Utunk a háborúba

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 07 25

Utunk a háborúba

A Népszabadság hétvégi számában Jeszenszky Géza, az Antall kormány külügyminisztere Utunk a háborúba címmel tér vissza Révész Sándor egy hónappal korábban, a Szovjetuniónak hadüzenetet küldésünk évfordulóján megjelent írását szakszerűen magyarázza. Jeszenszky írása színvonalas, de nem felel a címének. Amit elmond, az olyan címnek felelne meg: A hadüzenettel végződő út végén.

Jeszenszky sem kerüli meg, hogy akkor már nem volt a magyar kormányoknak mozgásszabadsága, mert az előzmények ezt felszámolták. Nemcsak a magyar politikai elit, de a közvélemény is előtte, húsz éven keresztül olyan revizionista és antiszemita nevelésen ment keresztül, hogy 1941 nyarán már nem volt az országban olyan politikai erő, amelyik támogatást adhatott volna azoknak a döntéseknek, amiket Jeszenszky is bölcsnek tartana. Elsősorban a magyar hadsereg tiszti kara és az államapparátusa még Horthynak sem engedelmeskedett volna. Ez a két apparátus olyan elkötelezetten revizionista és antiszemita volt, hogy a hadüzenet idején már nem volt választási lehetőség a külpolitikai döntések között.

De nemcsak a hadsereg és a közigazgatás tisztikara, de a közép-európai, azon belül a magyar közvélemény óriási többsége is meg volt győződve Hitler győzelmében. Ez a magyarázata annak, hogy Hitler támogatásában a szlovákokat és a románokat nem lehetett volna megelőzni.

A hadüzenetből való kimaradásnak csak egy lehetősége kínálkozott, arra hivatkozni, hogy Romániával nem akarunk közös fronton harcolni, és a hadseregünk még alkalmatlan egy ilyen távoli fronton való eredményes szerepre. Ez a két érvet ugyanis Hitler, nyilván a vezérkara tanácsára, világosan látta. Ezért minket fel sem kért a háborúban való aktív szereplésre. Neki ugyanis a magyar élelmiszernél fontosabb volt a román olaj.

Abban sem kételkedett volna, hogy a magyar hadsereg eleve alkalmatlan volt a Szovjetunió belsejében folyó háborúra. Én fiatal egyetemi hallgatóként nevettem a keleti frontra küldött huszárokon, kerékpáros alakulatokon, lovas tüzérségen. A magyar haderő alkalmatlanságát máig nem említjük, pedig nem volt véletlen, hogy a szovjet hadvetetés ott tört át a fronton, ahol a magyar, a román és az olasz hadosztályok voltak.

Jeszenszky ugyan joggal bírálja a magyar kormány minőségét, de említést sem tesz arról, hogy a hadsereg önbizalma szinte gyerekes volt.

Jeszenszky is azok közé tartozik, akik a magyar revíziót reális célnak tartják, nemcsak akkor, de ma is. Nincs evvel egyedül. Pedig a Trianont követő minden nemzeti tragédiánk abból fakadt, hogy a magyar társadalom elsődleges céljának a revíziót tekintettünk. Azzal ugyan én is egyetértek, hogy a határunk közelében lévő magyarlakta területek elcsatolása igazságtalan volt, és örülni kellett annak, ha azok békésen visszakerülnek. Meggyőződésem szerint, ezek jó részét Csehszlovákiától és Romániától vissza is kaphattuk volna, de Hitlertől elfogadni mégis hiba volt. De a Horthy rendszer teljes revíziót követelő politikája eleve lehetetlenné tette a szomszédjainkkal való szomszédi viszonyt. A teljes revízió azonban minden indokolt cél elérését eleve lehetetlenné tette.

Aki ezt nem mondja ki, képtelen a reálpolitika adta lehetőségeket kihasználni.

Jeszenszkyvel mindenben egyetértenék, ha azzal zárná le az írását, hogy 1941 nyaráig már eljátszottuk minden lehetőségét annak, hogy letérjünk a végzetes hibákhoz vezető útról.