2016. július 25., hétfő

A kínai állami vállatok privatizációja

Kopátsy Sándor                PG                    2016 07 19


A kínai állami vállatok privatizációja

Azt, hogy Kína az 1990-es reform során nem privatizálta az állami vállatokat, a lehető legbölcsebb megoldásnak tartottam, és még inkább annak tartom ma is. A The Economist legújabb száma pedig most arról ír, hogy a világtörténelem legnagyobb kiárusítása lesz, ha Kína végre kiárusítja az állami tulajdonban maradt, szakmai nyelven SOES vállalatait. Én elképzelni sem tudom, hogy Kína valaha ezt az ostobaságot megteszi. Meggyőződésem szerint, az ország gazdasági életében fontos vállatok legjobb kézben akkor vannak, ha az állam a tulajdonos. Egészen más, a versenyszféra és a családi vállalkozás.
A liberális közgazdászok abban a hitben élnek, hogy a kulcsszerepeket betöltő vállaltoknak is a versenyszférában van a helyük, szerintük csak az lehet hatékony, ami a versenyben érvényesül. Ez csak a tőkés osztálytársadalmak közgazdaságtanának igazsága. Ideje volna elméletileg feldolgozni, hogy milyen feladatra milyen tulajdonforma felel meg jobban. Még az sem igaz, hogy mindig az a jobb, ami nyereségesebb. Ennek ellenére még nem találtam olyan tanulmányt, ami vizsgálta volna, hogy milyen vállalatnak mi a leghatékonyabb tulajdonosa. Azt száz éve még el lehetett mondani, hogy minden vállalkozásnak a legjobb tulajdonosa, aki a tőkét adja.
Először arra figyeltem fel, hogy a modern mezőgazdaságnak a legjobb vállalkozási formája a családi vállalat, a farmer és családja vállalkozás. Ma az Egyesült Államok mezőgazdaságának nagy többségét a családi vállalkozások jelentik. Velük szemben a tőkés nagyüzem, minél nagyobb, annál kevésbé versenyképes. Világos az oka is.
A mezőgazdaság az egyik legnagyobb tőkeigénnyel dolgozó ágazat. Ráadásul a drága és nagy hatékonyságú gépek hatékonyan csak a tulajdonos keze alatt hasznosulhatnak.
A drága, bonyolult és nagy hatékonyságú gépekre a bérmunkást rá sem szabad engedni. Aki nem vigyáz a gép állagának megőrzésére, az a bérénél százszor nagyobb kárt is okozhat. Ez érthető, ha arra gondolunk, hogy a kerékpárunkat, de akár a Trabantot is bátran kölcsön adhattuk. Egy Ferrarit azonban nem adja kölcsön senki.
A gépek állagára való vigyázásnál is sokkal fontosabb, a hatékony működtetésük. A tízmilliókba került gépeknek olyan nagy a hatékonyságuk, hogy a munkaerő bérénél százszor fontosabb, a munkavégzés minősége. Egy vetőgép naponta akkora területet vet be, hogyha csak egy százalék a hiba, az okozott veszteség mellett a munkabér eltörpül.
A munkanap hosszát sem lehet kollektív szerződésben rögzíteni. Van olyan helyzet, amikor a munkaidőt pár órával meg kell hosszabbítani.
A családi vállalkozások jelenkori szerepe a futószalagokhoz való alkalmazkodásban nőtt meg a legjobban. Ma az autógyárakban szinte megszűnt a raktározás, a beszállítók ezrei órára igazodnak a gyártási folyamathoz. A beszállítók számának többsége viszonylag kis értékkel járul hozzá a termelés értékéhez, de csak akkor használható, ha a megrendeléshez órára igazodni tud. Egy nagy autógyárban magyarázták meg, hogy a kárpitok beszállítása a futószalaghoz azt igényli, hogy sok tucat kisvállalattal van megoldva. A naponta sok ezer gépkocsihoz olyan rugalmas beszállítói láncra van szükség, amire csak kis, családi vállatok lehetnek alkalmasok. Gyakran csak az előző nap derül ki, hogy másnap mire lesz szükség. Ehhez egy kárpitos nagyvállalt nem képes igazodni, de a több tucat kisvállalkozással telefonon lehet egyeztetni, hogy másnapra mire lesz szükség. Ezek képesek egyik napról a másokra a megrendelőhöz igazodni, több vagy kevesebb órát dolgozni, barátot, rokont segítségül hívni.
Számomra a klasszikus példát a Volkswagen jelentette. Azzal a szándékkal vette meg az Audi márkát, hogy kiegészíti a gyártmánystruktúráját a felső középosztály igényét szolgáló választékkal. Éveken keresztül nem sikerült a Volkswagen gyár profilján belül megoldani a tervet, amikor az egyik vezetőjük felvetette, hogy az igényes típusok hatékony gyártása csak olyan térségben lehet sikeres, ahol a beszállítók igényesek. Ez az én szavaimmal: A nagyközönség szerény igényéhez igazodni a puritán, protestáns kultúrájú térségekben könnyebb. Az átlagosnál igényesebb gépkocsikat azonban vagy Nagy Britanniában, vagy az Alpok térségében, vagyis a katolikus dél-németek, illetve az észak-olaszok beszállítói környezetében. Ezt igazolja Németországban az autógyártás térségbeli megosztása is. A világ legsikeresebb népautóját a protestáns északon, az igényes márkákat pedig a katolikus délen gyártják.
Ez jelentkezett abban is, hogy az Egyesült Államokban a 20. század második felében a munkaerő aránya a 10 fő alatti vállatokban nőtt a legjobban, az 500 főnél nagyobbakban pedig a legjobban csökkent. A jelenkori közgazdászok azt bizonygatják, hogy egyre nő a vagyonok koncentrálódása. Ez ugyan csak azért van így, mert a szellemi vagyon nagy többségével nem számolnak. Ezzel szemben a foglalkoztattak aránya éppen az ellenkező irányban rendeződik át.
A marxizmus egyik óriási tévedése ennek a szektornak a lebecsülése és félreértése volt. Ezt tudta a bolsevik rendszer a legkevésbé hasznosítani.

A vállalkozói szektor.

Ennek a szektornak még a fogalma sem tisztázott. Talán versenyszektornak, vagy tőkés vállalkozói szektornak nevezném. Ez az a szektor, amivel a klasszikus közgazdaságtan foglalkozott, ahol a tőkés nemcsak tulajdonos, de a vezető menedzser is, ahol a tulajdonos és az irányító lényegében azonos. Lehet akár részvénytársaság is, de abban is a fő tulajdonos az üzemeltető is. A lényegét abban látom, hogy a versenyfeltételekhez folyamatosan igazodni kell. Ez a klasszikus versenyszféra. Ebben jelennek meg az új módszerek, az új termékek. A karakteres példájának a gyógyszeripart tartom. Általában az olyan ágaztok vállalatait, ahol nagyon gyors a technikai fejlődés és gyorsan változnak a vállatok közti erőviszonyok.
Az új óriások a számítógépek gyártásában, hasznosításában nőttek fel. Szinte mindegyik új óriás egyetlen technikai vagy alkalmazási zseni műve.
Látszólag ilyen az autóipar is. Pedig abban a második világháború óta alig változtak az erőviszonyok. A század derekán megjelentek a japánok, és legutóbb Dél-Korea. Ennek a magyarázata az, hogy a Távol-Kelet lett a legnagyobb fogyasztói piac.
A marxista rendszer ezek kezelésére is alkalmatlan volt. Ezt is államosítani akarta. Ezt a hibát korrigálta az 1990-es kínai reform, amikor ezt a szektort megnyitotta a tőkepiac számára.

Az állami szektor.

Ide sorom az állam gazdaságpolitikájának irányításához szükséges óriás vállaltokat. A fogyasztókat ellátó szolgáltatók, a nyugdíjpénztárakat, a vezető bankokat, a nyersanyagok importjának és exportjának a monopóliumait, a nagy bányavállalatokat. Ezek a szó eredeti értelmében ezek nem is vállalkozások, sokkal fontosabb az állam gazdaságpolitikájához történő igazodásuk, mint a vállalti nyereségük nagysága. Ezt a szektort azonosítom azzal, amiről most írok, a kínai reform után állami tulajdonban maradt vállatok. Ezeket az állam indokoltan a kezében tartja, a viselkedésük maradjanak a kormány irányítása alatt. Kína bölcsen, ezeket állami tulajdonban tartotta, és veszteségük térítéséről gondoskodott.

A vállalati nyereség modern értelmezése.

Már jóval a rendszerváltás előtt éreztem, hogy a magyar közgazdászok túlértékelik a vállalati nyereség jelentőségét. Túlságosan a vállalati veszteségek csökkentésére koncentráltak. Nem vették tudomásul, hogy a vállat vesztesége és a társadalom vesztesége között még az előjel sem mindig azonos. A klasszikus közgazdaságtan még kezelhette a vállalati nyereséget a társadalmi érdek hordozójának, de a tudományos és technikai forradalom során az állam érdeke egyre jobban elszakadt a tőkésétől. Korábban a foglalkoztatást lehetett olyannak tekinteni, ami a munkaadó és a munkavállaló közötti ügylet. A 20. század során azonban az állam egyre nagyobb szerepet vállalt nemcsak a nyereség adóztatásában, de a foglalkoztatással járó szolgáltatások, a betegbiztosítás a nyugdíjfedezet, a munkanélküli segély fedezetének megteremtésével. A foglalkoztatás tehát a kétszereplős ügyletből egyre inkább háromszerelős lett.
A közgazdaságtudomány máig nem ismerte fel, hogy a 20. század gazdasági vállságai azért lettek egyre mélyebb társadalmi vállságok is, mert az alacsony foglalkoztatás felborította az államok pénzügyi egyensúlyát.
Kiestek a foglalkoztatással járó állami bevételek, és megnőttek a munkanélküliségből fakadó állami kiadások. Az államháztartás egyensúlya egyre inkább a foglalkoztatási rátán múlt. Nem véletlen tehát, hogy a tőkés osztálytársadalom ellenfelei, a szélsőséges jobb- és baloldali pártok jelszava a magasabb foglalkoztatás lett. A tőkésosztály demokrata pártjai nem ismerték fel, hogy a politikai vállság leszerelhetőségének egyetlen útja van, a magasabb foglalkoztatás. Nem ismerték fel, de a háború és utána az újjáépítés ezt megoldotta.
A munkaerő jelentős hányada a frontokra került, ugyanakkor a front egyre nagyobb igényt támasztott a gazdasággal szemben. A háború után pedig a károk helyreállítása támasztott. Ugyanakkor a fogamzásgátlás megoldása a túlnépesedést népességvesztéssé fordította át.
Mire a tőkések felébredtek, már átalakult a tőkés osztályállam össznépivé. A társadalomtudományok azonban máig sem vették tudomásul, hogy minőségileg más lett a társadalom. Ezzel megváltozott a vállalati veszteség jelentése is.
A veszteséges vállatok ugyanis a vesztességüknél sokkal nagyobb állami forrást jelentettek. Máig nem találtam akkora veszteséget, ami nagyobb lett volna az állami költségvetéshez való hozzájárulás és a leállításból fakadó költségvetési kiadás összegénél. Vagyis a rendszerváltás során felszámolt vállatok mindegyike rontotta a költségvetési egyensúlyt.
Ez minden bizonnyal Kínában is így lett volna.
A kínai állami szektor, a SOES. Ez a szektor 1990-2015 között 300 milliárd dollár veszteségtérítést kapott. Ami tizede sem lehetett volna annak a kárnak, amivel a leállításuk járt volna. Ez az írás az állami vállatok jelenlegi tőkearányos nyereségét 4 százalékosnak tartja, szemben a versenyszektorban elért 9 százalékkal.
Arról azonban a kínai gazdaság vezetői sem készítenek számításokat, hogy mivel járt volna ennek a szektornak a felszámolása. Egyrészt a többségük nem lett volna felszámolható, másrészt ez a szektor 150 millió embert foglalkoztat. Ha ezeknek kellett volna máshol munkát adni, alig lett volna csökkenthető a munkát kereső 200 millió száma. Szó sem lehetett volna a kínai csodáról. Valahol ott lenne Kína, ahol ma 1990-hez képest Magyarország van.
Nem látom semmi okát annak, hogy Kína ezeket a vállatokat privatizálja. Ezek többsége ugyanis olyan, amit a külföldi tőke nem keres, hiszen ezek hatékony működésének elsőleges feltétele az állami vezetéssel történő szoros kapcsolat.
A cikk írója attól fél, hogy ezek a vállatok vezetői a politikai elitből fognak kikerülni. Ettől nem félek, mert Kínában az értelmiségi elit a pártvezetésben van. Ellentétben az európai és az észak-koreai bolsevik pártokkal, a kínai pártvezetés kezdettől fogva az értelmiségi elit akkor is, ha egyre többen vannak közülük a régi elit utódai. Az értelmiségi szülők gyermekei nagyobb valószínűséggel lesznek értelmiségiek, mint a bigott hívő marxisták gyerekei. De az európai bolsevik pártok felső vezetésének szellemi színvonala gyorsan csökkent.
Még fontosabb szempont az, hogy a versenyszféra a vezetőivel szemben sokkal igényesebb, mint az állami szolgáltatások és bányászat. Az előbbi elsősorban tehetséget, az utóbbi elsősorban szakmai tisztességet kíván.

Kínát nem félteni, hanem irigyelni kell.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése