Kopátsy Sándor                EH                    2016 06 25

Az ember életterei.

I.

Az új életterekben történő berendezkedés.

Az ember volt és maradt az egyetlen faj, amelyik a fejlett agyának és kezeinek köszönhetően, néhány generáció alatt képes volt szinte minden természeti környezethez igazodni. Már a kőkori szerszámokkal képes volt az életmódját a legkülönbözőbb természeti környezethez illeszkedni. Vagyis nem a mutációját szelektálta évmilliók alatt a természeti környezetéhez, hanem néhány generáció alatt képes volt az új környezetéhez igazítani az életmódját a nélkül, hogy fajként változott volna.

Gombász, vadász tapasztalataim megtanítottak arra, hogy a gyűjtögetés és a kezdetleges fegyverekkel történő vadászat teljesítménye mennyire képességtől és tapasztalattól függő, azaz az agyunktól és a kezeinktől nagy szellemi képességet igényelő volt. A tűz hasznosítása, életben tartása, a kőszerszámok elkészítése, az ételeknek a gyomrunk emésztőképességéhez történő elkészítése, a hideg ellen védelmet jelentő ruházkodásunk és hajlékunk elkészítése agyunktól és kezeinktől olyan magas képességigényt követelt. Olyan nagyot, amire a jelenkor embereinek nagyon kis hányada lenne képes.

A kíváncsi Ádám azonban már nem élhetett meg gyűjtögetésből, neki a gabonatermeléssel járó nehéz fizikai munkából kellett megélni. Amíg a gyűjtögető társadalom nagyon kevés technikai ismerettel rendelkezett, de az egyéneknek nagyon leleményeseknek kellett lenni, hogy megéljenek. Az önözéses társadalmak nagyon gyorsan nagyon sok új ismerethez, eszközhöz jutottak, a lakosságtól, a termelőktől azonban sokkal kevesebb ismeretet igényeltek. A gyűjtögető társadalmak az egyénektől sok leleményességet követeltek. Az önözéses gabonatermelő társadalmak nagyon gyorsan sok tudást, fejlettebb eszközöket szereztek, de a lakosságtól nem tudást, nem leleményességet, hanem szolgai engedelmességet kívántak.

Érdekes, hogy a tudás bátor élharcosai sem feszegették a kérdést, miért volt a tudásvágy a termelő társadalmak vallásaiban eredendő bűn. Ezt még akkor sem feszegették, amikor már a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a tudásvágy lett a legfontosabb társadalmi erény.

Keresztényként már gyermekkoromban felvetődött a kérdés. Miért volt a tudásvágy minden társadalomban eredendő bűn?

A gyűjtögető társadalmakban a kezdetleges eszközökkel csak az boldogult, aki leleményes volt. A boldogulás első feltétele a találékonyság volt. A jelenkori fejlett társadalmakban pedig ismét a tudásvágy a legfontosabb erény.

Senki nem vetette fel a kérdést, miért volt a gyűjtögetés valamint a tudományos és technikai forradalom között eltelt mintegy hatezer évben, a fizikai munkával termelő társadalmakban a tudásvágy eredendő bűn.

A kereszténység Krisztust az eredendő bűntől megválónak tekintette, és tekinti ma is. A keresztény vallások mindegyike, a jelenkori tudásigényes társadalmakban is, kisebb nagyobb mértékben, a természetes tudásvágyat üldöző maradt. Nem véletlenül, hiszen csak kétezer évvel Krisztus halála után jutott el az emberiség ötöde addig, hogy számára a tudásvágy nem bún, hanem erény lett. De a keresztény egyházak többsége ennek ellenére sem jutott el odáig, hogy a tudásvágyunkat a jelenkor viszonyai között pozitív értékűnknek tekintse.

Új életterek benépesítése.

Eddigi életünk nagy többségében gyűjtögetésből éltünk. Ebben a létszámunk természetes szaporodása nagyon lassú és extenzív, vagyis új életterekben történő berendezkedés volt. A kezdeti élettereink eltartó képessége szinte a jelenkorig nem változott. Az óta is csak akkor, amikor a másutt jobban boldogulók ismereteit odavitték. A fajunk szülőföldjén fejlődésképtelen maradt mindaddig, amíg a más életterekben élő elvándoroltak oda nem vitték az ismereteiket. Az ember is, akárcsak minden faj a jelentősen nem változó környezetben nem változik.

A darwini értelemben, a mutációnak és a szelekciónak köszönhetően is csak ott van fajfejlődés, ahol azt a környezetváltozása kikényszeríti. Ez azonban olyan lassú, hogy rövid, mintegy 150 ezer éves életünkben aligha jelentett volna lényeges változást. Az emberi faj is csak ott fejlődött, ahol változott a környezete. Ez minden fajra igaz.

Darwin ugyan zseniálisan megmagyarázta a fajok fejlődését. Azt azonban nem vette tudomásul, hogy bolygónkon csak azért történhetett fergeteges fajfejlődés, mert egyrészt nagyon változtak bolygónkon az életkörülmények. Ezekről Darwin korában szinte semmit nem tudott a tudomány. Ma már viszonylag sokat tud, de még senkinek nem jutott az eszébe, hogyha a földünkön meglévő életformák miért változtak meg. Mindössze az lett köztudott, hogy valamikor egy óriási meteorit becsapódott a mai Mexikó területére, és ennek a hatása olyan éghajlati változással járt, ami a meglévő fajok többségét elpusztította.

Az új helyzetben a korábbi fajok többsége kipusztult, a már meglévő fajok számára ezzel új életterek jöttek létre.

Azt ma már a biológusok tudják, hogy a mai erszényesek és emlősök ősei is léteztek, de az akkori életérben nem voltak számukra kedvező üres életterek. Az óriási fajpusztulás következtében azonban az háttérben megbúvó új fajok számára pedig jelentősen más életterek jöttek létre.

Vagyis, ha nem történik a földi életet uraló hüllők életterének felszabadulása más fajok számára, valószínű még mindig a hüllők uralnák a jelenkor állatvilágát.

Változatlan környezetben ugyanis az élőlények számára áll a fajfejlődés. A Darwin által felismert mutáció és szelekció a változatlan környezetben nem hoz létre fejlődést, nem változtat, hanem stabilizál. Darwin nem foglalkozott azzal, hogy változatlan környezetben, például a mély tengerekben a legszaporább fajok hiába mutálódnak és szelektálódnak, évek százmilliói óta sem változnak. Csak azok a fajok fejlődnek, amelyek környezete tőlük függetlenül megváltozik, vagy ha ezek a fajok más életterekbe kerülnek. Mivel a több ezer méter mélységű tengerben élő fajok izolált élettere nem változik és az ott élők ki sem kerülhetnek onnan, számukra a mutációjuk és a szelekciójuk eredmény nélkül működik.

Az ember minőségében más faj, mint az elődei.

A homo sapiens minőségében más faj, annak már a megjelenése, és sorsának alakulása is egészen más törvények alapján működik. Az egyébként nagyon óvatos Darwin ezt nem hangsúlyozta. Megelégedett azzal, hogy az emberig tartó fejlődésre magyarázatot adott. Darwin ugyan zseniálisan megmagyarázta a fejfejlődés ember előtti útját, de nem hangsúlyozta, hogy az ember annyira más faj, aminek a fejlődési törvényei is egészen mások.

Darwin ugyan történelmünk egyik legjelentősebb zsenije volt, de tanai bármennyire igazak, páratlan ellenállásba ütköztek azért, mert nem hangsúlyozta az ember minőségében alapvetően más, magasabb rendű lényegét.

Azt ugyan nemcsak a korának, de a jelenkor tudománya még sem magyarázhatta meg, hogyan lett az emberszabású majomból ember. Azt éreztetni kellett volna, hogy az ember nagyságrenddel gyorsabban fejlődése minőségében egészen más fajt jelent. Ezzel szemben máig azt hangsúlyozzuk, hogy az ember génje alig különbözik a csimpánzétól. De az nem kap hangsúly, hogy ennek ellenére az ember mindenben faji tulajdonsága nagyon más lett, mint a csimpánz.

Azt azonban már Darwin korában is tudomásul kellett volna venni, hogy az emberek nagyon eltérő természeti környezetben nagyon eltérő életmódban élnek, de ez a nagyon másként élés nem jelent más fajjá változást, genetikailag ugyanazok maradnak. Addig, amíg a fajok életkörülményeinek megváltozása idővel új fajt hoz létre, az ember a legkülönbözőbb természeti környezetekben nagyon különböző életmódokat alakít ki, de ehhez nem genetikailag, ösztöneiben, új fajjá változik, hanem az alkalmazkodása tudatos, genetikailag nem változó, mert az alkalmazkodása nem ösztönös, hanem tudatos

Még fontosabb lett volna annak hangsúlyozása, hogy az emberi faj életmódja, viselkedése nem a mutáció és a szelekció útján ösztönösen, hanem tudatosan a fejlett agyának és kezeinek köszönhetően igazodik a környezetéhez. Ennek hatására nagyon máként él, öltözködik, táplálkozik, de változatlan faj marad. Darwin zseniális figyelmét is elkerülte a tény, hogy az ember viselkedése is csak ott változik, ahol megváltoznak az életfeltételei.

Az emberi faj óriási többségét eddig csak egyetlen nagy környezeti változás érintette, a jégkorszak megszűnését eredményező felmelegedés. Ennek hatására tért át fajunk többsége a gyűjtögetésről a termelésre. Vagyis, ha nincs jelentős klímaváltozás, még mindig gyűjtögetéssel, kezdetleges eszközökkel történő vadászattal és halászattal tartanánk fenn magunkat. Ez a vakságunk most különösen érhetetlen, amikor a tudósok egyik fő foglalkozása a klímaváltozással riogatják a közvéleményt. Annak ellenére, hogy vitathatatlan tény, hogy ma is gyűjtögetéssel, primitív vadászattal és halászattal tartanánk el maximálisan néhány milliós létszámukat, ha nem történik a föld egészére kiható jelentős éghajlatváltozás.

Ugyanakkor az egyenlítőhöz közeli térségekben, ahol viszonylag sokkal kisebb volt az éghajlatváltozás, és nem hatoltak be a felmelegedés által kiváltott eredmények, szinte változatlan maradt az ott élő emberek életmódja. Ott csak a fejlettebb életmód odatelepedése, ismereteinek oda áramlása okozott változást.

A megváltozott életkörülményekhez történő igazodás csak az emberi faj estében volt gyors és feltűnő. A darwinizmus abban szorul kiegészítésre, hogy fajfejlődés darwini módon is csak ott történik, ahol változik a környezet.

Ezt a biológusok máig sem veszik tudomásul. a világűrben ott keresik az élet kialakulását, ahol a környezeti adottságok a földünkéhez hasonlók. Nem veszik tudomásul, hogy fajfejődés csak változó környezetben történhet. A mienkéhez hasonlítható életformák csak ott találhatók, ahol a megelőző néhány százmillió évben a környezet olyan változásokon ment keresztül, amilyenek a földünkön történtek. Hiába kerültek volna az első életformák a földünkre, azok változatlanok maradtak volna, ha nincsenek a földünkön a fejlettebb életformákat létrehozó változások.

Számunkra a legjelentősebb változás a jégkorszak végét jelentő felmelegedés volt. Azt, hogy idáig eljutottunk, annak köszönhetjük, hogy bolygónk éghajlata a rajta lévő élettől teljesen független okokból bekövetkező felmelegedés volt. Ennek köszönhetően alakult át életmódunk a gyűjtögetőből gabonatermelővé, a vadászat pedig pásztorkodássá.

Az élelmezésüket az általunk megtermelt gabonából, illetve az általunk életképesebbé tevő állatok húsából élelmezett társadalmak között lényeges különbség volt.

A pásztortársadalmak lényegében gyűjtögetők maradtak. Az emberek a klímaváltozással kipusztulással fenyegetett állatot itatásában és itatásában segítettek. Az állatok azonban továbbra is a természet adta legelőkön éltek. A pásztorok csak védelmet jelentettek a ragadozókkal szemben, ha kellett az itatásukat kutakkal segítettek.

Az ember és a növényevő állatok egymásra utaltsága azonban a klímaváltozásnál sokkal korábban megjelent.

A rénszarvas csordákkal együtt élő emberek jó 10-15 ezer évvel korábban megjelentek. Erről alig találtható mondanivaló a kor történelemírótól. Pedig az első pásztortársadalmak és a kutya domesztikációja jó tízezer évvel korábban a sarkköri tundrán megjelent.

A rénszarvas, a kutya és az ember ezen a tájon viszonylag életképtelennek bizonyult, ezért egymás segítségére szorultak.

Az ember csak azokon a sarkköri tájakon élhetett meg a maga erejéből, ahol tengerpartok közelében bunkókkal is meg lehetett ölni a nagyon lassú mozgású, védetlen fókákat, a patakokba pedig visszajártak ívásra a halak. A több tízmillió négyzetkilométernyi tundrán azonban alig volt gyűjthető élelem. Ezt a vidéket a medvék és a farkasok uralták. Ezek fő táplálékát pedig a rénszarvasok jelentették. Ezek száma azért lehetett viszonylag nagy a táplálékszegény életterükben, mert óriási távolságokat jártak be, és a táplálékot a magas hótakaró alatt is megtalálták. Ez a korai pásztortársadalom abban különbözött a későbbiektől, hogy ebben még nem a pásztor terelte a nyáját, hanem a pásztorok együtt vonultak az ösztöne által óriási távolságot megtevő rénszarvasokkal. Ezek nagyon izolált, viszonylag kis népességet eltartó kultúrát voltak.

Ez esetben is a legmostohább természeti környezet váltotta ki az ember eszének köszönhető összeköltözést a rénszarvassokkal és a kutyákkal.

Az északi sarkkör közelében, a tengerparttól távoli tundra volt a legmostohább élettér. Az alacsony hőmérséklet okán eleve nagyon alacsony volt a növények növekedése. Ennek következtében alacsony az állatállomány is. Ugyan itt maradt meg legtovább a kor legnagyobb szárazföldi emlőse a mamut is, de az is kihalt. De megmaradt a legnagyobb szarvasféle, a jávorszarvas, a legnagyobb ragadozó a jegesmedve és a legnagyobb testű kutyaféle, a farkas.

A nagyon zord klíma és a nagyon gyér természetes növekmény következtében nagyon alacsony volt az ember eltartó képesség. Sok négyzetkilométerre juthatott egy ember. A kevés is csak a tűznek köszönhetően évezhetett bizonyos biztonságot, nem lett a jegesmedvék és a farkasok áldozata. Az emberek fő tápláléka a tundra vad gyümölcsei, és a csapdázott nyúl és lemming lehetett, illetve a megfagyott, elpusztult dögök.

Alig kap hangsúlyt a tény, hogy a hideg egyetlen előnye a vadászzsákmányok és a megtalált dögök húsának tartóssága volt.

A hideg legyőzése ugyan fáradságos, de lehetséges volt. A melegben a legnagyobb hátrányt, az élelem gyors megromlása jelentette.

Egyik fontos történelmi ismeretem az volt, hogy a hideg ellen munkával, lakóhellyel, meleg ruhával lehetett védekezni. Vagyis a hideg ellen vagyonigényen, de lehetett védekezni, a meleg ellen azonban nem volt védekezés nemcsak az ételek megromlása, de a betegségek ellen. Az egyik első társadalomtudományi felfedezésem az volt, hogy a meleg éghajlaton élésnek kicsi volt a vagyonigénye, de az emberek védekező képessége is. A hidegben való megélés több munkát és vagyont igényelt, de megoldható volt.

A zord éghajlaton megéléshez nagy segítséget adott a kutya domesztikálódása is. E kor történészei is soka foglalkoznak a vadászat fegyvereivel, de a vadászok legnagyobb segítségét, a kutyát meg sem említik. Az ugyan tudományosan bizonyított, hogy a kutya volt az első háziállat, a többieket jó 15 ezer évvel megelőzte.

Minden vadász még ma is a tökéletes fegyverek és felszerelés birtokában is tudja, hogy a leghatékonyabb társa a jó kutyája. A lőfegyverek előtt az különösen így volt. A kőhegyű lándzsájú vadásznak a kutya segítsége megsokszorozta a teljesítményét.

Azt még nem olvastam, hogy őseink a kutyájának köszönhette a nyugodt pihenését.

A rénszarvascsordák éjjeli pihenését is csak az ember tüze, és a kutyák ébersége garantálta.

Az ember, a rénszarvas és a kutya együttélését a három faj közös érdeke hozta létre. A medvék, farkasok közeledtét a kutyák ébersége jelezte, ami felébresztette a nyugodtan alvó embereket, akik felriadva tűzzel és fegyvereikkel támadtak a ragadozókra. Ennek a három fajnak az együttélése csak az ember beltenyészete ellen nem jelentett megoldást. Becslésem szerint a rénszarvascsordák lakosságeltartó képessége viszonylag kicsi, néhány tucat ember lehetett. Egy család tagjainak eltartásáról több tucat rénszarvas szaporulata adott élelmezési fedezetet, és a felszerelés szállításához szükséges igaerőt. Ezért Szibéria és Kanada szárazföldi tundráin legfeljebb százezer ember élhetett. Ez még a kor néhány milliós lakosságához képest is elenyésző szám volt. A rénszarvasok csordáival együtt élő emberek aránya egyetlen ezredet sem érhetett el. Ezért ennek az életmódnak nem a súlya, hanem a tanuláság indokolja, hogy foglalkozzunk vele.

A legfontosabb tanulsága, hogy az ember ott jutott előbbre, ahol a megélése nagyobb, de legyőzhető erőfeszítést igényelt, mint ott, ahol a látszólag könnyebb megélés veszélyei legyőzhetetlenek voltak.

Ezt legjobban az bizonyítja, hogy fajunk akkor fejlődött jobban, ha hidegebb éghajlat felé húzódott. A hideg ellen csak több munkával, de lehetett védekezni. A meleg éghajlat ugyan munka nélkül is kényelmes volt, de veszélyei ellen az ember tehetetlen volt.

Véleményem szerint, ezelőtt 20-30 ezer éve a legjobban a rénszarvas csordákkal együtt élő ember élete volt a legmunkaigényesebb, de a legkevésbé kiszolgáltatott. Az ember agyára, kezére ott hárult a legtöbb feladat, de azok megoldhatók voltak. A trópusok melege ugyan kényelmesebb volt, de a létbiztonság veszélyei ellen nem volt lehetőség a védekezésre.

A rénszarvas csordájával együttélés bármennyire siker volt az emberiség kis hányada számára, csak egyetlen eredménye, a kutya domesztikációja, terjedt át az utókorra. Nélküle a pásztortársadalmak aligha lehettek volna sikeresek.

A magas hegyek kultúrái.

A tudomány nem keresi a választ arra, hogy a magas hegyekben miért fejlődtek jobban a társadalmak. Akárcsak a tundrákon, a magas hegyekben is keményebb, de biztonságosabb, egészségesebb volt az élet. Elég gyérek a tárgyban az ismereteim, de tudom, hogy a Himalájában és az Andokban előbb megjelentek az első kultúrák. A tibetiek, a maják és az inkák magas hegyek között éltek. Ott az ember ott előbb fedezte fel képességeit, de aztán abban megrekedt.

Ismét azt látjuk, hogy az ember ott boldogult előbb, ahol az agyát és a kezét előbb érték a kihívások. Ezekben a magas hegyekben jelent meg először a későbbi kultúrnövények, a burgonya, a kukorica, a rizs, az árpa és a köles kapás, kiegészítő táplálék céljából történő termelése.

A rénszarvasokkal való együttélés izolált eredmény maradt.

A jégkorszak elsősorban a sarkok közelében jelentett a korábbinál szűkebb életteret az ott élő kérőző fajoknak, elsősorban a rénszarvasoknak. A jávorszarvasokat a termete védte meg a ragadozóktól. A birkák és juhok vad rokonai pedig a magas hegyek közé menekültek. Mivel a nagy testsúly hátrány a hegyekben, a nagy és erős ragadozók a síkságokon maradtak.

A viszonylag melegebb éghajlatú tájakon az évmilliók alatt kialakult egyensúly a fajok között nem változott.

Ez az egyensúly bomlott meg a felmelegedés során.

A földön megtermő biomassza mennyisége, ugyan nőtt, de nagyon jelentős területeken a felmelegedés fokozta a csapadék elpárolgását, ezzel jelentős térségek sivatagokká váltak. Nem tudatosítjuk, hogy nem a lehullott csapadék mennyisége a fontos, hanem annak a hasznosuló mennyisége. Az egyenlítő közeli sivatagban a sok eső szinte azonnal elpárolog, a sziklás hegyekben azonnal lefolyik, de a tundrákon a kevés is megmarad. A jégkorszak megszűnése csak növelte a csapadékot, de annak a hasznosulása előtti elpárolgása még ennél is nagyobb mértékben növekedett. A hasznosuló vízmennyiség csökkent. Ennek következményeként csökkent a növényevő állatok tápláléka, és elérhető ivóvize. Ez a tény a bekövetkező domesztikáció kulcsa.

Csak azok a fajok voltak domesztikálhatók, amelyek életképtelenné váltak az ember segítsége nélkül.

Az állatok domesztikációja két lépcsős.

Az első lépcső, amikor az állatok a legelő termésén élnek, lényegében a természet adta táplálékon élnek, gyűjtögetnek. Ehhez az ember csak azzal ad kiegészítést, hogy ahol nincs elérhető itatóvíz, kutat ás, víztárolót épít, amikor pedig időlegesen nincs táplálék, takarmányról is gondoskodik. Ez még az állatok gyűjtögető életmódjában adott segítséget jelent.

A mások lépcső az istálló, a védett szállás, az etetés, és itatás. Végül az egészségvédelmük, gyógyszerekkel történő ellátásuk és a légkondicionálás. Ez már termelés.

A jégkorszakban a kevésbé zord éghajlaton azonban a később domesztikálódott állatállomány még nem volt olyan veszélyben, hogy túlélése érdekében az ember segítségére szoruljon. Ahogyan az emberek nem szorultak rá arra, hogy a gyűjtögetésről átérjenek az öntözéses gabonatermelésre, az állatok is biztonságban élhettek a viszonylag növényekben gazda területeken.

A felmelegedés azonban a gyűjtögetésre alkalmas természeti környezetek jelentős hányadát elpusztította, ezzel nemcsak az embert, hanem a növényevő állatok életterét is annyira beszűkítette, hogy az etetése és itatása emberi segítségre szorult. De csak azok a növényevő állatfajok domesztikálódtak, amelyek életterük eltartó képességét szinte elvesztették.

A rénszarvas nem azért szorult az ember és a kutya segítségére, mert elvesztette életterének eltartó képességét, hanem azért, mert velük együtt élve javult a ragadozók elleni védelme. A felmelegedés után azonban azok az állatok domesztikálódtak, amelyek elvesztették a korábbi takarmányuk és ívó vizük jelentős hányadát, ezek biztosítását csak az embertől várhatták.