Tanácsom egy múzeumnak A magyar társadalomfejlődés nagy állomásai.

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 12 17

Tanácsom egy múzeumnak

A magyar társadalomfejlődés nagy állomásai.

I.

Honfoglalás

Azt kell bemutatni, hogyan tért át egy nomád pásztornép a pásztorkodásról a szántóföldi növénytermelésre, a pogányságról a nyugati kereszténységre, a sátrakban lakásról a falvakban élésre, a nagycsaládról a kiscsaládos jobbágyrendszerre. Szinte minden alapvetően megváltozott. Ekkora társadalmi átalakulás ritkán fordul elő a népek történetében.  

Azzal kell kezdeni, hogy ez akkor nem valamiféle különös magyar átalakulás volt, hanem a Római Birodalom északi határvidékén a már letelepedett, pogány marhapásztornépek sora tért át a pásztorkodásról a kiscsaládos jobbágyrendszerű földművelésre, a pogányságról a kereszténységre. Ilyenek voltak a frízek, a dánok, a szászok, a csehek és a lengyelek. Ez a folyamat a honfoglalás idején már a Kárpát Medencében is megindult, az itt élő népek falvakban éltek és gabonát termeltek.

A magyarok ebbe a folyamatba érkeztek. Egyedüliek voltunk abban, hogy mi nagycsaládosak és nomádok voltunk, akiknek a sztyeppei életnek megfelelően nem állandó településekben éltünk. Erre az ad magyarázatot, hogy mi korábban a mai Ukrajna területén éltünk, ahol a terület nagy többsége kevés csapadékos legelő volt. A Kárpát Medence közepe ezzel szemben nagyrészt állandó lakhelyekre alkalmatlan árterület volt, a hegyvidékek többsége pedig lakatlan volt.

Ezt nekem jól igazolja a kereszténység megtelepedése, mindenekelőtt a tíz püspökség magyar székvárosai és a négy független apátság. Ezek közül igazán alföldi egyetlen sem volt. A Kalocsai Érsekség a Duna partján, a vízi úton van. A Csanádi Püspökség később, Gellért, a trónörökös Imre herceg nevelőjének a püspöksége lett, amit nem véletlenül Maros-erdei Püspökségnek hívtak. Az ország harmadát kitevő Erdélyben egyetlen püspökség volt, ezzel szemben a sokkal kisebb Dunántúlon öt és a négyből három apátság.

Minden esetre az Alföld nagyon ritkán lakott terület volt a honfoglalás idején. Nagyon sokat mondana az olyan térkép, ami a lakosság térbeni megosztását mutatná be.

A történészek szinte semmit nem tudnak arról, hogyan történt a korábbi vezérek lecserélése jobbágytartó földesurakkal. Vélhetően a király bizalmasai a megyék vezetésével megbízott ispánokból került ki a jobbágytartó arisztokrácia többsége.

Még nagyobb titok övezi, hogy lettek a nagycsaládban élő pásztokokból falvakba települt kiscsaládos földművesek. Ennek az óriási társadalmi fordulatnak nyoma sem található a történészek munkáiban.

Erről az időről szinte csak az tudatosult, hogy mi történt a fővezér, illetve a király közelében, és hogyan működött a nyugati keresztény egyház szervezete.

II.

Az Oszmán Hódoltság.

A feudális társadalmunk történetében egészen az oszmán hódoltsági nem történt lényeges társadalmi változás. Ebben a jó másfél században annál inkább. Ennek ellenére nagyon röviden elintézik a történészek, pedig Klebelsberg kultuszminiszter az Isztanbuli Akadémiát azért alapította a két háború között, mert tudta, hogy óriási adattömeg található a török főváros levéltájában. Az Oszmán Birodalom a magyarországi megszállása idején nagyon jól szervezett adminisztrációval dolgozott, a tisztviselőknek rendszeresen be kellett számolni a területükön történtekről.

Alapvető történelmi ismeretet szerezhetnénk a Hódoltságon kialakított társadalmi viszonyokról.

A legfontosabb változást az jelentette, hogy felszámolták az ötszáz éves jobbágyrendszert. Minden fölt a szultán tulajdonába került, amit az apparátusa a volt jobbágyoknak bérbe adott. A bérleti díj aligha volt kisebb, mint a jobbágyok korábbi terhei, de nem voltak a földesurukhoz kötöttek, elköltözhettek, kedvezőbb bérletet kereshettek, kereskedhettek, vásárolhattak ingatlant. Ennek volt köszönhető, hogy a királyi területről a Hódoltságba több jobbágy menekült, mint fordítva.

A legnagyobb társadalmi változást az Alföld urbanizációja jelentette. A szultántól bérlő jobbágyok szabadon költözhettek. Ezért érdekük volt a tanyákból, pusztákból, falvakból télen a városokba költözni. Így alakultak ki a város méretű falvak, amik rangos önkormányzatok lettek. Debrecen talán a legismertebb, de Kecskemétről tudom, hogy 40 falu és ezernél több tanya lakói költöztek télre a városba. Ez a nyári téli lakóhely, ismereteim szerint már a 7. században általános volt a mai Kelet-Ukrajna térségben elterülő Kazár Birodalomban, aminek fő kánja az Etelközben élő törzsek élére Álmost, az Árpád házi törzs vezetőjét nevezte ki. Ennek tudata nálunk ugyan nem élt, mégis említésre érdemes, hiszen az enyhe éghajlatú Nyugat-Európában ez nem volt indokolt. De az mégis figyelemre méltó, hogy maga a parasztpolgárság a skandináv országokban, ahol nem hagyott a Római Birodalom városi polgárokat maga után, csak parasztpolgárok voltak.

Az alföldi parasztpolgárokra Erdei Ferenc hívta fel a figyelmet. Ez mégis feledésbe merült, pedig városokban többséget jelentő magyarság szinte csak az Oszmán Hódoltság területén volt. Ez akkor sem vált felismertté, amikor a bolsevik megszállás alatt ezek az alföldi városok találták meg a legjobban a megszállókhoz való alkalmazkodás módjait, itt váltak jellemzővé az álszövetkezeti formák, a fóliás kertészkedés. Nem lázadtak, hanem alkalmazkodtak.

A katolikus egyház uralta magyar történelem művelői említést sem tesznek arról, hogy mit jelentett a hódoltsági bérlők és a királysági jobbágyok helyzete közti különbség. A magas bérleti díjat ugyan hangoztatják, de a sokkal nagyobb szabadságot meg sem említik.

Jó ötven élve mértem fel először, hogyan alakult az élőállatok exportja Buda elfoglalása után. Ötven év alatt a többszörösére nőtt annak köszönhetően, hogy a Hódoltságban a jobbágyok szabadon kereskedhettek. Ezt szimbolizálja, hogy Tököli Imre apja is jobbágy volt, aki azonban a marhakereskedelemben meggazdagodott, és a budai basa járt közbe a Bécsi Udvarnál, hogy nemesi oklevelet vásárolhasson. Ez megtörtént, és a fia már fejedelem lehetett. Ilyen a Királyi Magyarországban nem fordulhatott elő.

Azt a protestáns egyházak is mélyen elhallgatják, hogy protestáns egyházak templomokat, iskolákat nem, vagy csak erősen korlátozott feltételek mellett építhettek a Királyi Magyarországon. A magyar történészek is igyekeznek elhallgatni, hogy az ország lakosságának többségét már protestáns egyházak hívei jelentették, ezen csak a türelmetlen visszakatolizálás tudott fordítani. Nagyobb hiba, hogy a magyar történészek is százszor annyit írnak Pázmány színvonalas visszatérítéséről, mint a reformáció reformjairól. Ez az erőszakos visszatérítés azonban nem érintette a Hódoltságot és sokkal kevésbé Erdélyt. Még senki sem merte leírni, ha nincs az ország mai területének kilenctizedében Oszmán Hódoltság, és Erdély nem a szultán provinciája, nem volnának magyar protestánsok.

Ha nincs oszmán megszállás, nem lettek volna magyar parasztpolgárok, nem lettek volna olyan városaink, amelyeinek önkormányzatuk van. Elég megnézni az 1847-es népszámlálás adatait, magyar többségű városaink csak a Hódoltsági térségében voltak, a többi város arisztokraták, katolikus klérus, a püspökök fennhatósága alatt állt.

Arról a reformátusok sem beszélnek, hogy a reformáció hozta a keresztény Európa legnagyobb adóreformját. Pedig a fergeteges elterjedésének ez volt az elsődleges oka.

Nemcsak a Rómáig folyó egyházi kilenced szűnt meg, hanem a gyülekezetek maguk voltak az adóztatók és az adót felhasználók, hanem megszűnt a katolikus egyházak hisztérikus kincsképzése is. Még nem láttam olyan történelmi munkát, ami kimutatta volna a katolikus egyházak jövedelem elvonását és az elvont jövedelmek kincsképzésre történő felhasználását. Ez ugyan az ellenreformáció során csökkent, de a nagyságrendi különbség megmaradt. Elég volna megmutatni, mekkora jövedelme volt a magyar hercegprímásnak, érseknek, püspöknek és plébánosnak a protestáns klérusban hasonló szintű tisztségviselőinek a jövedelmeihez viszonyítva.

Annak még a felvetésével sem találkoztam, hogy a földesúr is jobban járt, ha a hívei protestáns hitre tértek. Könnyebb lett a maga tizedét és a neki járó szolgáltatásokat behajtani.

Azt pedig, hogy a protestáns kereszténység jobban megfelelt a kor követelményeinek, jól mutatja a különbség, ami a protestáns és a katolikus népek társadalmi és gazdasági fejlődésében kezdettől fogva jelentkezett, és igazán gyorssá a tudományos és technikai forradalom alatt vált.

III.

Széchenyi István volt a legnagyobb magyar

Ahogy a pályám a gazdaságpolitika területére tévedt, ösztönösen elővettem a számomra politikai zseninek tartott Széchenyi műveit, és megdöbbenve tapasztalhattam, hogy ő értette meg igazán a vasút századában kínálkozó társadalmi lehetőségeket. Felismerte, hogy az emberiség számra a távolságok legyőzése mennyire át fogja alakítani az emberiség sorsát.

Erről nekem már tízen éves koromban volt tapasztalatom, amikor megkaptam az első kerékpárt. Ennek köszönhetően számomra az egynapi járóföld öt-tízszeresére nőtt. Mozgásterületem a városunkból a megyénkre terjed ki. Első kerékpáros felismerésem az volt, hogy megtanultam, minden etnikumunk jelentősen másként él. Azzal szórakoztam, hogy egyik faluból a másikra érve hányadik háznál ismerem meg, hogy magyar, sváb vagy horvát, illetve katolikus, vagy református faluba jutottam. Vagyis tízen évesen felismertem, hogy minden etnikumnak, minden vallásnak más életviteli mód felel meg.

Ezeknek a kerékpáron megtett utaknak köszönhettem, hogy ösztönömmé vált, hogy nem lehet az eltérő etnikumokat és vallásokat azonos kaptafára kényszeríteni. Minden népnek, minden viselkedési kultúrának, minden eltérő természeti környezetben más módon kell élni.

Ezért éreztem, amikor már öreg fejjel azt olvasom 2.000-ben, hogy Kína évente 50 millió kerékpárt exportál Afrikába. A kínaiak tudják, hogy a szegény ember a szárazföldön eddig szinte gyalog járt. Lovon csak a pásztorok és a gazdag emberek közlekedtek. A feudális magyar társadalomban pedig csak a földbirtokosnak, a lovagnak volt hátaslova. A szegény emberek számára az első olcsó és olcsón tarthatott lova a kerékpár lett.

Aztán csak a 20. században lett Ázsiában az átlagos jövedelmű emberek lova a moped, a gazdag világban pedig a gépkocsi. Ma százszor annyi embernek van gépkocsija, mint száz éve a lovat tartani tudók voltak.

A vasút előtt az áruk olcsó mozgatására csak a lassú vízen történő szállítás volt. A szárazföldön a személyek és áruk mozgatásában a vasúthálózat kiépítése jelentett először forradalmi változást. Még nem írta le egyetlen történész sem a tényt, hogy korábban a Kárpát Medencén belül csak a vizek folyása irányában lehetett a termékeket nagyobb távolságra szállítani. A vasútnak köszönhetően azonban tizednyi, századnyi közelségbe kerültek nemcsak az országon belül, de az áhított Nyugat-Európához mind az utazás, mind az áruk szállítása. A Kárpát Medence történelemben is ez volt a leglényegesebb kulturális és gazdaságföldrajzi változás. Széchenyi ezt ugyan ilyen következetesen nem fogalmazta meg, de ennek tudtában élt. Ezért lett az első kormányban a közlekedés felelőse.

Erre utalt az is, hogy nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy mindenkinek legyen órája, és percekre pontosan történhessenek a találkozások. Széchenyi az idővel való gazdálkodásnak is első hangsúlyozója volt.

Széchenyit azért is csodáltam, mert felismerte a Tisza völgyének ármentesítését. Ennek köszönhetjük, hogy a Kárpát Medence mintegy negyedével több lakójának adhat kenyeret. Számomra ez szimbólum. Nemcsak a jobboldaliak, de még a történészek is az országuk nagyságát a területükkel, nem pedig annak eltartó képességével mérik. Széchenyi máig az egyetlen, aki felismerte, hogy akárcsak a parasztok földjének nagyságát nem a területtel, hanem a redukált szántóval mérik, a politikának is ezt kellene tenni.

Az országot sem a területével, hanem a lakosságeltartó képességével kell mérni. Mivel a Kárpát Medencének mintegy hatoda alig hasznosítható árterület volt, azt az ármentesítésekkel gabonát termő szántófölddé lehet tenni. Ezzel az ország lakosságeltartó képessége mintegy hatodával megnőtt. Még azt sem írta le senki, pedig Széchenyinek több redukált szántóterületet köszönhetünk, mint az agyonharangozott Bécsi Döntéseknek, amiből semmit nem sikerült megtartani.

Ezért vagyok az alföldi homokok öntözésnek híve, mert azzal a keveset termő pusztából tízszer többet termő kertet lehetne varázsolni. Ez lenne a valódi ország gyarapítás.

Öreg koromra azonban Széchenyi legnagyobb érdemét annak tartom, hogy kétszáz évvel korát megelőzően felismerte, hogy elsősorban nem a termőterületet kell nagyobbítani, hanem az emberfőket kell kiművelni. Ez az ő korában még nem volt olyan egyértelmű, mint a jelenben, és még sokkal inkább a jövőben lesz.

Azt sokáig én sem ismertem fel, hogy a redukált szántóval csak a földek hasznosítási potenciálját lehet mérni. A jelenkori mezőgazdaságban már az a legfontosabb, milyen a megművelője. A külterjes földhasznosítás esetén annak az eredménye a föld termőképességétől függött. Minél belterjesebb a termelési mód annál inkább a hasznosítója képességétől függ a jövedelmet termelő képessége. A legelőn is fontos hogy milyen a pásztor, de a kertészetben, a szőlészetben egyre inkább a művelője képességén múlik a megtermelt érték nagysága. Dániában sem a földek sokkal termékenyebbek, hanem azok sokkal jobban kiművelt emberfők, akik megművelik.

Pár éve olvastam, hogy a világ szőrme piacára 1.500 dán farmer több nemes prémet visz, mint Oroszország. Ráadásul ezeknek a farmereknek az adóhivatalokba bejelentett jövedelme több mint egy miniszteré. Gyermekkorom falujában még természetes volt, hogy a falvakban a családok gazdagságát a földjük nagyságával mérték. Aztán rájöttek, hogy ugyan a földek minőségén is sok múlik, ezért jobb mérce lett a földek aranykoronában mért értéke, majd a legfontosabb, hogy mi mit termel és hogyan. Ma már a falusi családok jövedelme nem csak a földjük nagysága, értéke alapján múlik. Egy autószerelő is jobban élhet, mint egy konzervatív földművelő.

Egyre inkább beteljesedett Széchenyi jóslata, a legnagyobb érték a kiművelt emberfő. Az, hogy kiből mi lesz, elsősorban a családi környezettől függ. Ezért idézgetem a tanácsomat. „Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban és az alsóban pedig csak annyi, mint a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabb ország lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra fennmaradása esetében.”

Ezzel lényegében én is azt hirdetem, amint Széchenyi. A jövőnk elsősorban azon múlik, hogyan neveljük fel a következő nemzedéket.

Száz évvel később másik nagy tanítómesterem, Németh László a Minőség forradalma című esszégyűjteményében már a tudományos és technikai forradalom világában fogalmazta meg Széchenyi álmát.

Ezeket a sorokat nyolcvan évvel később írom. Közben a tudomány és technika többet fejlődött, mint előtte sok évszázad alatt. Ennek köszönhetően az én buzgalmam is egyre előbbre jutott.

Ma már azt hiszem, hogy a következő nemzedék értéke elsősorban a fogamzást követő első öt éven múlik. Vagyis az előtt, hogy az oktatás megkezdődne.

A magyar történelem legnagyobbjának kettőt, Klebelsberg Kunót és Rajk Lászlót tartom. Érdekes módon, mindkettőnek történelmi hibái is voltak, de a számomra a tetteinek pozitív egyenlege őket a legnagyobbak közé emelte. Mindketten Széchenyi tanítványai voltak.

Klebelsberg az első kormány belügyminisztere lett, mint meggyőződéses antiszemita és revizionista, az első zsidótörvény kidolgozója és előterjesztője volt. Jó tíz évvel később a Bethlen kormány kultuszminisztere lett. Neki köszönhetjük, hogy óriási anyagi áldozattal kiépítette a tanyákon élők, és a nagybirtokok munkásainak gyermekei oktatását. Ezzel a Széchenyi álma, a kiművelt emberfők elindítását alapozta meg. Mentségére azt hozom fel, hogy a Horthy rendszer antiszemitizmusában egységes volt az uralkodó osztály, ebben nem volt hiány. A tanyák és a puszták gyermekeinek iskoláztatásában azonban Klebelsberg egyedül volt. Nélküle egészen más iskolázott országra telepedhetett volna rá a szovjet megszállás.

Rajk Lászlónak köszönhetjük a népi kollégiumok rendszerét. Annak már tanúja voltam, hogy Rákosi, Gerő és Révai a népi értelmiségben antiszemita veszélyt láttak. Rajnak meg egyértelmű célja volt a népi értelmiség kiépítése. A jelenlegi közép-jobb hatalmi elitben a többséget a népi kollégiumok fiataljai, gyermekei és unokái jelentik.

Öreg koromra megtanultam, hogy a kiművelt emberfők többsége az igényes családokból kerül ki. Ezt követően a várható teljesítményük elsősorban a magzati kihordásuktól és az első négy év teljesítményétől függ. Életem egyik nagy felismerése volt az, hogy mitől függ valakiből milyen kiművelt emberfő lesz. Elsősorban a szülőkön múlik. Ezért volna fontos a szülők anyagi és szellemi képességéhez igazodó gyermekvállalási tanácsadás.

A gyermekvállalás kínai szabályozása, hogy minden család csak egyetlen gyermeket vállalhat. A társadalom érdeke az volna, ha a vállalható gyermekek száma a szülők anyagi és iskolázottságától függjön, de az átlagos gyermekvállalás a kettő közelében maradjon. A családok alsó ötödében még az egyetlen gyermekvállalását is feltételekhez kellene kötni.

A kiművelt emberfők kialakításának a magzatkihordás minősége utáni másik előfeltétele a születés utáni első négy évben megszerezhető szókincs nagysága. Az Egyesült Államokban mintegy 15 éve méri

 a négyéves gyermekek szókincsét, amiről kiderült, hogy ennek nagysága jelentősen kihat a későbbi tanulási eredményre. Vagyis az emberi agy olyan testrészünk, aminek a kapacitása a születés utáni négy évben alakul ki. Az agyunk kapacitásának a kialakulása a születés után még mintegy négy évig tart.

Ezzel szemben az évezredekkel korábban kialakult oktatási rendszer akkor kezdődik, amikor már az agy kapacitásának a fejlődése befejeződött, utána már csak az adott kapacitást lehet feltölteni ismeretanyaggal. Ennek a logikáját akkor értettem meg, amikor felismertem, miért volt az osztálytársadalmakban eredendő bűn a tudásvágy. azért, mert az osztálytársadalmak elsődleges feladata volt a túlszaporodás elleni védekezés, amit csak a halálozás okozásával lehetett megoldani. Ezt pedig jobb volt, nem tudatosítani.

A tudásvágy eredendő bűn azonban csak addig lesz, ameddig a társadalom túlnépesedik. Ahol ez megszűnik, ott az eredendő bűn a legnagyobb társadalmi erénnyé. változik át.

Ahogyan a tudományos és technikai forradalom hatására lecsökkent a gyermekvállalás a létszám újratermelése alá, új társadalmi alépítmény alakult ki. Kiderült, hogy az olyan társadalom, a melyikben megoldott a fogamzásgátlás, az egy lakosra jutó jövedelem meghaladta a 20 ezer dollár/fő szintet, az iskolázottság pedig a 12 évet, leáll a túlnépesedés, ott az eredendő bűn átváltozik a legnagyobb társadalmi erénnyé. Beteljesül Széchenyi álma, és megvalósul a Németh László által elképzelt minőségi forradalom.

De Széchenyi István nemcsak gabonatermő területet adott az országnak, hanem Tudományos Akadémiát, Budát és Pestet egyesítő Lánchidat, és jövőképet is.

IV.

Ady, Bartók és a Marslakók országa lettünk.

Már középiskolás koromban ráéreztem, hogy Ady az én legközelebbi rokonom. Megszerettem az őszinteségét, függetlenségét, magyarságát. De csak a verseit ismertem. A költészetében emelkedett a legnagyobb magasságba a liberalizmusa. Ő elégítette ki tökéletesen a magyar zsidóság liberalizmus igényeit. Ugyanakkor, hogy valaki lehet mindenkinél nagyobb magyar, ugyanakkor liberális, ebben is mindenkinél nagyobb volt.

Kevéssé tudatosítjuk, hogy a nemesség és utódja az úri középosztály irtózott a liberalizmustól, de nagyon magyar volt. A magyar zsidó polgárság pedig liberálisabb volt annál, amennyi befogadására a magyar társadalom képes. Ezért állandósult a magyar társadalomban a harc a népiek és a liberálisok között. Ady mára már mindkét tábor számára a legnagyobb maradt. Életében a liberálisát csak a zsidó értelmiség értette meg. Életében az úri középosztály számára még túl liberális volt. Végül azonban mindkét táborban ő lett a legnagyobb költőnk.

Ebben a tekintetben is, a 20. század két kulturális zsenije, Ady és Bartók sorsa közös volt.

Ady életében csak a zsidó polgárság számára volt elismert zseni. Nekik volt a legnagyobb költő és újságíró, csak ők publikálták a műveit, és tartották el. Ha ez nem történik meg, aligha érhetett volna el a csúcsig. Nem igen lett volna olyan újság, amelyik Ady vereseit, írásait publikálta és megfizeti. Nem véletlen tehát, hogy Ady mind Nagyváradon, mint Budapesten zsidó újságnak dolgozott. Ráadásul a zsidó nagytőkés, Hatvani Lajos megkülönböztetett támogatásában részesült.

Az is sokat mond, hogy Ady a naponta megírt cikkei árát a népi írók mozgalmának kezdeményezőjével, Fülep Lajossal kocsmázta el, aki erről egy mindenkinek ajánlott könyvében számol be. Nincsen rá bizonyítékom, de úgy érzem, Ady életében a verseit tízszer annyi zsidó olvasta el, mint népi értelmiségi.

Bartókról is hasonló a véleményem. Sokáig őt is csak a zsidóság értette meg. Nem tudatosítjuk, hogy Bartók koncertjein a hallgatóság nagy többsége zsidó volt. Még azt is feltételezem, hogyha Bartóknak nincs Budapesten zsidó rajongó tábora, nem is marad Magyarországon.

Ennek a két zseni sorsának ismerete azért volna fontos az utókor számára, mert nagyon keveset tudunk arról a Magyarországról, amilyen a kiegyezés és az első világháború között volt. Pedig a magyar társadalom előtte és utána soha nem volt annyira nyugat-európai, mint a kiegyezés és az első világháború között. Ezt nem érti meg a magyar közvélemény, mert ezt a csúcsot elsősorban a magyar zsidóságnak köszönhetjük, ezt pedig nem merjük bevallani. Azt ugyan ma már bevalljuk, hogy bűnt követtünk el a magyar zsidóság ellen, de arról alig esik szó, hogy mit köszönhetünk ebben a fél században a zsidóságnak, és mit vesztettünk és fogunk még száz év múlva is azzal, hogy a leginkább nyugat-európai kultúrájú, lelkesen asszimilálódó zsidóságunk többségét vagy elpusztítottuk, vagy hagytuk kimenekülni a háború után.

Azt már sokszor leírtam, hogy Európa keleti fele mit vesztett azzal, hogy zsidóságának többsége elveszett. Ez évszázadokra visszaveti e térség nyugatosodását. A zsidóság hiánya okán a térség minden országa sokat, de a legtöbbet a lengyelek és mi, magyarok vesztünk. Ezt a veszteséget azért nem ismeri a magyar közvélemény, mert nem is ismerjük igazán, hol tartottunk a kiegyezés és az első világháborúba lépésünk közti fél évszázad alatt.

Ezért erre röviden kitérek.

Ebben az ötven évben Budapest volt a leggyorsabban növekvő főváros. Elsősorban itt élt a magyar zsidóság közel fele és szellemi elitjének nagy többsége. A történelmünkben először volt jelentős súlyú magyarul beszélő nagypolgárságunk. Nincsenek pontos adataim, de valószínű, hogy Nagy-Budapest zsidó lakossága volt a legnagyobb a világon. A világ mégy legnagyobb zsinagógája is itt épült.

A Fasori Lutheránus gimnáziumból kikerült zsidó fizikusok a tudomány történelemben világhírűek lettek, mint a Marslakók. Ez alatt az értették e fogalom kitalálói, hogy még nem volt rá példa a tudományok történelmében, hogy egy város néhány négyzetkilométernyi területen három éven belül féltucatnyi világhírű tudós született. Ez a gondolat máig is él, ez késztetett arra, hogy én is írjak róluk egy kis könyvet. Ebben azt bizonyítom, hogy ezek a potenciális zsenik máshol is születhettek volna, de ebben a fasori gimnáziumban csodálatos találkozás történt. A vidéki lutheránus papok gyerekeinek továbbtanulása érdekében épített Fasori Lutheránus Gimnáziumban, aminek a felépítéséhez hozzájárult a Gyáriparosok Szövetsége azzal, hogy ott a kikeresztelkedett zsidó nagypolgárok gyermekei olyan képzést kaphassanak, amivel legyőzhetik az első magyar zsidótörvényt, a numerus clausust, ami 6 százalékban korlátozta az egyetemeken a zsidó tanulók maximumát. Itt közös iskolában tanulhattak a falusi lutheránus értelmiség és a budapesti zsidó nagypolgárok gyermekei.

Azt ugyan elképzelni sem tudom, hogy az iskola alapítása eleve ilyen tudatos volt, de az tény, hogy itt közös osztályteremben tanulhatott a falusi népiek és a budapesti zsidó nagypolgárok, azaz a népiek és a liberálisok következő nemzedéke. Az antiszemita kormány politikával üldözött urbánusok, és a felébredő népiek gyermekei hatottak egymásra. A világszínvonalon is magasan urbánusok fiai tanulhattak együtt a falusi értelmiség fiainak javával. A középiskolai szinten, nemcsak együtt lakással, de együtt tanulással valósult meg az tíz éves korukban középiskolások között, amit az Eötvös Kollégium a különböző egyetemek karain tanuló tehetségesek egyetemistáknak a közös szállóhely jelentett.

A tizenéves tehetségesek együtt tanulásának sikeréből máig sem vontuk le a következményeket. Pedig minél korábban találkoznak a képességek, annál eredményesebb lesz azoknak a kibontakozása. Ezt a művészek és a sportolók szakképzésének eredménye, és az agyfejlődés tudománya mára már megmutatta.

Magyarországon a művészek és a sportolók képzése jelenleg is világszínvonalú. Ugyanakkor a klasszikus pedagógia vonalán megragadt oktatásunk egyre inkább lemarad.

Végül életem egyik nagy élményről számolok be. Amikor a 70-es években megjelentek Ady összegyűjtött prózai művei, döntően a megjelent újságcikkei, azonnal olvasni kezdtem. Megdöbbenve láttam, hogy versei mennyire érthetőbbé válnak akkor, ha párhuzamosan olvashatjuk az újság számára megírtakat is. Kiderül, hogy a versek lángolása mögött mi volt a realitás.

A Beszélgetések Adyval címen megjelent két könyvemre azért vagyok büszke, mert azt bizonyítja, hogy Ady költői meglátásai mennyire találkoznak a kora realizmusával.

Utóirat.

A két legnagyobb magyar zsenit, Adyt és Bartókot, és a tudományok marslakóit a budapesti zsidó polgárságnak köszönhetjük. Nemcsak őket, hanem sok mindent azok közül is, amire ma büszkék lehetünk.

Illene történelmünk e fénykorával alaposabban foglalkozni.

V.

A legvidámabb barakk.

A szovjet megszállást a magyar társadalom óriási többsége annyira elutasította, hogy a Szovjetunió csak olyan erőkre támaszkodhatott, aki a két háború között Moszkvában éltek, szinte semmi kapcsolatuk nem lehetett a magyar társadalommal. ráadásul az élcsapatuk zsidó értelmiségi volt, akiket ezért is bizalmatlanul fogadtak. Velük szemben a magyar választók négyötöde olyan bizalmatlan volt, ami lehetetlenné tette, hogy a közvéleményt megnyerhessék.

A magyar közvélemény még annyira az úri középosztály és a katolikus klérus után orientálódott, ráadásul a zsidókkal szemben még annyira bizalmatlan volt, hogy nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy nincs más reális politika, mint a Szovjetunióval való együttműködés. Ezért aztán hiába indult több párt a választásokon, és hiába igyekeztek a választási csalások eszközéhez nyúlni, a választási eredmények alapján nem lehetett olyan kormányt alakítani, ami képes lett volna a szűkre szabott realitáshoz igazodni. Ezért aztán az első két választás nem hozhatott politikai stabilitást.

A magyar történészek máig nem magyarázzák meg, hogy miért éppen náluk volt olyan forradalom, ami néhány nap után egyértelművé tette, hogy nem veszi tudomásul a Jaltai Szerződésben rögzített politikai felosztást. 1945 és 1956 között mi voltunk a csatlós sorsát legkevésbé tudomásul vevő ország. Most, hogy az 56-os forradalmunkat ünnepeltük, még mindig nem adtunk arra magyarázatot, hogy miért kellett bekövetkezni a szovjet hadsereg megszállásának.

Ahogyan Trianont közel száz év után sem vagyunk képesek megérteni, úgy az 56-os forradalom katonai leverésének elkerülhetetlenségét sem. November másodikán ugyanis Nagy Imre olyan kormányt és azzal olyan választást fogadott el, amit nemcsak a Szovjetunió, de még az Egyesült Államok sem fogadott el. Az ugyan nem szorul bizonyításra, hogy a Szovjetunió számára a több pártos demokrácia nem volt elfogadható, de még ezt sem vesszük tudomásul. Azt, hogy az Egyesült Államok sem akarta felmondani a Jaltában jóváhagyott felosztás megváltoztatását, magyarázatra szorul. Roosevelt, nagyon bölcsen, Jaltában azért adta Európa keleti felét a hódításra éhes Szovjetuniónak, hogy az megtarthassa azt a befolyását és katonai erejét, amitől nemcsak a volt tengelyhatalmak, mindenekelőtt Németországnak és Japánnak félni kell, és csak ezért lesznek az Egyesült Államok engedelmes szövetségesei. Vagyis amíg a Szovjetunió katonai ereje nagyobb, mint a volt gyarmattartóké, és a marxista pártokra nagy befolyása van, csak addig lesz az Egyesült Államok engedelmes szövetségese Németország és Japán, és a gyarmatok felszabadítását elviselők a volt gyarmattartók.

E ténynek tudomásulvétele nélkül nem lehet megérteni, hogy miért volt 1956-ban, egészen 1990-ig az Egyesült Államok érdeke, hogy a gyarmattartók féljenek a Szovjetuniótól.

De a több párti demokrácia elfogadását keményen ellenezte Nagy Imre két szövetségese, Mao és Tito is.

Nem azon kellene vitatkozni, hogy mi volt 1956, népfelkelés, forradalom, vagy ellenforradalom, hanem azt vegyük tudomásul, hogy reális célokkal induló forradalom volt, aminek a céljai nagyon gyorsan irreálissá váltak. A magyar történelemfelfogás általános jellemzője, hogy az irreális célokért folyó harcot dicsőségesnek tekinti. Nem vesszük tudomásul, hogy csak a reális célokért érdemes hőssé válni.

Elképesztő szerencsénk volt, hogy Mao és Tito nyomására nem Rákosit hozta vissza a szovjet hadsereg, hanem Kádár Jánossal alakítottak kormányt. Erről feledkezett meg a forradalom 60. évét ünneplő kormány. A forradalom bukását követő megtorlás felett botránkozunk, holott a bolsevik marxizmus történetének legenyhébb megtorlása volt. Ez is megtorlás volt, de a legenyhébb. A megtorlás kegyetlenségét hangsúlyozók, fel sem vetik, milyen megtorlás lett volna akkor, ha Rákosi és hívei kerülnek hatalomra. Pedig csak az lehetett volna a másik változat.

Ezzel szemben Kádárnak sikerült Nagy Imre minden célját megvalósítani. Ezt úgy mondom el, mint erre az utolsó még élő tanú. Nagy Imrének nem volt a forradalom előtt olyan célja, amit Kádár nem valósított meg. Mi lettünk a legvidámabb barakk, de a forradalom olyan célokat tűzött maga elé, amik realitása nulla volt. Aminek 1990 előtt realitása volt, minden megvalósult.

Zárszó.

A magyar történelem legnagyobb változását a honfoglalás hozta. az európai feudális társadalmat az itt élő népektől tanulta meg a nép, és a bölcs vezetés ennek élére állt.

A két másik legnagyobb változást az idegenek megszállóknak köszönhetjük.

Egy múzeumnak nem lehet és ne is legyen az a célja, hogy a jelent értékelje. Azt mégis megengedem magamnak, hogy a rendszerváltást úttévesztésnek minősítem.