Miért használhatatlan a klasszikus közgazdaságtan

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 11 21

Miért használhatatlan a klasszikus közgazdaságtan

A klasszikus közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalom gazdasági működését feltáró tudomány volt. Ezért a termelési tényezők közül csak a tőkét érdekelte, annak az érdekét szolgálta. Ez jelentkezett meg abban, hogy a termőföld és a bányák jövedelmét megkülönböztetetten a tőkejövedelemtől járadéknak tekintette, a legfontosabb termelési tényezőt, a munkaerőt pedig számba sem vette. Ezt megtartotta még a munkások rendítetlen híve, Marx is, azzal, hogy ezeket a tőketulajdonos kizsákmányolta, a munkaerő újratermelését pedig költségként vette figyelembe.

Ez utóbbi csak azért nem okozott elméleti zavart, mert a munkaerő olyan áru volt, aminek a mennyisége és a minősége meghaladta a tőke igényét. Azt azonban nemcsak a klasszikus közgazdaságtan, de a marxizmus sem vette tudomásul, hogy a munkaerő kizsákmányolása nem a tulajdonformából, hanem a társadalom igényénél nagyobb kínálatából fakadt. A munkaerő kizsákmányolása azért volt minden osztálytársdalomban általános, annak tulajdonformájától függetlenül általános jellemző, mert a kínálata mennyiségben és minőségben meghaladta a társadalom igényét.

A rabszolgatartó, a földesúr és a tőkés azért volt kizsákmányoló, mert a munkaerő mennyisége és minősége minden tulajdonviszony esetén meghaladta a társadalom igényét. A munkaerő olyan termelési tényező volt, ami számában és minőségében gyorsabban növekedett, mint ahogyan nőtt a társadalom mennyiségi és minőségi igénye. Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt, hogy a munkaereje több, a minősége pedig jobb volt, mint a társadalom igénye. Mind a földművelés, mind a pásztorkodás, mind a kereskedelem olyan termelési mód volt, amiben a lakosság szaporodása és szellemi képessége gyorsabban nőtt, mint a társadalom fejlődése. Az osztálytársadalmak olyan technikai alapra épültek, ami olyan életviszonyokat teremtett, ami mellett a lakosság létszáma gyorsabban nőtt, mint ahogyan az adott technikai feltételek mellett növelni lehetett az életteret, a technikai fejlődés pedig egyre alacsonyabb tudásigényt támasztott a munkaerővel szemben.

A munkaerő mennyiségi és minőségi feleslegének a ténye ugyan felismeretlen maradt, de minden társadalom ösztönösen növelte a halálozást, azaz fékezte a spontán népszaporulatot, és üldözte a tudásvágyat. A technika fejlődése növelte a termelés hatékonyságát és a várható életkort. Ez gyorsította az életviszonyok javulását, a várható életkor növekedését, ezzel a népesség szaporodását és a minőségének javulását.

Mivel az emberi faj szaporasága a 25 év körüli várható életkornak megfelelő. Az éltkor hosszabbodása növeli a születések számát, és csökkenti a halálozási rátát, ezzel felgyorsítja a népszaporulatot. Tekintettel arra, hogy bizonyos kor után megszűnik az utódok születése, és lecsökken a munkavégző képesség, az ember a 70 év körüli várható életkorban a legszaporább. Ekkor már nem szaporodik, de még bizonyos mértékig munkaképes. Ez a felső küszöb annál magasabb, minél kevesebb fizikai erőt, és minél több ismeretet kíván a hatékony munkavégzés.

A lakosság mennyiségi túlszaporodása bármennyire egyértelmű volt, a tudomásul vételét sikerült mind a politikai, mind a vallási halomnak elfojtani. Az angol lelkész ugyan már a 19. század elején felvetette, de a logikája még gyenge volt, mert az eltartó képesség határát az élelmezés korlátolt kapacitásával bizonyította. Felvetését azonban nemcsak mind a politika, mind a vallás hisztérikusan elutasította, hanem a tény is, hogy ma tízszer annyi ember él, mint Malthus korábban, és ráadásul, ha nem is mindenki jól, de Malthus koránál jobban táplálkozik.

Nemcsak Malthus, de a demográfusok sem ismerték fel, hogy nem annyira a népesség száma, hanem a növekedésének sebessége az elviselhetetlen. Az ugyan tény, hogy a társadalomtudománynak feladata volna a társadalmak életterének optimális lakosságát ismertetni, de ennél sokkal nagyobb feladat annak megmutatása, hogy milyen népességnövekedés mennyire elviselhető.

A történelem azt tanítja, hogy az ember olyan faj, amelyik fejlődőképessége a sűrűségével hatványozottan nő. Mindig a sűrűbben lakott életterekben volt fejlettebb a társadalom. Ez fakad abból, hogy a gazdaság működésének hatékonysága a lakosság sűrűségével hatványozottan nő, mert a munkamegosztás, a tapasztaltcsere a múltban elsősorban ettől függött. A nagy lakosságeltartó képességű önözéses földművelésen jöhettek létre a magas-kultúrák. A társadalmakon belül a városok jelentették a társadalmi fejlődés élcsapatát. A nem urbanizált társadalmak elmaradottak voltak.

A 20. század azonban kettős fordulatot hozott, előbb a Nyugat puritán társadalmiban. Egyrészt kiderült, hogy a jómódú, iskolázott ember még a létszáma tartásához szükséges gyermeket sem vállal, másrészt a tudományos és technikai forradalom abban a tekintetben is fordulatot hozott, hogy kielégíthetetlen igényt támaszt a munkaerő minőségével szemben. Ezzel az osztálytársadalmak alépítménye megfordult. A fejlett társadalmakban megszűnt a túlnépesedési nyomás és a munkaerő eddig felesleges tudása hiánycikké vált. A puritán erkölcsű és fejlett társadalmakban a minden tekintetben új alépítményre, a több születést ösztönző és képzettebb munkaerő minőségét javító felépítményre lett szükség.

Ezzel szemben már a háború vége előtt Oroszországban győzött a marxizmus kelet-európai változata a bolsevik rendszer, a két háború között pedig a fél-perifériákon sorra győztek a tömegek munkavállalását a polgári demokráciáknál jobban megoldó fasizmusok.

1930-ban megjelent Ortega y Gasset spanyol filozófus könyve a Tömegek lázadása címmel. Ő mind a baloldal, mind a jobboldal sikerében a tömegek társadalmának a megjelenését látta.

A magyar Németh László gyorsan reagált Ortega könyvére, és kiadta esszéinek gyűjteményét Minőség forradalma cím alatt. Ezt a művet azonnal elolvastam, és életem egyik legnagyobb hatású műve lett annak ellenére, hogy a tömegek lázadásai csak később buktak meg. A fasizmusok a második világháborúban, a bolsevik rendszer pedig 1990-ben. Engem lenyűgözött Németh László szellemi fölénye. Neki köszönhetem, hogy a szakmámat is polihisztor módon kezelem. Ekkor még történelemtanár, majd mérnök, végül társadalomtudós lettem.

Közgazdász pályám elején került a kezembe Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami adatok sorával bizonyította, hogy a munkaerőt nemcsak felnevelni kell, hanem vagyont is kell adni alája. Az egy lakosra jutó vagyonigény elsősorban a természeti környezettől függ, de a gazdasági fejlettségtől független. A hideg éghajlaton nagyobb a melegen kisebb. Ez számomra is közérthető volt, mert a hidegben melegebb lakásra, öltözködésre és a terméketlen télen táplálékra van szükség. Arról a szerzők még nem számoltak be, hogy a vagyonigény a kultúrától is függ. Azt azonban megtanultam, hogy a túlnépesedett társadalom nem jelentős hátrány, de azért elemi követelmény, hogy a társadalomtudomány adjon segítséget abban is, hogy mikor, mekkora volna az optimális lakosság. Azonban sokkal fontosabb volna a lakosság változásának az optimális sebességét és az attól való eltérés hátrányát tudni. Száz éve ugyanis az emberiség nagyobb fele elsősorban azért mard le egyre jobban, mert a lakossága elviselhetetlenül gyorsan szaporodik.

Az elmúlt és a várható száz év legnagyobb gondja abból fakad, hogy lépéstartást is kizáró mértékben gyors a népesség növekedése.

Az 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedés ugyanis elviselhetetlen vagyonigénnyel jár. A hivatkozott könyv olvasása után azonnal kiszámoltam, hogy mekkora a 2 százalékos népesség növekedéssel járó felhalmozási igény már akkor is, ha az egy laksora jutó vagyon újratermelése is a nemzeti jövedelem 6 százalékát igényli ahhoz, hogy az egy laksora jutó vagyont is újra termelhessük.

Ez az újratermelési igény tanított meg arra, hogy a társdalom fejlődését soha ne az országra, hanem az egy lakosára vetített mutatókkal mérjem. Ez esetben ugyanis azonnal kiderül, hogy India nemzeti jövedelme ugyan 7 százalékkal nő, de ez sem elég arra, hogy az egy laksora jutó vagyon ne csökkenjen. Ugyanakkor Kínában a születéskorlátozás óta példátlanul gyors az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedése.

A Rácz-Bródy könyv ugyan jól bemutatja az egy lakosra jutó vagyon újratermelési igényét, de említést sem tett arról, hogy a többletlakosság felnevelése mennyi költséggel jár.

A klasszikus közgazdaságtan hibája az is, hogy a lakosság mennyiségi és minőségi többletének felnevelését nem tekinti felhalmozásnak. A tőke, a termőföld, a bánya növelése felhalmozás, a munkaerő növelése azonban figyelembe vételre sem kerül, pedig az a legfontosabb termelési tényező.

Annak az indokoltsága is elavult, hogy a munkaképességet a statisztika 15 évtől számolja, holott a fejlett társadalmakban egyre indokoltabb volna 20 éves kortól számolni a munkaképességet. De így is logikátlan a munkaképes korban az iskolában tanulókat, a társadalom szellemi vagyonának legfontosabb termelőit, passzívaknak tekinteni.

A meglévő lakosságot leváltó létszám azonos szintű újratermelését amortizáció pótlásának, a meglévőnél magasabb képzését pedig felhalmozásnak kell tekinteni. Ezért az oktatás, az egészségügyi ellátás, a családi pótlék is részben amortizáció, részben felhalmozás.