Nem a vagyon termel jövedelmet, hanem az ember

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 06 10

Nem a vagyon termel jövedelmet, hanem az ember

Piketty könyvének megjelenése óta visszatért az osztálytársadalmak ötezer éves divatja a vagyoni különbségeken rágódás. Ennek az az oka, hogy a közgazdaságtan tudósai nem vették tudomásul, hogy a jelenkor társadalma már nem a vagyon, hanem a képesség körül forog. Korunkban a vagyonarányok egyre inkább másodlagosak, ma már a társadalmi rang elsősorban a vagyon használatának képességétől függ.

Az osztálytársadalmakat valóban az jellemezte, hogy azokban a munkaerőből több és jobb volt, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Ezért aztán nemcsak a munkaerőnek, de még a minőségének is csak ritka esetben volt elegendő kereslete, a minőségének pedig még kevésbé a vagyonban azonban hiány volt.

A feudális társadalomban a rangot a földbirtokkal, a tőkésben vagyonnal, a tőkével mérték.

Nemcsak a tőkés társadalmak a profitot nem a vállalkozó érdemének jutalmának, hanem a tőke jövedelmének tekintették. De még a tőkés osztálytársadalmakat felszámolni akaró Marx is a profitot a tőke jövedelmének tekintették. Ezt azért tehették meg, mert a viszonylag lassú technikai fejlődésnek, és az óriási tőkehiánynak köszönhetően nem volt kellett jelentős szerep, képesség ahhoz, hogy a tőke jövedelmet is hozzon. Jellemző módon, a gazdasági válságok sem a tőkésosztályt tették tönkre, hanem a dolgozókat.

Az osztálytársadalmak ugyanis nem kívántak az uralkodó osztálytól jelentős teljesítményt. Ezért lehetett mind a földesúri, mind a tőkésosztály örökletes.

A gyűjtögető társadalom minőségi igényű volt.

A termelésre való áttérés előtt, vagyis szinte az fajunk életének utolsó néhány ezredéig, mindenkinek magáról és családjáról közvetlenül kellett gondoskodni. A gyűjtögetés sok tízezer éve alatt minden család a saját képességei alapján a létminimum, a természetnek való kiszolgáltatottság határán élt és képességei szerint boldogult. A társadalomtudományok máig sem mérték fel, hogy a gyűjtögetésből megélés mennyire képességigényes volt. A nagyon kezdetleges eszközökkel a természet adta ajándékokból való megélés nagyon képességigényes volt. Az emberi faj csak azért élhetett meg, sőt terjedhetett el, mert az ember a fejlett agyának és kezeinek képessége alapján feltalálta megát. Először a Robinzon lakatlan szigeten történő fennmaradása mutatta meg a közönségnek, hogy az életben maradás milyen óriási képességet igényel. Jelenleg a televízió filmeken mutatja be, milyen kiemelkedő fizikai és szellemi képességek kellenek ahhoz, hogy akárcsak néhány hónapot átélhessen valaki magára hagyva a természetben.

Ehhez képest óriási minőségi változást, könnyebbséget jelentett a megtermelt növényi és állati táplálékra való megélés. A lakosság eltartását az önözéses gabonatermelést biztosító területre, illetve megfelelő állatállományra, azaz vagyonra lett szükség. Ezzel párhuzamosan csökkent a többség képességére, tapasztalatára szorulás.

Azt a tényt, hogy a gyűjtögetésből, a kezdetleges fegyverekkel való vadászatból és halászatból való megélés lényegében értelmiségi feladat volt, Ezzel szemben a településeken lakó családoknak szinte elég ez, ha azt teszik, amit a közösség tesz. Még gyermekkorom falujában is minden család ugyanazt ugyanúgy termelte, ugyanazokat az állatokat ugyanúgy tartotta, amint a falu többi családja. A jelenkor tudósai sem ismerik fel, hogy az osztálytársadalmakban való élés viszonylag alacsony szellemi teljesítményt követelt. A nomád pásztorkodást, illetve öntözéses gabonatermelést folytató társadalomban elég a volt néhány bölcs tanácsai alapján a többiekhez hasonlóan cselekedni.

A gyűjtögetésről a terelésre való áttérés azt jelentette, hogy az egyedek képességétől való függés átalakult az elit képességéhez való igazodásra épülő társadalommá. Ez az átalakulás azonban a sokkal kisebb tudásigénye ellenére a korábbinál sokkal stabilabb és jobb életkörülményeket teremtett. Ennek hatására egyre nőtt a várható életkor, beállt az élettér eltartó képességét meghaladó népszaporulat. Nőtt a létszám, de ezzel nem tarthatott lépést az életterek eltartó képességének növekedése.

A pásztortársadalmakban ugyan egyre nagyobb értékű állatállományra, vagyis vagyonra volt szükség, hogy annak szaporulatából biztosítható legyen a lakosság élelmezése, de ez sem volt tartósan megoldható. Az állatállomány takarmánya ugyanis nem volt növelhető. Ebben az életformában csak abban a tekintetben történt változás, hogy az ember tudatosan terelte az állatállományát az egyik legelőről a másikra, gondoskodott az itatásuk feltételiről, kutakat ásott, vizet gyűjtött, téli szállásukról a ragadozók elleni védelmükről gondoskodott. A közösség állatállományán belül számon tartották a családok állatállományát. Ezért a családoknál és településeknél nagyobb egységre nem volt gazdasági kényszer. A nagycsaládoknál nagyobb egységekre csak a másokkal szembeni védekezés érdekében volt szükség. A makro társadalomra csak a másik makro társadalmakkal szembeni versengésben volt szükség.

A pásztortársadalomnak nem voltak eszközei arra, hogy az életterük kapacitását növeljék, ezek csak egymás rovására terjeszkedhettek.

Az önözéses gabonatermelés azonban közös vagyont, az öntözéses hálózat kiépítését, karbantartását, a víz elosztását igényelte. Ezek a társadalmak ezért a vízgyűjtő térségük felett egységes politikai hatalmat, képzett apparátust igényeltek, mai szóval államot, uralkodó osztályt igényeltek. Magas-kultúrák csak az öntözéses földművelésre épülhettek.

Azt, hogy az önözéses szántóföldi gabonatermelés létrehozásának feltétele volt a talajművelésre és termék szállítására alkalmas igavonó háziállatuk is legyen, tudtommal senki sem hangsúlyozta. A háziasított szarvasmarha és a bivaly nélkül lehetetlen volt a szántóföldi gabonatermelés. Ennek a két állatnak a domesztikációja volt a magas-kultúrák megszülethetőségének egyik elengedhetetlen előfeltétele. Ez ad magyarázatot arra, hogy a két amerikai kultúra az ismeretei tekinttében az eurázsiai kultúrák szintjére emelkedett, de a kukorica és a burgonya szántóföldi termelését igavonó állat hiányában nem oldhatták meg. Ez a két állat nemcsak a talajművelést és az anyagmozgatást oldotta meg, hanem a talajerőt biztosító trágyázást is.

Az önözéses szántóterület növelhető, ha nem is a lakosság növekvő számához igazodó arányban. Mindegyik öntözéses társadalom megpróbált élni ezzel a lehetőséggel. Az adott technikai ismeretekkel azonban nagyon szűkösek voltak a vízemelés lehetőségei. Az öntözéses kultúrák történetében ebben a tekintetben is a kínai kultúra tette a legnagyobbat azzal, hogy a két legnagyobb folyamának a csatornahálózatát összekötötte a Nagy Csatornával. Az egységes Kínai Birodalom stabil léte aligha alakulhatott volna ki, ha nem épül meg ez a Nagy Falnál is monumentálisabb csatorna.

Az öntözéses gabonatermelő kultúrákban a vagyon nagyságát az öntözhető területük nagyságával lehetett mérni.

A kor viszonyai között önözhető csak az olyan terület volt, ahova a vizet gravitációs módon is el lehet jutatani. Jó ideig csak a síkságok voltak öntözhetők. Mintegy ezer éves késéssel aztán megjelentek a természetes csapadékot fenntartó teraszokon megtartott csapadékkal történő öntözés. Ez azonban a felmerülő anyagmozgatás nehézsége miatt nem lehetett versenyképes. Ebben a termelési módban az egy tonnakilométer szállítási teljesítmény felfelé százszor, lefelé tízszer drágább volt, mint a síkvidéki csatornákon. Ezért aztán nagyszámú lakosság eltartását, nagy birodalmak tartósságát csak egy-egy vízgyűjtő rendszerben lehetett megoldani. A szállítási szempontból a tengeren egymástól több száz kilométeres távolságban lévő kikötők, a szállítási költségen mérve, sokkal közelebb voltak egymáshoz, mint a hegyek túloldalán a légvonalban nagyon közeli völgyek.

A természetes csapadékra épülő szántóföldi gabonatermelés.

A megjelenése újabb világtörténelmi esemény volt. Az utóbbi ezer évben ez játszott egyre nagyobb szerepet. A megelőző mintegy ötezer éven csak az önözéses gabonatermelés játszott történelemformáló szerepet. Az önözéses gabonatermelésnek nagyon magas volt az eltartó késsége. Szorosan szervezett, stabil társadalom csak erre épülhetett.

Az első ezredforduló vége előtt azonban Európában megjelent a természetes csapadékra épülő gabonatermelés. Ennek az eltartó képessége középen volt a ritka lakosságot eltartó pásztorkodás és a nagy lakosság sűrűséget eltartó öntözéses gabonatermelés között. Ráadásul ez mind a növénytermelést, mind az állattartást, ezzel az egészségesebb táplálkozást is megoldotta.

Azzal, hogy Európa megoldotta a telet elviselő gabonák természetes csapadékon történő termelését, a földünk potenciális lakosságeltartó képességét háromszorosára növelte. Ma az emberiség harmada a négy évszakos térségekben él, fele az ott termelt, télálló gabonával táplálkozik, a megtermelt jövedelem kétharmadát ebben termelik, és az osztálytársadalmakon túllépő, fejlett társadalmak nagy többsége itt él.

Azt csak öreg koromban ismertem fel, hogy a jelenkor legnagyobb értéke a tudásvágy számára is a négy évszakos klíma a legkedvezőbb. Nemcsak Darwin, de a jelenkor tudósai sem ismerték fel, hogy az emberi agy teljesítménye számára az évente négyszer változó éghajlat a legkedvezőbb. Azt ugyan régen tudtam, hogy a térben sok kultúrával, életmóddal találkozó távolsági kereskedők, tengerészek gondolkodása fejlettebb. Arra azonban nem régen döbbentem rá, hogy gyermekkorom falujában, a négy évszakban nagyon eltérő módon éltek az emberek.

A négy évszakos klímához alakított életmódot Európa nyugati felében oldották meg először a magas-kultúrát eltartható szinten. Ez volt az utóbbi ezer év egyik legjelentősebb technikai találmánya.

Ami az emberiség számára fontos volt, az ebben a Nyugat által ezer éve kialakított termelési módban történt.

Az ipari forradalom előtt az európai feudális társadalmakban a gazdagságot a földtulajdon nagyágával mérték. Azzal, hogy mekkora földje és mennyi jobbágya van. De voltak olyan feudális társadalmak, amiben minden föld a korlátlan hatalmú császár, szultán tulajdonban volt. Ilyen volt az Oszmán Birodalom is. Ez volt az Oszmán Hódoltság 150 éven Magyarország leginkább magyar etikumú térségében is. A magyar etnikum polgárosodása éppen akkor történt, amikor minden föld a szultán birtoka, minden jobbágy a szultán jobbágya, és minden köztisztviselő a szultán rabszolgája volt. Ennek ellenére a magyar jobbágy akkor költözhetett, kereskedhetett, vásárolhatott ingatlant először. Ebben a helyzetben indult meg a magyar etnikum paraszt polgárosodása.

Nem találtam meg, hogyan minősítette, hova sorolta Piketty az oszmán társadalmat. Azt Móricz Zsigmondnak a középkori Erdélyről írt regénye győzött meg, hogy a magyar feudális társadalomnál fejlettebb, rugalmasabb társadalom volt akkor, amikor Erdély lényegében az Oszmán Birodalom egyik provinciája volt.

Azt pedig Erdei Ferenctől tanultam meg, hogy az alföldi magyar városok, falvak az Oszmán Hódoltságban polgárosodtak.