2016. július 15., péntek

A háziállatok és a haszonnövények megjelenése.

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 06 16

A háziállatok és a haszonnövények megjelenése.

Annak ellenére, hogy ma már a genetika képes megállapítani a háziállatok domesztikálásnak és a haszonnövények megjelenése idejét, a történészek alig értékelik ezt az új ismeretet.
Már egyik első könyvemben, a Nyugat felé címmel megjelentben az foglalkoztatott, hogyan történhetett a jégkorszak végén olyan gyorsan a háziállatok domesztikálódása, és a haszonnövények kiszelektálódása. Akkor még ezek időpontját nem állapíthatta meg a genetika, de kétség sem férhetett hozzá, hogy gyorsan még a jelen viszonyok között sem történhetne meg.
Arra vadászként figyeltem fel, hogy a vadon életképes állatfaj nem domesztikálódhatott. Az ilyen fajok kicsinyei a házaknál felnevelve ugyan háziállatként viselkednek, de ivarérettségük idején visszavadulnak. Ezért jutottam a felismerésre, hogy a háziállatokat nem az ember domesztikálta, hanem mert az éghajlatváltozás következtében életképtelenné váltak, a fennmaradásuk érdekében az ember segítségére szorultak, elfogadták a táplálékkal és ivóvízzel való ellátásukat, az emberhez szelídültek. Az ugyan köztudott, hogy a háziállatok közül csak a disznó és a macska, aminek a vad őse is fennmaradt. A vaddisznók is csak azokban az élettereikben domesztikálódtak, ahol vadon kipusztultak. Azt gyermekkorom falujában megtanultam, hogy az erőben makkoltatott disznók párosodhattak a vadkanokkal, és tőlük malacoztak. Tehát azonos faj maradtak. A disznó nyilván ott lett háziállat, ahol vadon kipusztult volna.
A háziállatok azért domesztikálódtak, amiért az ember a gyűjtögetésről a termelésre áttérésre kényszerült. A fajunk életében a legnagyobb változást jelentő áttérést a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés jelentette. Ez sem tudatosan, hanem a szűkség parancsára történt. Sok millió négyzetkilométeres térségben a felmelegedés hatására olyan mértékben csökkent a csapadék, és olyan mértékben megnőtt annak az elpárolgása, hogy sivataggá vált, szinte minden növény és állat kipusztult, a gyűjtögető ember számára pedig megszűnt az élettér. Az ember csak ott maradhatott meg, ahol a folyók vízével elárasztotta a síkságot.
A felmelegedés következtében nagyságrenddel nagyobb területen vált terméktelenné, a gyűjtögetésből való megélésre képtelenné az ember élettere, mint amennyi új, az önözéses gabonatermelésre alkalmas terület létrejött.
A klímaváltozás korának történésze figyelmen kívül hagyják, hogy a szántóföldi öntözéses gabonatermelésre alkalmas terület a jégkorszak idején szinte nem is létezett, azokat csak a nagymennyiségű jég felolvadása következtében mintegy 70 méteres tengerszint felemelkedése tette lehetővé. Az első magas-kultúrák ott jöttek létre, ahol a tengerszínt felemelkedése visszaduzzasztotta a folyamok tengerbe ömlését. Kelet-Ázsia, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet folyamai a jégkorszak idején gyorsfolyásúak voltak, amiknek vagy nem voltak, vagy csak nagyon kicsinyek voltak az árterületei. A Nílusi ismertebb számomra. A 70 méterrel alacsonyabb Földközi Tengerbe a gyors folyású Nílusnak nem volt árterülete, a sokkal gyorsabb folyása lehetetlenné tette a felfelé történő hajózást. Lényegében ez mondható el az összes magas-kultúrát eltartó folyamról.
Ezért volt régi kívánságom egy olyan térkép, amelyik megmutatja a jégkorszak idején hol voltak a tengerpartok, és milyen gyors folyásúak voltak a folyamok. Ez sajnos máig sem teljesült.

A háziállatok domesztikációja.

Az is sokatmondó volna, hogy melyik háziállat hol domesztikálódott. Ez bizonyítaná, hogy a domesztikáció ott történt, ahol az ember is életmódot változtatott. Az ember ott tért át a terméktelenné vált térségekben a szántóföldi, öntözéses fölművelésre, ahol kipusztult volna, ha a gyűjtögetésnél marad. A növényevő állatok is kipusztultak volna, ha nem szelídülnek az emberhez, nem vállalják, hogy az ember etesse, itassa, vagyis gondoskodjon róla.
Csak három háziállatot találtam, ami a vad formájában is életképes maradt. Ezek a macska, a disznó és a tengerimalac.
A vadmacska pedig most is él az erőkben. A háztól elűzött macska térségünkben most is megél a mezei egereken. A macska háziállattá, sőt Egyiptomban isteni rangúvá válását csak akkor értettem meg, amikor rádöbbentem, hogy a macska azért szelídült meg, mert számára a gabonát tároló kamra volt a legjobb élettér. A macska számra nem az ember, hanem a gabonaterelő ember magtára volt a paradicsom. De ugyanakkor a nagyon szapora rágcsálók számára. Az ember pedig, mint pótolhatatlan segítséget, kényeztette a gabonáját az egerektől megmentő macskát.
Gyermekkorom falusi világában elképzelhetetlen volt a háztartás macska nélkül. Egyiptomban pedig azért kapott még ennél is nagyobb, isteni rangot, mert a gabona volt az egyiptomi társadalom elsődleges tápláléka. A gabona tárolhatósága azonban nem volt megoldható macskák és kígyók nélkül.
A tengerimalac is azért domesztikálódott a két amerikai kultúrában, mert a háztartási ételhulladék jelentette számára az ideális életteret. Ráadásul a nagyon szapora tengeri malac egyúttal a háztartás számára húst is jelentett.
Az állatok domesztikálódását tehát azzal megmagyaráztam az emberre szorultak.
A búza haszonnövénnyé válásának magyarázatát az iraki utamon a kíváncsiságomnak köszönhettem. Vad búzát akartam látni. Megmutatták. Nem ismertem volna meg. Sokkal kisebb a növése, a kalásza. A legnagyobb különbség azonban az, hogy ki sem verhető a magja. Vadon tehát az ember számára nem volt használható. Ebből kiindulva találtam meg a magyarázatot. A vadbúza csak a vadaknak volt jó táplálék. Ezért a vadászok a vadlesek mellé a vadakat odacsaló takarmánynak használták. Ott azonban egy-egy szem kieshetett, kikelhetett, amit újra ott felhasználtak a vadászok. Így több évszázad alatt kiszelektálódott az olyan búza, aminek kicsépelhető lett a kalásza. Ezeket aztán kapás növényként a házkörül termelni kezdték. Ez áll készen arra, hogy az árterületeken termelhették.
A vaddisznó ugyan szinte mindenevő és méretéhez képest nagyon szapora, de ahol domesztikálódott, Kínában, a nagy lakosságsűrűség mellett nem maradt élettere.

A pásztorkodás megjelenése.

A kor társadalomtudósai sem hangsúlyozzák, hogy az öntözéses szántóföldi növénytermelés előtt jó 15 ezer évvel megjelentek az első pásztortársadalmak. Ezek a rénszarvas csordákkal együtt vonuló közösség, amelyik együtt élt a rénszarvas csordával. A kutyáival, fegyverével és a tűzzel védte az évente ezer kilométeres távolságot bejáró rénszarvasok csordáit, amelyek gondosodtak a hússal való ellátásukról, a felszerelésük szállításáról. Ezek csak annyiban különböztek a pásztorkodás későbbi formáitól, hogy nem az emberek terelték az állatokat, hanem az emberek együtt mozogtak az ösztönüktől vezérelt állatokkal.
A rénszarvasokkal együtt élő társadalom tulajdonképpen három, önmagában egyedül életképtelen faj, egymásra szorult.
Az ember számára a jégkorszaki tundra a legkedvezőtlenebb élettér volt. Amíg a jégkorszaki tengerpart és a tengeri halak ívó helyeit jelentő folyók nagyon kedvező életteret jelentettek, az ettől távoli századföld a legmostohább élettér volt. Nagyon gyér, lassan növő növényzete volt, ennek következtében gyér az állatvilága is. Nem véletlen, hogy itt élt a legnagyobb medvefaj, a jeges medve, a legnagyobb macska a szibériai tigris, a legnagyobb kérőző a jávorszarvas. Vagyis az ember számára elejthetetlen vadak. Ez volt az ember számára is a legkedvezőtlenebb élettér. Sok négyzetkilométeren élhetett egy ember.
Az ember szerencséjére itt élt még két életképtelen faj is, a rénszarvas és a kutya is.
A rénszarvas kicsi és védetlen volt a térség két ragadozójával, a jegesmedvével és a farkassal szemben. Aligha maradhatott volna fenn, ha nem szegődik, szelídül az ember és a kutya mellé.
A kutya őse a farkasnál kisebb és gyengébb ragadozó volt. Ez sem maradhatott volna fenn, ha nem keresi az ember védelmét. Szerencsére, az ember, felismerte, hogy a kutya segítsége nélkül esélytelen vadász, a kutya pedig az ember segítsége nélkül sikertelen vadász, és arra sem képes, hogy a medvétől, farkastól megvédje magát.
Több évtizedes vadászati tapasztalom csak arról győzött meg, hogy a kutya a legostobább vadász.
Minden ragadozó nagyon energiatakarékos vadász. Csak akkor vadászik, ha éhes. Csak olyan zsákmányt keres, aminél erősebb. Igyekszik a zsákmányát csendben megközelíteni, hogy minél kevesebb üldözésre legyen szüksége.
Ezzel szemben a kutya a legostobább ragadozó.
Ha jóllakott, akkor is kergeti a zsákmányt. Tehát pocsékolja az energiáját.
Azt is zsákmánynak tekinti, aminek elejtésére képtelen. Egy tacskó is megugatja az elefántot. Tehát pocsékolja az energiáját.
Nem csendben, lopakodva cserkészik, hanem hangosan, ugatva. Tehát pocsékolja az energiáját.
Vagyis életképtelen ragadozó. De ezzel válik a vadászó ember ideális segítségére.
Kiváló szaglásának köszönhetően hamar észleli a vadat, és ugatással jelzi annak közelségét. Erre van szüksége a vadásznak. A kutyánál nagyobb vad, nem fél, a kisebb pedig menekül, ezzel mindkettő felfedi magát a vadász számára. Hamar rájöttem, hogy a kézi fegyverrel vadászó őseim számára a kutyával közös vadászat százszor hatékonyabbá vált, mint kutya nélkül.
Amennyire soka foglalkoznak a fegyverek szerepével a vadászatban, szinte említést sem találtam arról, hogy a vadász számára a legnagyobb technikai forradalmat a kutyával közös vadászat jelentette.
Még kevesebb nyomát találtam annak, hogy a kutyával való együttélés milyen előnyt jelentett a nagy ragadozókkal, de a kígyókkal szemben is. Ahol égett a tűz és aludtak a kutyák, csak ott lehetett az ember számára biztos az alvás.
Egyik meglepetésem, hogy a társadalomtudományok számára mennyire mellékes, hogy mit esznek az emberek és mi biztosítja a pihenésüket.
A rénszarvascsordák is érdekeltek voltak az emberekkel és a kutyákkal való közösségben. Csak a hármunk közös érdeke jelentett számukra védelmet. A tűz állandóan égett, a kutyák éberen aludtak, ha megjelentek a rénszarvasra vadászó farkasok vagy jegesmedvék a kutyák riasztottak, az emberek feléretek és tűzzel, fegyverekkel védték a tábort.
Ezt a társadalmat pásztortársadalomnak lehetett tekinteni, hiszen az élelmezésüket, ruházkodását és tárgyaik mozgatását a rénszarvasok biztosították. Becslésem szerint egy lakosra száznál több rénszarvas, jutott. Különbséget csak az jelentett a szarvasmarhát, birkát, kecskét tartó pásztortársadalmakhoz képest, hogy ebben az állatok ösztönös vonulását a velük élő emberek követték, nem úgy, ahogyan a pásztorok terelték. Azt, hogy hol van legelő a hó alatt csak a rénszarvas tudta, érezte, a víz pedig szinte mindenütt volt.
Ennek az életformának a legnagyobb hiányossága a nagyon alacsony eltartó képesség volt, tehát az emberek más emberek közösségétől szinte izoláltak voltak. A beltenyészet elkerülése szinte lehetetlen volt. Még nyomát sem találtam annak, hogy a sok ezres csordák ösztönös vándorlásuk során találkozattak volna. A családon kívüli párkeresés esélye nagyon kicsi volt.

A kapás növények megjelenése.

Még kevésbé feltárt maradt a jelenkorig az a tény, hogy több ezer évvel a szántóföldi földművelés előtt megjelentek a kapás kultúrák. Ma már a genetika képes megállapítani a kultúrnövények megjelenésének korát. Amerikában a burgonya és a kukorica mintegy 15 ezer éve kapásnövény volt, de ezek szántóföldi termelését csak a felfedező európai népek oldották meg.
A búza és az árpa is több ezer éve a lakóhely közeli kapásnövény volt. A szántóföldi termelésük csupán a jégkorszak megszűnését követően történt meg. Ezzel, hogy sok ezer éve ismert és szelektálódott, kiegészítő táplálékot nyújtó kapásnövények voltak, magyarázható a gyors megjelenésük az öntözött földeken.
Egyetlen növénynemesítő sem vetette fel a kérdést, hogyan lehetett a Közel-Keleten gyorsan a vad ősétől alapvetően eltérő tulajdonságú szántóföldi kultúrnövény a búza és az árpa. Ezért izgatott a közel-keleti kultúrák két haszonnövénye az öntözéssel termelt búza és árpa haszonnövénnyé válása. Irakban járva, először láthattam a búza vad ősét.
Ekkor már elég sokat megtudtam arról, hogy az önözéssel termelt búzának és árpának ezer év erőfeszítésére volt szüksége Európában ahhoz, hogy télállóvá és az éves 500-1.000 milliméteres csapadékkal a vetés 5-10-szeresét termésként hozza. Ezt követően csak a 20. század második felében vált a genetika képessé arra, hogy 20-szros termést hozzon.
A búza és az árpa télállósága történészként izgatott. Arra korán rájöttem, hogy Európában már az ókorban ötözéssel termelték a búzát és az árpát. Ez volt a görög gyarmatok fő profilja. Valamikor időszámításunk előtt mintegy ötszáz éve, Európa mediterrán, azaz búzatermő térségében az öntözött gabonaföldek szúnyogjai maláriahordozók lettek. A malária kiirtotta az embereket, a gabonatermő földek lakosságát, 2.500 évre visszamocsarasodtak. Ennek hatására a vízbe n gazdag síkságokon élő mediterrán népek a szúnyogok elől a dombokra települtek, gabonatermelőkből pásztorok lettek. Ettől kezdve a korábban a saját kenyérgabonához jutó mediterrán népek csak akkor juthattak, ha több ezer kilométerről, a Földközi Tenger dél-keleti térségéből importálhattak.
1.500 év telt el, amíg Európában próbálkoztak a búza és az árpa termelésével, de az gyakran kifagyott. Ez idő alatt mindig csak azt a magot vethették el, ami megmaradt. Ennyi szelekció kellett ahhoz, hogy végre legyen télálló gabonája Európának. Ez vetett véget a sötét középkornak. Ezzel vált Európa egy egésze az új gabonatermelő módnak köszönhetően magas-kultúrát eltartóvá, sőt máig a társadalmi fejlődés motorja.
A történészek sem hangsúlyozzák, hogy az utóbbi ezer év szinte minden tudományos, technikai találmánya és kulturális forradalma Nyugat-Európában született, onnan hódította meg az emberiség egyre nagyobb hányadát. Joggal tekinthetjük az elmúlt ezer évet a négy évszakos térségek uralmának.

Azt csak kilencven éves koromban ismertem fel, hogy a négy évszakos térségben élő emberek azért lettek szellemileg rugalmasabbak, mert arra kényszerültek, hogy évente négy eltérő klímához igazodjanak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése