz a hatalom. Akkor még fogalmam sem lehetett arról, hogy a magyar közvélemény tudatából milyen nehéz lesz kiölni az urak tiszteletét.
A hosszúra nyúlt felvonulás azonban kiábrándított. Rádöbbentem, hogy Kelet-Európában a vallást üldöző marxizmus is csak egy ortodoxvallás, akárcsak a kereszténységük. Annak ellenére, hogy vallásom körmenetén soha nem vettem részt, itt azonnal úgy éreztem, hogy egy vallást üldöző vallás körmenetén vagyok.
A vallásalapító Marx és Engels, a két legfőbb tanítvány, Lenin és Sztálin, valamint a hazai vezetők, élükön Rákosi Mátyással, képeit, jelszavait hordozták, akárcsak egy körmeneten a szentekét, munkásdalokat énekeltek, akárcsak a körmeneten a zsoltárokat.
Tudomásul vettem, hogy a bolsevik marxizmus is csak egy ortodoxvallás. Ebben megnyugodtam, mert ez a vallás elég kemény lesz ahhoz, hogy a régi vallást, a katolikus klérusét, valamint az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmát felszámolja. Ekkor még azt hittem, hogy ehhez az erőszak elegendő. Ennek az ellenkezőjéről csak az első két választás és az 56-os, végül a rendszerváltás győzött meg. Rádöbbentett, hogy a katolikus egyház és az úri középosztály befolyása tovább él. Minél keményebb volt velük szemben a Szovjetunió által támogatott politikai hatalom, annál erősebb maradt a tekintélyük. A titkos választásokon nem a korlátlan politikai hatalom birtokosai, hanem a hatalomból kiszorultak, a régi világ képviselői, azok győzelmében reménykedett a szavazók többsége, akiktől a korábbi rendszer restaurációját remélhette. Még 56-ban is a többség az őskonzervatív Mindszenti bíboros szavára figyelt, a volt katonatisztek mögé állt. Sőt, még 1990-ben is Antall Józsefet, az úri világ tekintélyes képviselőjét tartották a vágyaik megvalósítására a leginkább alkalmas vezetőnek.
Mindezt látva csak abban reménykedtem, hogy a bolsevik politikai erőszak ugyan nem hatékony, de a dogmának tekintett teljes foglalkoztatás kitermeli a munkások hatalmát. 1951-ben az Országos Tervhivatalban örömmel tapasztalhattam, hogy a dolgozók hatalma nem a népszerűtlen politika támogatásának köszönhetően, hanem a tejes foglalkozatáson nő naggyá. Ezt nemcsak Marx, de a bolsevik diktatúra sem vette tudomásul. A megszerzett hatalom azt hitte, hogy a munkásosztály erőszakkal is megszerezheti, sőt megtarthatja a hatalmat. Sztálin pedig ezt valósította meg felsőfokon.
Munkám során felismertem, hogy az állam feletti politikai hatalom erőszakkal nemcsak megszerezhető, de jó ideig megtartható, a dolgozók feletti hatalom azonban csak addig tart, amíg félni kell a munka elvesztésétől. Rájöttem, hogy a munkaerő is áru, aminek az eladójának csak akkor lehet hatalma, függetlensége, ha nagyobb a kínálata, mint a kereslete. A munkásság csak ott lehet úr, ahol nagyobb a keresletük, mint a kínálatuk. Ha a politika szent célja a gazdaság gyors fejlesztése, akkor a munkaerő kereslete nagyobb lesz a kínálatánál. Ezzel létrejön, csak ezzel jöhet létre a munkáshatalom.
Marx eltévedése is arra épült, hogy a munkaerőt nem tekintette árunak, még akkor sem, amikor már bérmunkásként vásárolták. Ezért élhetett abban a hitben, hogy a tőkéstulajdon felszámolása a munkásosztály felszabadulását eredményezheti. Pedig a munkaerő is áru, aminek az ára csak akkor lehet értéke alatt, ha a kínálata nagyobb, mint a kereslete. Az, hogy a munkaerő kizsákmányolható nem abból fakad, hogy a fő munkaadó a tőkésvállalkozó, hanem abból, hogy a tőkésosztály társadalma kevesebb munkást igényelt, mint amennyi kínálata jelentkezett. A munkabér, a munkaerő ára akkor van az értéke alatt, ha a kínálatuk nagyobb, mint a keresletük.
A hosszú háborúk alatt minden osztálytársadalomban is munkaerőhiány keletkezik, ezért annak az árát a tőkés munkaadó is az értéke fölé emeli, azért kell ilyen esetben a tőkésállamnak is politikai hatalmával korlátozni a béremelést.
Ezt éltük mi is át az 50-es években. A párt korlátlan hatalma sem volt képes a bérek emelkedését féken tartani. Ahogyan az állam felismerte, hogy a korlátlannak tűnő hatalma sem tudja féken tartani a bérek emelkedését, kierőltette a munkások békekölcsön vásárlását.
Amikor kiderült, hogy ez az elvonás sem elég, bevezették az átlagbér ellenőrzést, a vállatok a számukra megállapított átlagbért nem léphették túl. Az még utólag sem tudatosult, hogy az átlagér szabályozással mi oldottuk meg elsőként a világon a gyenge minőségű munkaerő tejes foglalkoztatását. Ez akkor is sikernek számít, ha az átlagbér szabályozása gyengítette a jó munkaerő teljesítményével arányos megfizetését. A másik oldalon jelentkező előnyét, a gyenge minőségű munkaerő iránt mesterséges keresletet teremtett. A jót csak akkor tudta jobban megfizetni, ha vele párhuzamosan felvett két olyan, aki megelégedett az átlagnál alacsonyabb bérrel.
A hibája ellenére, a békeidőben is biztosította a teljes foglalkoztatást. Ezt a magyar történelem legnagyobb vívmányának tartom. Ezt talán ma sem találnám ilyen nagynak, ha a rendszerváltás nem esett volna át a másik végletbe, a botrányosan alacsony foglalkoztatásba.

A szakszervezetek társadalmi szerepe.

Mivel minden osztálytársadalom nemcsak túlnépesedő volt, azaz több volt a munkaereje, mint amennyit képes volt foglalkoztatni, de a minősége is jobb volt annál, amire a tudományos és technikai forradalom előtt szüksége volt.
A tőkés osztálytársadalom szakszervezetei is ugyanabban a tévhitben éltek, mint Marx, hogy erőszakkal akkor is emelni lehet a munkások bérét, ha a keresletük kisebb a kínálatuknál. Nem vették tudomásul, hogy a munkaerő áru árát nem a politikai akarat, hanem a keresletük és kínálatuk aránya determinálja.
A bolsevik diktatúrák a tudatosság minden jele nélkül, dogma erejű feladatnak tekintették a teljes foglalkoztatást, ami a kínálat fölé emelte a munkaerő keresletét. Ez azzal járt, hogy a munkaadók, az esetben maga az állam minden munkaadója a megengedhetetlen szint fölé emelte a béreket.
Kiderült, hogy a munkaerő kínálatát meghaladó kereslet a bérek inflálódását okozza. Bebizonyosodott, hogy a munkaerő is áru, aminek az ára az értéke fölé emelkedik, ha a kereslete meghaladja a kínálatát. Ez a tulajdonviszonytól függetlenül érvényesül. A munkaerőt minden osztálytársadalomban kizsákmányolták, függetlenül attól, ki volt a munkaadó.

A szakszervezetek feladata

A munkások érdekvédelmi szervezetét a szakszervezeteket pozitív szereplőknek tartom annak ellenére, hogy a nevük is a szakmai tagozódásukat jelzi. Mivel a fentiekben azt bizonyítottam, hogy a dolgozók érdekvédelmét nem lehet szakmákként, de még ideológiájuk alapján csoportosítva megvédeni, csak társadalmi szinten, és csak azzal, hogy a keresletüket legalább a kínálatuk szintjére emeljük.
Ebből fakadóan, a bolsevik rendszer teljes foglalkoztatása a szakmai szinte történő szerveződésüket feleslegesekké tette. Ebből azonban az is következik, hogy a teljes foglalkoztatás mellett nincs is rájuk szükség. Mivel a bolsevik rendszer, ha nem is hatékonyan, de megvalósította a teljes foglalkoztatást. Ezt a dolgozók is megértették, tudomásul vették, hogy a szakszervezet szervezi az ünnepségeket, a nyaraltatást.
Először akkor gondoltam a szakszervezetek szerepére, amikor felismertem a tulajdonos tőzsdepiaci szerepét. Ezért az állami vállatoknak részvénytársaságként működtetését akartuk megoldani. Ezért gondoltam a szakszervezetekre, mert a mechanizmus reformja során, szükségét éreztem a nyereségben érdekelt tulajdonosnak. Az képzeltem el, hogy az ágazati szakszervezetek legyenek olyan holdingok, amelyek az ágazatok vállalatainak a nyereségében érdekelt részvénytulajdonosai. Erre azonban a szakszervezetekben nem találtam kellő fogadtatást egészen a rendszerváltásig.

A rendszerváltás.

A veszteséges vállatokat felszámoló liberálisok, és az úri középosztály hatalmát restaurálni akaró Antall József miniszterelnöksége, késztetett arra, hogy a szakszervezetek vezetőivel felvegyem a kapcsolatot az önkormányzati választáson. A liberális privatizáció a túlfoglalkoztatásból hirtelen átváltott a tragikus alulfoglalkoztatásba. Ezzel visszaállította az erős szakszervezetek szükségességét.
Minden reményem elszállt azonban, amikor a liberálisok felvetették a magán nyugdíjpénztárak gondolatát. Ezek annyi mellékállást kínáltak, hogy az érintettek többsége ezekben kellő mellékjövedelmet talált.
A kormányok pedig vállalták a szakszervezetekkel történő egyeztetést a munkaügyi kérdésekben. A szakszervezeti vezetők pedig megelégedtek azzal, hogy valami szerepük maradt. Szerepüknek pedig csak azt érezték, hogy minél magasabb bért, minimálbért és minél szigorúbb felmondási feltételeket fogadjon el a kormány. Az fel sem merült, hogy ezzel csak tovább rontják a katasztrofális foglalkoztatást. Elfogadták azt is, hogy a kormány a nyilvántartott munkanélküliségi mutatót tekinti a foglalkoztatást helyettesítő mutatónak. A rendszerváltás óta a foglalkoztatási szintünk a 28 EU tagállam között az utolsó előtti. Csak a be nem jelentett vendéglátásra épült Málta mutatója alacsonyabb. A magas munkanélküliséget tovább rontja a tény, hogy a tartós munkanélküliek száma szinte változatlan.
A katasztrofális tartós munkanélküliség oka a gyenge minőségű munkaerő magas ára, nehéz elbocsáthatósága.
Az európai foglalkoztatási politika általános jellemzője, hogy a gyenge minőségű munkaerő ára magas, ezen belül a minimál bér is magasabb, mint amennyit ezek a munkaadóknak érnek. Ez nyugat-európai betegség, a munkaerő ára magas, ezért kevés órát dolgozik, korán mennek nyugdíjba, és nehéz felmondásuk. Azt kellene végül ez esetben is tudomásul venni, hogy annak az ára magas, amire nincs elég vevő. Ezt ugyan minden kofa tudja, csak azok nem, akik a foglalkoztatásért felelősek.

Más mai fejlett társadalom.

A szakszervezetek sem vették tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom minőségileg más társadalmat hozott létre.
A munkások felső minőségi harmadának a kizsákmányolása megszűnt, jobban élnek, mint ami akár száz éve elképzelhető volt. Ennek ellenére minden fejlett társadalom elsődleges hiánya a minőségi munkaerő, ennek bővítése az egyik legnagyobb társadalmi feladat.
A középső harmad foglalkoztatása is biztosított.
Az alsó minőségi harmad a munkalehetősége sincs biztosítva. Ugyanakkor a róluk való társadalmi gondoskodás olyan, amit a világ elmaradt kétharmadában irigylenek.
A jelenlegi munkásság három harmada között csak a politikai egyenjogúság jött létre. Ma ők jelentik a szavazók többségét, ezért a politikai kényszerül a kedvükben járni.
Egy másik megosztottság is világosan mutatkozik a szakszervezeti tagság összetételében. Ma a szakszervezetek tagságában több a tisztviselő, mint a munkás, több a nő, mint a férfi. A legerősebb szakszervezetek a szolgáltatási ágakban vannak. Ezeken belül is a pedagógusoké a legerősebb szakszervezet. Ezek szakszervezete sokkal inkább a fizetésükért harcol, az oktatás korszerűsítéséről hallani sem akar azon túl, hogy az eleve kis terhelésüket tovább enyhítsék, mozgásszabadságukat könnyítsék.
Amíg a munkaerő egyre nagyobb hányada kis, 10 fő alatti vállalatokban dolgozik, ezekben a szakszervezetek teret sem kapnak.
Általában gyorsan csökken a termelő ágazatokban a tagság.
A szakszervezetek legnagyobb bűne, hogy nem a foglalkoztatás növelését tekintik feladatuknak. A munkanélküliséggel nem foglalkoznak, azt követeléseikkel inkább növelik, mint csökkentik.
Azt még a kormányok sem ismerték fel, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban többet áldoznak a munkanélküliekről való gondoskodásra, mint az elégséges munkahelyteremtésre.
Ebben addig nem is várhatunk fordulatot, amíg nem veszik tudomásul, hogy a munkaerő is áru, amit áruként kell ke

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése