A teljesítmény és a vagyon utáni jövedelem

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 06 14

A teljesítmény és a vagyon utáni jövedelem

A klasszikus közgazdaságtan még megengedhette magának, hogy csak tőkés jövedelmét, a profitot optimalizálja. Amivel a fizikai tőke volt a tőkés osztálytársadalom szűk keresztmetszete, elég volt annak az optimalizálása. Ezért még a tőkés osztálytársadalom megszállott ellensége, Marx is megtehette, hogy csak a tőkét tekintette az egyetlen felszámolandó vagyoni jövedelemnek.

Elméletileg minden osztálytársadalomban két vagyonjövedelem volt, a földjáradék és a tőkeprofit.

A feudális osztálytársadalomban az elsődleges jövedelem a földjáradék volt, erre optimalizált a társadalom. Az ipari forradalom után azonban már nem a földbirtok volt az uralkodó osztály elsődleges vagyona, hanem a tőke.

A tőkés osztálytársadalom gazdaságának alakításában a tőkehiány csökkentése lett az elsődleges társadalmi érdek. Ezért a mezőgazdaságban keletkezett vagyonjövedelmet nem is profitnak, hanem földjáradéknak minősítették. Ezzel hangsúlyozottan nem is foglalkoztak.

A klasszikus közgazdaságtan megelégedett azzal, hogy a társadalom tőkeként működő vagyonigényére koncentrált. A földesurakat is tőkésekként kezelték, de a vagyonukból származó jövedelmet nem tekintették profitnak. Ezt külön fogalomnak, földjáradéknak minősítették. A földesurakat, az arisztokratákat ugyan tőkéseknek tekintették, mivel ugyanúgy a vagyonukból és nem a munkájukból éltek.

A tőkés profitját teljesen vagyonjövedelemnek profitnak tartották annak ellenére, hogy annak a nagysága a működtetés minőségétől ugyanúgy függött. A járadékon belül ugyan éles különbséget tettek annak a föld adottságától független része volt a földjáradék. De a minőségétől függő járadékot mégis különbözeti járadéknak tekintették. Az egymástól nagyon eltérő rátájú profitot azonban egységesen kezelték. Azt, hogy azonos tőke után nagyon eltérő profitok voltak, figyelmen kívül hagyták. Vagyis a járadékból számolták a föld-, illetve a bánya értékét, a tőke esetében viszont tudomásul vették, hogy nagyon elértő jövedelmet hoz. Tehát amíg a vagyon értékét a járadéka nagyságából számoltak, a tőke értéke esetében nem a profit lapján számolták ki az értékét. Még Marx sem vette tudomásul, hogy a profit nagysága már az ő korában is lényegesen függött attól, hogy a tőkés milyen hatékonyan működtette. Az ugyan tény, hogy az ő korában még nem volt jellemző, hogy a tőke sem hozott profitot annak, aki nem jól működtette. Olyan nagy volt a tőkehiány, és olyan alacsony tudásigényt támasztott a működtetése, hogy jellemzően örökölhető volt akárcsak a járadékot hozó föld és a bánya.

Nemcsak a klasszikus közgazdászok, de Marx sem ismerte fel, hogy minden járadék is a föld és a bánya, illetve a tőke kínálatának hiányából fakad. Kevés volt a termőföld, ezért természetes volt a földjáradék, kevés a bányakincs, ezért volt bányajáradék, és kevés a tőke, ezért természetes jövedelem a profit. Egyik hasznosítása sem volt olyan képesség- és tudásigényes, hogy az osztályhelyzet nem lehetett volna örökletes. A nagyon tehetségtelen földesúr, bányatulajdonos és tőkés legfeljebb másra bízta a működetését, aminek a bérleti díja, a várható profitnál kisebb volt. Ahogyan a földtulajdonosnak akkor is volt jövedelme, ha bérbe adta, a tőketulajdonosnak is maradt jövedelme, ha bérbe adta a hozzáértő vállalkozónak.

Sem a klasszikus közgazdászok, sem azok ellenfelei nem vették tudomásul, hogy amiből hiány van, az munka nélkül is jövedelmet biztosít. A termőföld, a bányakincsek hiánya járadékot, a tőke hiánya munkanélküli jövedelmet, profitot biztosított.

Ugyanez érvényes volt a másik termelési tényezőre, a munkaerőre is. Mivel nagyobb volt a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata, mint a munkaadók kereslete, a munkaerő ára olyan alacsony volt, hogy a megvásárlója számára jövedelmet biztosított. Vagyis, a munkaerő azért volt kizsákmányolható, mert a kínálata nagyobb volt, mint a kereslete.

Már a klasszikus közgazdaságnak arra kellett volna építeni, hogy a két termelési tényező, a vagyon és a munkaerő ára a keresletük és kínálatuk arányán múlott. Minden osztálytársadalomban több és jobb volt a munkaerő kínálata annál, amennyit az adott technikai feltételek mellett a társadalom igényelt. Ezért minden osztálytársadalomban a munkaerő keresete kisebb volt, mint amennyit a társadalom vagyona igényelt. Ezért lettek az osztálytársadalmak urai a vagyontulajdonosok.

Amikor a társadalom elsődleges feladata a lakosság élelmezése volt, akkor a föld volt az elsődleges vagyon, ezért a földbirtokosok kezében volt a politikai hatalom is. Az ipari forradalom hatására a korábbi ipar, a házi ipar és a manufaktúrák az értéküket vesztették, elavultak, ugyanakkor óriási tőkeigényű gyárakat, vasutat igényelt a társadalom. A termőföldeknél is nagyobb hiány keletkezett az iparban és a szállításban. A földesurak vagyona leértékelődött, a gyárak, vasutak tőkés tulajdonosai pedig uralkodó óriási jövedelem birtokosai lettek, uralkodó osztállyá emelkedtek.

Ezt ugyan a klasszikus közgazdászok egyértelműen tudomásul vették, de az máig háttérben maradt, hogy az ipari forradalom nemcsak sokkal több munkaerőt igényelt az iparban és a szállításban, de ugyanakkor csökkent a munkaerő többségével szemben támasztott minőségi igény.

Bármennyire egyértelmű volt, hogy a manufaktúra és a háziipar magasabb szakmai igényt támasztott a munkaerővel szemben, mint a gyári munka, azt már figyelmen kívül hagyták, hogy a gyári munkások is kevesebb szakmai igényű munkát végeztek, mint a jobbágyok. Nemcsak az jellemezte a marxizmust, hogy a proletárokat a politikai hatalom birtokosainak akarta állítani, de nem vette tudomásul, hogy azok még a jobbágyoknál is felkészületlenebbek voltak. Marx is attól félt, hogy a felszabadult jobbágyok parasztként spontán tőkésekké válhatnak. A kisárutermelés szüli a kapitalizmust. A korabeli munkásokat ugyanakkor alkalmasoknak tartotta arra, hogy a tőkésosztályt leváltva a sokkal fejlettebbnek tartott kommunista társadalmat hatékonyan képesek lesznek vezetni.

Az ugyan nemcsak Marx, de senki sem sejthette, hogy bekövetkezik a tudományos és technikai forradalom, aminek hatására megszűnik a túlnépesedés, a munkaerő túlkínálata, a gazdaság pedig olyan minőségi munkaerőigényt támaszt, amit a kínálat képtelen lesz kielégíteni.

A tudományos és technikai forradalom felépítménye.

A jelenkor közgazdaságtudománya még mindig abban a hitben él, hogy a jelenkori fejlett társadalmak tőkés osztálytársadalmak maradtak. Legfeljebb ezekben a lakosság egészének is megjárnak a politikai jogok. Nem veszik tudomásul, hogy ötezer évig minden társadalom alépítményét a vagyonhiánnyal és a munkaerő mennyiségi és minőségi feleslege jellemezte. A jelenlegi fejlett társadalmakban azonban megszűnt a munkaerő mennyiségei túltermelése, a minőségi munkaerőben pedig kielégíthetetlen minőségi hiány keletkezett. A jelenkori fejlett társadalmakban csökken a munkaerő mennyisége, és kielégíthetetlen a minőségi munkaerővel szemben támasztott igény.

A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményi változást okozott, ami egy egészen más társadalmi felépítményt kíván. Ezt a változást először Max Weber érezte meg, amikor a 20. század küszöbén megállapította, hogy a kor társadalmait csak a protestáns kultúrájú népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ezzel azt jelezte, hogy a lakosság viselkedési kultúrája, vagyis a szellemi vagyona fontosabb lesz, mint a fizikai vagyon mennyisége. A megállapítása csak annyiban korrigálandó, hogy protestáns viselkedés helyett puritánt kellett volna mondani. Ez pedig fényesen beigazolódott. Jelenleg minden puritán mentalitású nép lényegesen gazdagabb a többieknél. De legalább ennyire igaz, hogy a társadalmak fejlettsége közti különbség azzal mérhető, hogy a lakosság viselkedése milyen puritán. A társadalmak lemaradása a puritánizmustól való távolsággal arányos.

Mai szemmel azt mondhatjuk, hogy ötezer évig a lakosságát elviselhetetlen mértékben növelő, a vagyonukban hiányos társadalmak voltak. Most a társadalmi élcsapatot a minőség társadalmainak tekinthetjük. A jelenkor forradalma a minőség győzelme a mennyiség felett.

Hátborzongatónak tényként éltem meg, hogy a 30-as évek elején Ortega, a spanyol filozófus a Tömegek lázadása címmel írta meg társadalmi bírálatát. Ezt olvasta Németh László, és szinte válaszként adta ki esszégyűjteményét, Minőség forradalma címmel. Nem is a racionalista tudomány alapján, hanem művészi ráérzéssel adta a címet. E kötetek megjelenése óta 80 év telt le, és egyre bizonyíthatóbb, hogy mennyire eltévedt a tömegek ösztönére épült fasizmus, és mennyire győzött a minőség forradalma.

Ötezer éven keresztül mind a föld, mind a tőke tulajdonosai a minél olcsóbb munkaerőt keresték, ma nincs olyan fejlett társadalom, amiben nem a viszonylag is megdrágult minőségi munkaerőben nem a hiány, a gyenge minőségűben pedig nem a felesleg a jellemző. De nemcsak a munkaerőben, de minden áruban és szoláltatásban a minőségre való átrendeződés a jellemző.

A tőkét nem a tulajdonos működteti.

A közgazdászok a jelenkori fejlett társadalmakat is tőkés társadalmaknak tekintik. Az nem zavarja őket, hogy a tőke működtetésével egyre inkább nem a tulajdonosok, hanem a tőke működtetéséhez értő menedzserek gazdálkodnak. Ez a váltás azért történt, mert a tőke hozadéka, a profit nagysága, nagyon széles határok között, attól függ, milyen szakemberek működtetik. Minél nagyobb tőkével gazdálkodik egy vállalat, annál fontosabb, hogy a működtetését minél jobb szakemberekre bízzák.

Ma már eltéved, téves következtetéseket von le az, aki a tőkék profitját a tulajdonosok alapján vizsgálják. Ezért tartom a jelenleg legdivatosabb közgazdasági művét, Pikettynek a jelenkori tőke felosztás alakulását vizsgáló könyvét elhibázottnak, mert jelenleg már a tőkéből nem a tulajdonosok, hanem szakma káderei gazdálkodnak. A vállatok tőkepiaci értéke egyre kevésbé a tulajdonosoktól, de egyre inkább a tőkét kezelő menedzserek munkájától függ. Számos esetben tapasztalhattuk, hogy egy óriás vállat tőkepiaci értéke nagyobbat emelkedett akkor, amikor a szakma legjobbját sikerült az élére állítani, mint amennyi részvényértékkel a legnagyobb tulajdonos ott rendelkezik. Nem ismerek olyan nagy befektetési bankot, amelynek a vezetője egyúttal a legnagyobb részvénytulajdonos lenne.

A legnagyobb részvénytulajdonosok a nyugdíjpénztárak, a befektetési alapok, amelyek döntéseibe a tulajdonosok bele sem szólnak. Marx tehát nagyot tévedett, amikor azt állította, hogy a profit alapja a tőkés tulajdonviszony. Ezzel szemben, a profit olyan járadék, ami a tőkehiányból fakad. A föld- ás a bányajáradék sem a föld és a bánya tulajdonformájából, hanem a termőföld és a bányakincs szűkösségéből fakadó jövedelem. A profit pedig a tőkehiányból fakadó jövedelem.

A kizsákmányolás sem a munkaadó társadalmi rangjából fakad.

Minden osztálytársadalomban gyorsabban nőtt a lakosság, ezen belül a munkaképesek száma és javult a minősége, mint amennyire a társadalom igénye, a munkaerő kereslete növekedhetett. Még az sem tűnt fel a társadalomtudósoknak, hogy minden osztálytársadalomban két szakterületen volt mindig hiány: a gazdag uralkodó osztálynak szüksége volt művészekre, a kizsákmányolt népnek pedig cirkuszra. Ezért e két területen minden osztálytársadalom a minél jobb minőséget igyekezett kinevelni, és társadalmi és anyagi elismerésbe részesíteni.

Ez volt az a két terület ahol az érvényesülés szabad volt. A művész és az élsportoló minden társadalmi osztályból, rétegből kiemelkedhetett, egymásközti ragsoruk, elismertségük, jövedelmük, ha megfelelt a társadalom érdekének, teljesítményüktől függött. Ennek az volt a társadalmi oka, hogy az uralkodó osztály kereslete a művészekkel, a tömegek igénye pedig a cirkuszokkal szemben kielégíthetetlenül nagy volt.

Ez akkor tárult fel előttem, amikor a tudományos és technikai forradalom minőségi munkaerőigényét kielégítő oktatási reformot kerestem.

Kiderült, hogy az osztálytársadalmak oktatása kezdetben csak a vallás klérusának igényét szolgálta. A dogmákra épülő vallásoknak a dogmáit gondolkodás nélkül lefogadó tekintélyekre volt szüksége a klérusában. Az első vallás a reformáció volt, amelyik felvetette a hívek képességét arra, hogy a szent szövegeket maguk is olvashassák, az istenükkel közvetlen kapcsolatba kerülhessenek. Ekkor jutott el a vallás addig, hogy az isten és a hívők közti közvetlen kapcsolat, a szent könyvek olvasása, a rítus megértése a hívők számára is adott. Ezt megelőző minden vallás a saját klérusát ruházta fel arra, hogy a hívők az isten közti kapcsolatot kiszolgálhassa. Ezért lehetett korábban a liturgia nyelve a hívőké, a szent szövegek pedig a hívők számára elérhetők. A reformáció ennek érekében vezette be a hívők oktatását, fordította le a szent szövegeket és zsoltárokat. Ebbe az irányban a római katolikus egyház is kényetlen volt bizonyos engedményeket tenni, de a liturgia és a szent szövegek nyelve a jelenkorig a latin maradt.

Amikor az ipari forradalom létrehozta a nemzetállamokat, vallás klérusától független állami feladattá vált a közigazgatási káderigényét kielégítő az oktatás. De alapvető célját illetően, a tudományos és technikai forradalom győzelméig, ez sem a gondolkodás, az újítás képességét fejlesztette, hanem az állami törvények kritikátlan elfogadását, és betartatását. Az osztálytársadalom államainak olyan apparátusra volt szüksége, melyik kritika nélkül élvezi lefelé a hatalmát, és tudomásul veszi az állami hatalomnak való a kiszolgáltatottságát.

Lényegében ilyen apparátusa volt korábban a Kínai, majd az Oszmán Birodalomnak. A tisztviselők a korlátlan hatalom jól fizetett, lefelé nagy hatáskörű és nagy jövedelemmel rendelkező rabszolgái voltak. Lényegében ilyen apparátussal dolgozott a bolsevik állam is.

A társadalmat az alépítménye szabályozza.

A társadalomtudományok azért tévedtek el, mert a piactól független fogalmakkal próbálkoztak. Értékelméletre építettek. Nem vették tudomásul, hogy csak annak van értéke, ami a társadalom számára igényt jelent. Ezért mindennek az árát a keresletének és kínálatának az aránya határozza meg. A társadalom urainak, a lakosainak, a munkaerejének az árát a keresletének és a kínálatának az aránya határozza meg. Minden annyit ér, amennyi az ára.

Mivel az osztálytársadalmakat a túlnépesedés jellemezte, amiben a lakosság, és ezzel a munkaerő mindig több volt, mint a társadalom igénye, a munkaerő kiszolgáltatott lett. Az osztálytársadalmak közös jellemzője a lakosság, a munkaerő kiszolgáltatottsága.

Csak az a társadalom szabadulhatott meg a többség kizsákmányolásától, amelyeikben egyrészt leállt a lakosság, ezzel a munkaerő gyors növekedése, másrészt a társadalom igénye a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen mértékben megnövekedett.

Azoknak a forradalmároknak, akik túl akartak lépni az osztálytársadalmak szükségszerű embertelenségein, két feladatuk lett volna.

-       Megállítani a túlnépesedést.

-       Olyan tudományos és technikai eredményeket elérni, aminek a hatékony működtetése minél jobb munkaerőt kíván.

Ezzel szemben minden forradalmár azt hitte, hogy elég megragadni a politikai hatalmat, erőszakkal új felépítményt építeni. A túlnépesedés megállítása helyett minden javaslatuk a népszaporulat növekedését, tehát az osztályuralom megerősödését jelentette volna.

A forradalmárok által elképzelt javasolt felépítményt pedig nem a tudományok és találmányok serkentését, hanem az ideológiának való alárendelését jelentette, tehát a forradalmárok nem liberalizmust, hanem ideológiai uralmat akartak. Éppen az ellenkező irányban igyekeztek avval, amire a társadalomfejlődés tartott. A forradalmárok nem a tudomány logikáját, hanem a hit uralmát akarták bevezetni.