Az Európai Unió Európa szégyene

Kopátsy Sándor                 PP                   2016 05 28

Az Európai Unió Európa szégyene

Ugyan már alig remélhetem, hogy az összeomlását megérem, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy összeomlik. Az EU nemcsak eleve hibás koncepcióra épült, de a szakma vezetése is egyre botrányosabban gyenge.

Kezdetben szerényen és reálisan indult az Unió gondolata, hogy a jelenlegei világgazdaságban egyre több iparág versenyképességéhez kicsik az európai országok. Ezért a tervezői megelégedtek volna azzal, ha az ipari forradalom kezdetben legfontosabb ágazatát, a szénbányászatot és az acélipart szervezzék a nemzeti államoknál nagyobb egységekbe. Ebbe csak az volt a hiba, hogy nem vették tudomásul, hogy Európa ebben a két ágazatban is eleve versenyképtelen. Elég volna megnézni, hova lett Európa szénbányászata és acélipara a második világháború óta. Kiderült, hogy ezt a két nyersanyagot olcsóbb importálni, mint venni. A piac legyőzte a hibás gazdaságpolitikát.

Európa szerencsétlenségére a kor két legnagyobb formátumú politikusa, Adenauer és De Gaulle képtelen volt belenyugodni abba, hogy a háború utánra az Egyesült Államokhoz képest másodrangú hatalmak lettek. Ezen csak úgy tudnak változtatni, ha Európa nem bolsevik felét maguk mögé állítják. Adenauer joggal számíthatott arra, hogy mivel Franciaország sokkal gyengébb, sokkal kevesebb lehet a befolyása, tehát a német-francia befolyás gyakorlatilag majd német uralmat jelent.

Adenauer tudta, hogy mivel Franciaország a mezőgazdaságban érzi erősebbnek magát, olyan EU-ra számít, ami a forrásainak aránytalanul magas hányadát a mezőgazdaság támogatásra pocsékolja el. Ez ellen Adenauer sem tiltakozott, egyrészt, mer otthon a szociáldemokratákkal szemben a támasza a vidék és a mezőgazdaság volt, másrészt a négy óceánokon túli angolszász országgal szemben függetlenség csak akkor képzelhető el, ha az EU a mezőgazdasági termékekben önellátó marad. Elég volna megnézni az EU költségvetését, hogy kiderüljön, nagyobb ostobaságot aligha lehetett volna elképzelni, mint a mezőgazdaság tódotációjára költeni az EU forrásainak többségét. Európa nyugati felének az oktatásban és a tudományban volt esélye a fölényre. Ezzel szemben arra kötötte a pénzét, amiben az isten pénze sem lenne elég arra, hogy versenyképes legyen.

Arról azonban fogalma sem volt Adenauernek és De Gaulle-nak, hogy a gyarmatok és a befolyási övezetek feletti uralom előnye hátránnyá vált. Ők még mindig a fiatalkoruk szemével látták a világgazdaságot. Előnyt láttak abban, hogy uralkodhatnak az európai államok felett. Ennek érdekében mohón hozzáláttak a gyengébb államok beszervezéséhez. Franciaország mohón támogatta a latin országok felvételét, Németország pedig a többieket. Ezzel egyre több tagja lett az EU-nak, de ettől egyre gyengébbé is vált.

Arról azonban a nyugat-európai politikai elitben senkinek nem volt fogalma, hogy a század végére a háromszor népesebb kelet-ázsiai államok fogják állva hagyni Európát. Ha ezt megsejtik, csak egyetlen reális védekezési stratégia marad volna, ha az európai protestánsok az óceánokon túli protestánsokkal szövetkeznek. A Távol-Kelet viharos felemelkedéséről azonban az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak sem volt fogalma.

Ezt a közgazdaságtudomány sem tudatosította. A 20. század azzal hozta a világgazdaság legnagyobb változását, hogy az ipari forradalom után, egészen a tudományos és technikai forradalomig, előnyös volt a fejletteknek a kevésbé fejlettekkel kooperálni. A tudományos és technikai forradalom azonban ezen a téren is fordulatot hozott. A fejlettek egymásközti kooperációja járt a legnagyobb eséllyel. Az még a kisebbik baj lett volna, ha csak a politikusok nem veszi tudományul ezt a fordulatot, de a fejlett országok közvéleménye is hitt a gyengébbek feletti uralom előnyében.

Az ipari forradalmat követő kétszáz évben az erős államoknak a gyengébbek feletti uralma, befolyása volt a meggazdagodás legkönnyebb módja. A második világháború után azonban a legnagyobb előny a fejlettek közti munkamegosztásból származott. Ennek a felismeréséhez elég lett volna megnézni a nemzetközi kereskedelem adatait. Abból kiderül, hogy a fejlettek egymásközi kereskedelme dinamikusan nő, a kevésbé fejlettekkel való munkamegosztás súlya pedig gyorsan csökken. Korábban a fejletek számára az előnyt a gyengébbekkel való árucsere jelentette. A második világháború után azonban a fejlettek közti kooperáció lett a meggazdagodás elsődleges módja.

Amíg a hidegháború során a demokratikus táborba tartozó távol-keleti államok, Japán és a Kis Tigrisek ismerték fel. Nyugton a politika és a társadalomtudomány előtt rejtve maradt. A szocialista tábor pedig bezárkózott a nyugtai piacokkal történő árucsere előtt.

Pedig a tények bebizonyították, hogy aki a fejlettek elől elzárkózik, az ezzel sokat veszít.

A gazdasági kooperáció feltételei.

A tudományos és technikai forradalom a külkereskedelem számára olyan alépítményt hozott létre, ami a fejlettebb országokkal való munkamegosztást tette elsődlegessé. Csak aki ezt szem előtt tartja, dönthet helyesen a külkereskedelme alakításában.

Ezt először tudatosan Japán, majd a Kis Tigrisek alkalmazták, a fejlett államok fogyasztási tömegárukkal való ellátását vállalták. Majd a hidegháború után Kína is erre építette a külkereskedelmét. Ez azért volt lehetséges, mert a kelet-ázsiai munkaerő nemcsak olcsó, de a tömegáruk termelésére kiváló is.

Minél fejlettebb lesz a technika, annál fontosabb lesz a munkaerő megbízhatósága. Tehát alaptalan az a felfogás, hogy a közel-keleti munkaerő drágává válhat. A jó munkaerő akkor is hatékony, ha drága, a gyenge pedig akkor sem, ha nagyon olcsó. Elég volna megnézni az országok foglalkoztatási statisztikáját. Minden országban a drágább munkaerőben van hiány és az olcsóban felesleg. Vagyis a gyenge minőségű munkaerő viszonylag drága, a jó pedig olcsó. Ez a foglalkoztatási deformáció abból fakad, hogy a munkaerő árát nem a piac, hanem a kormány és a szakszervezetek közti politikai alku alakítja. A foglalkoztatás az EU-ban botrányosan alacsony, mert a munkaerő ára ebben a térségben a legkevésbé áru. A foglalkoztatás alacsony szintjét okozza az is, hogy a foglalkoztatottak évente kevés órát dolgoznak.

Az EU tagországokban szinte titok, hogy hány órát dolgoznak az Egyesült Államokban, és hányat a Távol-Keleten. Az EU egészét a minél kellemesebb életforma biztosítása jellemzi. Ezért aztán természetes, hogy az élcsapaton belül egyre jobban lemarad. De ennek titokban tartása is általános.

Az EU a világ legtarkább közössége.

Az EU a tagjai számát tekintve is a legnagyobb. A nagy baja azonban az, hogy heterogén. Három nagyon eltérő kultúrához tartoznak, és a tagok egy lakosra jutó jövedelme 4:1 mértékben szóródik. Ez önmagában is társadalmi abszurdum. Észak-Olaszország azért lényegesen gyengébben teljesít, mert közös országban él Dél-Olaszországgal. Észak-Olaszország lakossága kétszer gazdagabb, ha önálló volna. Csehszlovákia azért esett szét, mert az olaszországinál ugyan lényegesen kisebb volt a kulturális és gazdasági különbség, de ez sem volt tartható. Katalónia lakossága is úgy él közös államban a spanyolokkal, hogy sokkal jobban járna, ha önálló állam lehetne. A Szovjetunió szétesését, néhány más ok mellett, a heterogén kulturális és gazdasági összetétele okozta.

Ennyi tény sem volt elég ahhoz, hogy politikai közösség feltételnek tekintsék a tagok közös viselkedési kultúráját és hasonló gazdasági fejlettségét.

Az EU addig nem lehet fejlődőképes, amíg nem osztja fel magát néhány viszonylag homogén csoportra.

A fejlett puritán tagországok közössége.

Egyértelműnek tűnik, hogy a puritán viselkedésű országok külön csoportot képezzenek. Ezeket protestáns ligának is nevezhetnénk, ha a vallási érzelmeket nem sértene. Ebbe a közösségbe tartoznának az angolszász, a germán és a skandináv lakosú országok. Ezek érettek volnának arra is, hogy közösséget alkossanak a négy óceánon túli angolszász országgal is. Ezeknek és csak ezeknek lehetne még akár közös valutájuk is.

Ennek a közösségnek egy alcsoportja a közép-európai és a balti országokkal, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia, és a három balti ország. Természetesen, nem közös valutával. De még a közös munkaerőpiacot is megfontolnám.

A latin országok közössége.

Ez a csoport Franciaországból és a négy mediterrán országból állna. Ezek számára a puritánokénál lényegesen kevesebb megkötés lett volna. Nagyobb mozgástérre lenne szükségük az infláció, a költségvetési hiány, a külföldi eladósodás tekintetében.

Az ortodox keresztény országok.

Ezek tagságát már nem látom indokoltnak. Számukra elég volna a vámmentesség biztosítása is.

Törökország tagsága pedig szóba se jöhessen.