A NATO felett is eljárt az idő

Kopátsy Sándor                  EP                  2017 02 10

A NATO felett is eljárt az idő

Az új amerikai elnök végre felismerte, hogy a hidegháborúval együtt a NATO ideje is lejárt. Ez csak azért nem derült ki, mert a hidegháború értelmét sem tisztázták a történészek. Ez különösen torzítja a magyar történelmet, ami továbbra is a két szuperhatalom közti feszültségnek tekinti a hidegháborút. Utólag sem veszik tudomásul, hogy a két szuperhatalom soha nem volt egyenrangú. Ellenben az Egyesült Államok érdeke fűződött ahhoz, hogy az európai letűnt nagyhatalmak féljenek az imperialistává vált Szovjetunió fegyveres erejétől és álljanak fegyelmezetten az Egyesült Államok oltalma alá.

Roosevelt ismerte fel, hogy az állama mögé csak akkor állnak a volt imperialista gyarmattartó demokráciák, ha félniük kell a Szovjetunió haderejétől. Ebből fakadóan az erejét messze meghaladó mértékben fegyverkező Szovjetunió katonai erejét a valóságnál is nagyobbnak, félelmetesebbnek kell elfogadtatni.

A Szovjetunió egyre gyengébb képességű vezetői pedig örömmel vállalták a rájuk szabott katonai szuperhatalom szerepét.

Ráadásul, a háborús újjáépítéssel és a lakosság gyorsan növekvő fogyasztási igényével megterhelt demokráciák képtelenek voltak vállalni a Szovjetunióval való katonai versenyt.

Elég megnézni melyik országok mekkora katonai kiadást vállaltak.

A Szovjetunió tényleges katonai kiadásai ugyan máig is ismeretlenek, de a nemzeti jövedelmük harmadára becsülhetjük.

A csatlós országok hadikiadásai is egyre emelkedtek. Elérték a nemzeti jövedelmük ötödét.

A szocialista tábor országai az erejüket három-négyszeresen meghaladó fegyverkezésük következtében is versenyképtelenek lettek.

A másik oldalon.

Az Egyesült Államok egyedül kétszer annyit fordított a fegyverkezésére, mint az egész szocialista tábor, de ez mégsem haladta meg a nemzeti jövedelmének 7 százalékát. Ehhez járult a ráfordítások sokkal nagyobb hatékonysága. Amíg a Szovjetunió és csatlósi a hadikiadásokat hermetikusan elkülönítettek a népgazdaságon belül, a demokratikus országok szervesen bevonták. A Szovjetunió viszonylag fejlett hadigazdasága technikai előnyeiből szinte semmit nem évezhetett a polgári szféra. A demokratikus országok katonai fejlesztéseit segítette a fejlettebb polgári szektor, illetve a katonai kutatások technikai vívmányait megkaphatta a privát gazdaság.

A demokratikus országok ötöd akkora hányadát költhették a hadseregükre, mégis kényelmesen védettek maradtak.

Negyed század múlt el a Szovjetunió szétesése óta, mégsem mutatott rá senki arra, hova juthatott volna a szocialista tábor, ha csak annyit költ fegyverkezésre, mint a demokratikus államok.

A Szovjetunió és csatlósai 1990-ben nem azért omlottak össze, mert bolsevikok voltak, hanem azért, mert erejüket sokszorosan meghaladó módon fegyverkeztek. Elég volna abból kiindulni, hol tarthatott volna a Szovjetunió és a szövetségesei, ha csak annyit és úgy fordítanak fegyverkezésre, ahogyan ezt az Egyesült Államok és szövetségesei tették. Ezt ugyan nehéz utólag megmutatni, de kétségtelen, hogy a polgári gazdaság sokkal fejlettebb, a lakosság életszínvonala sokkal magasabb lehetett volna.

A bolsevik rendszerek összeomlása óta az állapítható meg, hogy a tört részére csökkent katonai kiadások, és a sokkal magasabb nyersanyagárak ellenére az utódállamok többsége a bolsevik rendszerben elért szintet sem képesek tartani. Ideje volna elkészíteni a reális mérleget.

Ebből az derülne ki, hogy a szocialista tábor lakossága négyötödének, az ortodox keresztényeknek és a mohamedánoknak jobban megfelelt a bolsevik diktatúra, mint a demokrácia.

A keletnémetek, a csehek, az észtek és a szlovének a másik oldalon állnak. Ők eleve képesek lettek volna a demokratikus táborba beintegrálódni.

A lengyelek, a szlovákok, a magyarok és horvátok megítélése nem egyértelmű. Ezeknek a népeknek az országaiban nem volt olyan erős a polgárság, illetve olyan erős volt az arisztokrácia és az úri középosztály befolyása, hogy önerőből képtelenek lettek volna a fél-feudális erők lecserélésére és a polgári társadalom kialakítására. Ezek a népek a szovjet megszállásának és befolyásnak köszönhetik, hogy leváltották, felszámolták a feudális erőket. De ezt maguk ezek az országok képtelenek tudomásul venni. Még a jelenlegi kormány sem veszi tudomásul, hogy a viszonylag magas támogatása csak annak köszönhető, hogy a Szovjetunió felszámoltatta velünk az arisztokráciát és az úri középosztályt. Pedig nehéz volna elképzelni a népi kollégiumokban felnevelt értelmiség egyértelmű politikai hatalmát, ha fennmarad az arisztokrácia és az úri középosztály szinte korlátlan hatalma.

Elég volna visszagondolni, hogy kik kerültek volna hatalomra, ha a szovjet tankok nem tiporják el az 56-os forradalmat, ha 1994-ben nem bukik meg a demokratikus választáson Antall József kormánya, ami ugyanis nagyon más politikai rendszer bevezetésén fáradozott, mint amit az 2010-es választás hozott. Érdekes módon, a már beteg Antall József érezte meg leginkább a céljai irrealitását, és tekintette a liberális fiatalok pártját közép-jobb párttá szervező Orbán Viktort a jövő miniszterelnökének.

A világpolitika nagyjai azonban máig nem veszik tudomásul, hogy a NATO feleslegessé vált.