A kiegyezés utáni magyar történelem

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 08 20

A kiegyezés utáni magyar történelem

Ahogyan közeledik az 56-os forradalom évfordulója, egyre indokoltabbá válik az elmúlt 150 év politikai mérlege, érzem a veszélyét annak, hogy a reális történelmi mérlegkészítés ismét a napi politikai hatalom érdekéhez igazodik. Ez azt jelenti, hogy az 1956. november október 2.-ai többpárti rendszert elfogadó politikai döntés helyesnek, és a bevonuló szovjet csapatok elleni fegyveres ellenállást hősiességégnek minősítik, mert a Nagy Imre által választott több pártos demokrácia meghirdetése helyes volt.

Ez egy további állomása volt annak a történelemfelfogásnak, hogy az irreális, tragikus következményekkel járó döntések helyesek voltak.

A kiegyezés után a magyar társadalom érdeke elsősorban két feladat megoldása lett volna.

Politikai autonómiát adni a kisebbségeknek.

Elhallgatjuk, hogy Jellasics szándékát a császár már 1848 tavaszán is támogatta.

Magyarország felosztásának szükségességét a Bécsi Udvar már 1849 tavaszán világosan látta, és az Olmützi Alkotmányban biztosította Erdély önálló fejedelemségét, Horvátország és a Temesi Szerb Vajdaság függetlenségét. A magyar történészek ezt a tényt ugyan nem tagadhatják, de célzatosan elhallgatják, mert ismerete lehetetlenné tenné azt a felfogást, hogy az első világháború elveszése után az ország felosztása váratlan volt. 1849 után a kor minden magyar politikusa tudta, hogy az ország felosztása már 1849 tavaszán a Császári Udvarnak a terve volt, amit a fiatal Ferenc József császár jóváhagyott. Ennek az alkotmánynak ismeretében kereste fel a három legnagyobb magyar, Széchenyi István, Eötvös József és Deák Ferenc az osztrák csapatok parancsnokát, és békét ajánlott. Ennek azonban nem lett következménye, mivel a magyar hadak parancsnoka a törvényhozás által kinevezett kormányzó, Kossuth Lajos volt.

Ha az Olmützi Alkotmányt a magyar közvélemény ismerné, természetessé válna, hogy az első világháború háború elkezdése az ország feldarabolásának kockázatával járt. Ezzel szemben Tisza István, a magyar miniszterelnök még a háború alatt is balkáni területszerzést követelt.

Azt is el kellene ismerni, hogy a kiegyezés után nem lehetett az miniszterelnök, aki elismeri az Olmützi Alkotmányt, de akár még a történelmi Magyarországnak az önrendelkezési elven alapuló felosztását is. Ilyen miniszterelnök nemcsak akkor, de máig sem kapott volna parlamenti felhatalmazást. Ezzel a magyar történészek is tisztában vannak, de nem merik megfogalmazni. Ennek figyelmen kívül hagyása azonban lehetetlenné teszi a magyar történelem megértését.

Tisza István tehát olyan politika híve volt, ami a kor magyar közvéleményének megfelelt. Ha ezt nem tudatosítjuk, nem érthetjük meg sem a Szegedi Kormány, sem a második világháború utáni magyar választások, sem a jelenlegi magyar kormány politikáját. Ezek politikája a magyar közvélemény többségével megegyezett. Nem csak akkor, de ma is. A következő választáson a jelenlegi magyar kormány is elbukna, ha nyíltan elfogadná, ha nem is a trianoni határokat, de az olmützi megoldást.

A kiegyezés után demokratikusan megválasztott magyar kormány csak olyan lehetett, amelyik a történelmi Magyarország fennmaradását az optimális megoldásnak tartja. Ez minden demokratikusan választott magyar kormány támogatottságának előfeltétele volt, és maradt. Ez alól kivétel a szovjet megszállás alatti idő volt, amikor e téma tilalmi listán szerepelt.

A magyar történészek feladata volna tudatosítani, hogy az első világháború előtt nemcsak a magyar arisztokrácia és az úri középosztály, de a magyar közvélemény sem fogadott volna el olyan politikát, ami a kisebbségek számára megnyugtató önkormányzatokat biztosít.

Ezért aztán a viszonylag demokratikus Károlyi kormány is megbukott. A hatalomra került a Tanácsköztársaság mögött pedig eleve nem állt a közvélemény többsége. Ezek programja, módszere sem igazodott a közvélemény elvárásához.

A Tanácsköztársaság eleve olyan drasztikus társadalmi változásokat akart erőszakkal bevezetni, amivel a közvélemény többsége nem értett egyet. A kommunisták sem vették tudomásul, hogy a kormány politikájának alkalmazkodni kell a társadalom elvárását. Számolniuk kellett volna azzal, hogy a magyar társadalom nem fordított hátat az arisztokráciának és az úri középosztálynak annyira, hogy az erőszakos felszámolásukkal egyetértsen.

A Károlyi kormány egyrészt kimondta a Monarchiától való elszakadást, de nem hirdette meg a revízió elsődlegességét.

Tudomásul kellene venni, hogy a megmaradt Magyarország közvéleményének többsége sem bolsevik rendszert, sem a Trianonba való beletörődést nem fogadta el, hanem a háború előtti helyzethez való visszatérést várta el.

Ezért a magyar közvélemény többsége támogatta az arisztokraták és az úri középosztály revizionista politikáját, nemcsak akkor, de a háborút követő két még demokratikus választásokig. Azt követően is a revízió lett volna a választási győzelem előfeltétele. Ez csak azért szűnt meg, mert a bolsevik állampárt lett az egyedüli párt, ami a megszálló Szovjetunió elvárásait teljesítette.

A Horthy rendszert ugyan bűnösnek minősítem a magyar társadalom érdeke szempontjából, de az uralmát demokratikusnak tartom, mivel a választók többsége támogatta. Demokrata volt abban az értelemben, hogy a közvélemény többségét képviselte. Ugyan korlátozott volt a választás titkossága, és a Kommunista Párt számára nem nyitott lehetőséget. Kártékony volt azért, mert irreális célú revizionizmushoz ragaszkodott, és hisztérikusan antiszemita volt.

A magyar közvélemény jobboldalisága fényesen bebizonyosodott az 56-os forradalomban is. A lakosság óriási többsége az úri középosztály hatalmát visszaállító demokráciát akart. Ideje volna bevallani, hogy a több párt közötti választás lehetősége az úri középosztály közép-jobb pártjainak elseprő győzelmét jelentette volna. Vagyis olyan politikai rendszert, amiben a jelenlegi Fidesz kormánynál is jobbra álló pártok többsége kerül kormányra. Aki nem ezen az alapon ítéli meg Nagy Imre második kormányát követő kormányt, képtelen felmérni a hibát, amit Nagy Imre a több pártrendszer elfogadásával elkövetett.

Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy a forradalom mikor lépett át ellenforradalommá, de azon nem, hogy a több párt közötti választás erősen közép-jobb párt uralomra kerülését hozta volna.

Ez pedig nemcsak a hidegháborús állapot felrúgását jelentette, amit nemcsak a Szovjetunió, de a Nagy Imrét támogató Mao és Tito sem tűrt volna.

Azt is, tudatosítani kellene, hogy a hidegháború az Egyesült Államok érekét szolgálta. Annak volt alapvető érdeke, hogy a volt imperialista hatalmak féljenek a Szovjetunió haderejétől, és azzal szemben csak az Egyesült Államok katonai ereje jelentett számukra védelmet.

Azt ugyan aligha lehet bizonyítani, hogy az Egyesült Államok eleve látta, hogy a Szovjetunió eredményes működését semmi sem ássa úgy alá, mint az erejét messze meghaladó fegyverkezése. Az Egyesült Államok azzal, hogy fegyverkezésre fordította a nemzeti jövedelmének 5-7 százalékát, a Szovjetuniót arra kényszerítse, hogy a negyed akkora egy lakosra jutó jövedelmének harmadát költse el a számára eleve reménytelen fegyverkezési versenyre. A Szovjetunó nem azért omlott össze, mert bolsevik rendszert működtetett, hanem azért, mert az erejét meghaladó módon fegyverkezett. Ezt bizonyítja a tény, hogy a szovjetunió szétesése után az utódállamok ugyan a nemzeti jövedelmükből ötöd akkora hányadot fordítanak fegyverkezésre, mégis lassabban fejlődnek, mint a szovjetunió részeként.

Azon is lehet vitatkozni, hogy számunkra milyen a szovjet megszállás mérlege, de azon nem, hogy az e feletti döntésben nem volt semmi jogunk. A Szovjetunió szférájába tartozásról nem mi dönthettünk, az a világpolitika osztotta ki ránk. Én azonban a kevesek közé tartozom, akinek az a meggyőződése, hogy ma azért lehetünk demokrácia, mert a Szovjetunió nyomása alatt következetesen fel kellett számolnunk az arisztokrácia és az úri középosztály politikai hatalmát. Erre elegendő belső erőnk soha nem volt. Másképpen fogalmazva: a jelenlegi kormány sem kerülhetett volna hatalomra, ha a második világháború után a magunk erejére lett volna bízva, hogy a társadalmunkban túlélő feudális elemeket felszámoljuk.

Ajánlás.

A történelemtudomány is tárgyilagosságra kötelez. Ebből következik, hogy nem az elérhetetlenül nagy célok elbukott hősei, hanem a kisebb, de elérhető célokkal megelégedő, de azt megvalósítók a nagyok.

E mérték alapján Széchenyi István és nem Kossuth Lajos volt a legnagyobb magyar.

Azt pedig meg kellett érnem, hogy Nagy Imrénél sokkal nagyobb történelmi személyünk volt, Kádár János. Nagy Imre ugyan sokkal nagyobb lett volna, ha 1956. november másodikán megelégszik azzal, amit a világpolitikai helyzet megenged, aminél többet a forradalom előtt ő sem akart, de Kádár vállat és elért. Személyes tapasztalataim alapján állítom, hogy Kádár János mindent elért, amiről Nagy Imre álmodott, de neki és az országunknak ez sokkal nehezebb volt, mint a forradalmárok számára a gazdasági mechanizmus atyjának lett volna.

Ideje volna bevallani, hogyha Nagy Imre november másodikán ragaszkodik az állampárt megtisztításánál, és a gazdaság piacosításánál való megálláshoz, és közli, ha ez nem elég ő vállalja a Szovjetunió katonai megszállásának elfogadását.

Nem kell nagy fantázia annak belátásához, hogy a szovjet csaptok akkor is bevonulnak, ha nem hívják őket, mert nulla esélye volt annak, hogy 1956-ban Magyarországon nyugati demokrácia legyen. Akkor, a hidegháború mindkét táborában ezt nem tűrte volna el senki.

Ennek tudomásul vételét, akárcsak Trianonét, azonban nem remélhetem, talán majd a századik évfordulóra ezek is megtörténhetnek.