A nők felértékelődnek

Kopátsy Sándor                  ES                  2017 02 05

A nők felértékelődnek

A nők egyenjogúságának első feltétele csak korunkban válik megvalósíthatóvá. Fajunkban egészen a jelenkorig több okból a nemek egyenjogúsága nem volt megvalósítható.

Biológiai elődeink esetében ennek elsődleges feltétele az volt, hogy a hímjeinek csak akkor volt szexuális vágyuk, ha érezték a nőstények megtermékenyülésének lehetőségét. Ez évente egyszer néhány hétig volt. A szelekció azt biztosította, hogy a születések lehetőleg a felnevelésre legalkalmasabb évszak viszonylag egy időben történjenek. Ezért a szexuális ösztön csak rövid időre zavarta meg a fajok számár a nemi ösztönhöz való alkalmazkodással a kialakult életritmust. Az ember az egyetlen nagytestű emlős, amiben a hímek nemi ösztöne szinte folyamatos.

Ugyanakkor a nők az év folyamán szinte havonta több napig termékenyek, amit a férfiak nem vesznek tudomásul, tehát a két nem közötti szexuális ösztön szinte folyamatosan működik. A megtermékenyülés lehetőségét egyik nemünk sem érzi. A folyamatos szexuális életből fakadóan a megtermékenyülés lehetősége mindig fennáll, de mindig bizonytalan. Ebből fakadóan akkora a szaporaságunk, ami a 25 év körüli várható életkor környékén biztosítja a létszámuk újratermelését. Mivel a gyűjtögetés mellett a várható életkor a 25 év körül ingadozott a fajunk a gyűjtögető életmódban alig szaporodott. Mivel a gyűjtögethető táplálék mennyiségére az embernek nem volt befolyása, az évenként jelentősen ingadozott, jellemzők voltak az éhhalálozások, és az ilyenkor jellemző kirajzások.

A táplálékhiány okán törtnő kirajzások az ember esetében azonban egészen más módon történtek, mint a biológiai elődeink esetében.

Azt Darwin már felfedte, hogy az újfajok, ha lényegesen más életkörülmények közé kerültek, nagyon lassan a mutációjuknak és a szelekciójuknak köszönhetően új fajokká változtak át. Azt azonban Darwin sem ismerte fel, hogy az ember esetében az új környezethez történő igazodás nem a mutáció és a szelekció útján, új fajjá alakulva történt, mert az ember fejlett agyának és ügyes kezeinek köszönhetően, nem változott új fajjá, hanem a nélkül a viselkedésével alkalmazkodott a környezetéhez. Az ember lett és maradt az első faj, amelyik a nagyon különböző természeti környezetekben nagyon eltérő módon rendezkedett be, nagyon eltérő életmódot alakított ki, a nélkül, hogy biológiai értelemben új fajjá változott volna.

Ezzel az ember lett az egyetlen olyan új faj, ami nagyon eltérő életmódjai ellenére egyetlen faj maradt. Az elmúlt száz évben megjelent fajelméletek arra épültek, hogy a különböző természeti és kulturális körülmények között eltérő fajjá változott volna az ember. Ebből következően lettek különböző szintre jutott fajok. A fajunkon belüli kulturális különbségeket eltérő fajoknak minősítették.

A fajunk életének 95 százalékát gyűjtögető életmódban élte.

Ebben az életmódban csak nagyon lassú és csak extenzív módon, új életterekben történő lassú szaporodásunk történt, mert életereink eltartó képességét alig tudtuk növelni.

A gyűjtögetéssel töltött közel 150 ezer évben is volt csak az emberre jellemző fejlődés, de nagyon lassú. Ezzel a fejlődéssel alig foglalkoznak a társadalomtudományok, mert fogódzkodókat is alig találtak. Ezért fajunk történelmében a gyűjtögetésről a termelésre történő áttérést tekinti választóvonalnak. Az ugyan igaz, hogy az életmódunkban a nagy minőségi változást az önözéses gabonatermelés és a háziállatok domesztikációja hozta. A gyűjtögető életmód minőségi megváltozását a termelésre történő áttérés jelentette.

A modern tudományok azonban sorra vetik fel az előzményeket.

A kutya és a rénszarvas domesztikációja.

A felmelegedés előtt jó tízezer évvel már megjelent a kutya és a rénszarvas domesztikációja, a termelés felé tett első jelentős lépés. A biológusok egyértelműen megállapították, hogy a kutya és a rénszarvas az emberre támaszkodó állatok voltak. Éppen az ember által lakott legmostohább éghajlati feltételek mellett jelent meg először, és a klímaváltozástól függetlenül a termelésre történő megélés felé tett első lépés.

Az, hogy az ember számára a rénszarvasokkal és a kutyákkal való együttélés először úgy biztosította a megélését, hogy nem kellett gyűjtögetni, ugyanakkor a rénszarvasok és a kutyák is jobban és többen élhettek, mert évezhették az emberrel való együttélést. Ez az együttélés is egy más domesztikáció volt, mint jóval később az összes háziállaté. A domesztikáció jelentése az ember lakhelyéhez való ragaszkodást. Ez esetben mind az ember, mind a kutya a rénszarvasok életteréhez kötődtek. Nem volt lakhelyük, hanem a rénszarvasokkal együtt vándoroltak, nem azok kötődtek az ember lakhelyéhez, hanem az ember lakott ott, ahol a rénszarvasok megpihentek, éjszakáztak. Ugyanezt tették a kutyák is.

Ez egészen más életmód volt, mint a sokkal később megjelenő pásztorkodás. Ebben a nyáj élte az évmilliók alatt kialakult vándorlását a számukra életet jelentő takarmányt adó helyekre. Az útjukat ösztönösen járták, az emberek és a kutyák csak követték őket. A pásztorkodásban azonban az ember volt a döntéshozó, oda vitte a nyáját, ahol takarmányt és vizet tudott, vagy remélt. Az előbbiben az ember kötötte a sorsát a nyáj ösztönéhez, az utóbbiban a nyáj az ember eszére, gondoskodására bízta magát.

A kapás növénytermelés megjelenése.

A jelenkori biológiának köszönhetjük, hogy megállapíthatóvá vált az első kultúrnövények megjelenésének az ideje. Kiderült, hogy a burgonya, a kukorica, a köles, a rizs, a búza és az árpa sok ezer évvel a felmelegedés, illetve a szántóföldi termelése előtt, háztáji, kapásan termelt kultúrnövény volt. A növénynemesítőknek sem tűnt fel a tény, hogy ezek a kultúrnövények milyen hirtelen jelentek meg. A modern genetika sem képes a vadon termő növényeket gyorsan kultúrnövényekké szelektálni. Ma is Irakban megtalálható a nedves, mocsarak réteken termő vad őse a búzának. Szerencsém volt, hogy megmutathatták. Rövidebb szárú, kisebb kalászú fő volt, aminek magjait ki sem lehet verni a kalászaiból. Ma sem volna könnyű feladat ebből a növényből az emberi faj élete szempontjából legfontosabb gabonát kiszelektálni.

Erről kellett valami több évezres szelekciót kitalálni. A teóriám: Mezopotámiába élő emberek a gyűjtögetés mellett vadászatból is éltek. A kor fegyvereivel csak közelről, kőhegyes dárdával, nyíllal, hurokkal, veremmel, vagyis a vad odacsábítása után volt elejthető. Ezt csak a források, illetve a takarmány felkínálásával lehetett elérni. Erre a célra jó tápláléknak bizonyult a magvas kalászokat tartalmazó vadbúza szalmája. Az alkalmas leshelyekre évezredeken keresztül hordták a vadbúza szalmáját, amiből kieshetett a kivételesen lazán kötődő szemek egy ezreléke. Ezek a szemek már csak a madaraknak adtak táplálékot, aminek kis hányada mégis ott maradt és a következő évben kikelt. Ez a nem tudatos és nagyon esetleges szelekció végül oda vezetett, hogy a növény magjait ki lehetett verni, csépelni, megtörni ételt készíteni. Ezért évezredeken keresztül a búzát a lakhely közelében kiegészítő táplálékként kapásan termelték. Tehát a vadnövények néhánya már évezredek óta kapásan termelt haszonnövény volt.

Ezt a szelekciós folyamatot bizonyítja a burgonya és a kukorica sok száz párhuzamosan megjelenő fajtája. Tehát sok párhuzamos spontán nemesítés történt.

Az is elgondolkodtató, hogy a burgonya és a kukorica volt a két legkorábban megjelenő kapásnövény, ami az európai telepesek megjelenéséig csak háztáji kapásnövény maradt. Ugyanakkor a rizs, a köles, a búza és az árpa a felmelegedés során gyorsan és általánosan szántóföldön, önözésessel termelt gabonákká váltak. Ez is megmagyarázható. A szántóföldi öntözéses gabonatermelésnek ugyanis három előfeltétele van.

Egyrészt legyen már önözéses növénytermelésre alkalmas kultúrnövény és legyen a szántóföldi gabonatermeshez elengedhetetlen igavonó háziállat. Ilyen Amerikában nem volt.

Másrészt legyen olyan folyam, aminek síksága gravitációs módon öntözető volt a két kultúrnövényük szomszédságában. Amerikában a kontinens csendes óceáni oldalán voltak a folyamvölgyek, az atlanti óceáni oldalán pedig a síkságok.

Harmadrészt legyen igavonásra alkalmas háziállat. Ilyen sem volt Amerikában.

Ezt mindennél jobban bizonyítja az a tény, hogy az egyenlítő közelébe, és a tengerek mélyében, ahol nem voltak környezetváltozások, áll nemcsak az emberi faj, de a fajok fejlődésének az órája.

Tehát az öntözéses szántóföldi gabonatermeléshez szükséges három előfeltétel közül kettő hiányzott Amerikában. Tegyük hozzá, hogy Ausztráliában mindhárom feltétel hiányzott, ott a felfedezők több tízezer évvel korábbi múltjukat találták. Ott még kapás kultúrájú növényt sem találtak. Ausztráliában, mivel fajunk életében nem volt jelentős éghajlati változás, az odakerült ember nem változott, illetve oda változást csak a települt fejlett ember vitt.

Az öntözéses szántóföldi gabonatermelésnek a feltételit nem az ember, hanem az attól teljesen független csillagászati változás teremtette meg. Ha nem történik felmelegedés, még ma is gyűjtögetnénk.

A történelemtudomány máig nem ismerte fel annak szerepét, hogy a szántóföldi gabonatermelés alapvetően megváltoztatta a fajunk spontán szaporaságát. Azzal, hogy a természet ajándékaiból élő embernél lényegesen tovább él a munkájával teremti meg magának az életfeltételeit, lényegesen tovább él. A tovább élő faj ezzel lényegesen szaporább lett. Ami az elmúlt hatezer évben velünk történt, az elsődleges oka, hogy szaporábbak lettünk. Ebből fakadt, hogy a nők társadalmi szerepe leértékelődött. Többet szültek, neveltek fel, mint amennyit képes volt eltartani a társadalom. Márpedig a túlnépesedő társadalom csak akkor maradhat működőképes, ha növeli a halálozást és üldözi a tudásvágyat.

A túlnépesedő társadalom felszámolhatósága.

A halálozást nem fokozza az olyan társadalmi alépítmény, ami biztosítja a gyermekvállalás spontán korlátozhatóságát, és hiány jelentkezik a minőségi munkaerőben.

Ennek az elsődleges technikai feltétele a fogamzásmentes szexuális élet, és a minőségi munkaerőt igénylő technikai színvonal. Mindkettő megvalósult a jelenkor puritán társadalmaiban.

A tudományos és technikai színvonal olyan képzett és olyan fegyelmezett munkaerő kívánt, amit a társadalom csak a nemi érettség után közel tíz évvel lehet elérni. Aki tehát a társdalom által igényelt munkaerővé akar válni, annak a házassága kitolódik a húszas évek második felére, vagyis mire a társadalom igényének megfelelővé válik, két-három szülést ki kell hagyni. De nemcsak későn kell vállalni az első szülést, hanem azok számát is minimális szinten kell tartani. Ez a szint jelenleg csak ott jön létre, ahol a lakosság viselkedési erkölcse puritán, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer, a vagyon pedig a 60 ezer dollárt, a születéskori várható életkor a 80 évet és az iskolázottság átlaga a 16 évet.

Az 1990-es kínai reform tapasztalata azt bizonyítja, hogy a puritán lakosságú társadalom ezt előbb is megvalósíthatja a születés erőszakos korlátozásával.

Ezt bizonyítja a tény, hogy jelenleg minden puritán társadalom elérte, hogy megszűnjön a túlnépesedése. Érdekes módon, azt a tényt jó száz éve Max Weber német politológus már felismerte és megfogalmazta annak ellenére, hogy definiálta volna a puritanizmus fogalmát, és tudta volna mely népek a puritánok. Ő azt állította, hogy csak a protestáns erkölcsű népek képesek a jelenkor társadalmait hatékonyan működtetni.

Tévedett abban, hogy csak a protestánsok a puritánok. Vagyis a britek, a germánok és a skandinávok azért puritánok, mert a kereszténységük puritán. Az összefüggés fordított. Ezeknek a népeknek a többsége azért lett protestáns, mert a puritán viselkedésüknek egy puritánabb kereszténység jobban megfelelt. Vagyis ezek a népek ezer évvel a reformáció előtt is puritánok voltak, és amikor fejlettségük meghaladta a nem puritán mediterrán, latin népekét, elég nagykorúnak érezték magukat arra, hogy a kereszténységüket a saját erkölcsükhöz igazítsák. Helyesebb lett volna azt mondani, hogy az Alpoktól északra és a Visztulától nyugatra élő népek és azok Amerikában és Óceániában élő leszármazottai puritánok. Pontosabban fogalmazva, az alpi népek kereszténységüktől függetlenül is puritánok.

Még súlyosabb, de megbocsáthatóbb hibája volt Webernek, hogy megfeledkezett a Kelet-Ázsiában élő puritánokról, a konfuciánusokról. Ezek egyrészt kétszer annyian vannak, mint a nyugati puritánok, másrészt puritánabbak is. Száz éve ez még nem tudatosodott, de mára egyértelművé vált. Ezért Weber felismerését az elmúlt tapasztalatai alapján át kell fogalmazni. A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amit csak a puritán népek képesek másoknál lényegesen hatékonyabban működtetni. Minél puritánabbak, annál inkább.

A fogamzásgátlás megoldása társadalmi fordulatot hozott.

Az a törvény, hogy minél több év a nők termékeny éve, annál gyorsabb a népszaporulat, tovább is fennállna, ha nem vált volna általánossá a fogamzásgátlók használat. A társadalomtudományok egyik súlyos hibája, hogy nem tudatosítják, hogy minden korábbi társadalmat is jellemezte a kívántnál nagyobb gyermekvállalás. Ezt bizonyítja a tény, hogy ahol elterjedt a fogamzásgátlók használata, mindenütt csökkent a gyermekvállalás. A létszám tartásánál nagyobb számú születés a múltban elsősorban azért volt általános, mert nagyon magas volt a gyermekkori, illetve a termékeny kort megelőző halál.

A család nevét, vagyonát, foglalkozását, az idős szülőkről történő gondoskodást a fiúk vették át. Ez csak volt viszonylag biztosnak tekinthető, ha két fiút vállaltak. Valószínű csak ebben az esetben, hogy lesz a jobbágyteleknek, szakmának folytatója. A két fiú vállalása általában négy születés vállalását jelentette. De ez a kalkuláció is bizonytalan volt.

Az orvostudomány mára már azt is biztosította, hogy a magzat neme korán felismerhető, amikor a magzat elhajtása, vagy az abortusz még lehetséges. Ez vezetett oda, hogy szinte általánossá, világjelenséggé vált a leány magzatok megölése. A fajukra jellemző megoszlás, hogy 100 lány születésére 105 fiú jut. Ez azért vált faji tulajdonságunkká, mert ennyivel nagyobb volt a szülővé válás valószínűsége. Ez az arány a fenti okokból 110-re néhány országban, és etnikumban 120 fölé emelkedett. Ezt mind a politika, mind a társadalomtudomány deformációnak tekintette.

Ezt én közgazdászként örömmel fogadtam, mert semmi sem nagyobb biztosíték a nők társadalmi egyenjogúságára, mint a hiányuk.

Ebbe az írásba azért fogtam, mert a The Economist legutóbbi számában két írás azt jelzi, hogy megnőtt a lányokat várók aránya. A fejlett társadalmak között a fiúk választása először Dél-Koreában jelentkezett. Most egy állami felmérés azt a meglepetést hozta, hogy a szülők jelentős többsége inkább lányt választana.

Egy ilyen fordulatra pár éve vártam, amikor azt olvashattam, hogy az Egyesült Államokban a szingli nők kétszer nagyobb arányban vásárnak, mint a szingli férfiak. Ennek az okát abban láttam, hogy a szingli nők azonos jövedelemből könnyebben meg-élnek, többet takaríthatnak meg. Vagyis rádöbbentem arra, hogy a szingli nők takarékosabban megélnek, mint a szingli férfiak. Az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét elfogadtam, de arra nem gondoltam, hogy az egyenlő bérnek a szingli nők kezében nagyobb a vásárló értéke, mint a szingli férfiakéban.

Ehhez most a koreai vélemény alapján azt teszem hozzá, hogy a lányok felnevelése is olcsóbb, és kevesebb gonddal jár, mint a fiúké.

Egyik legjelentősebb felfedezésem az volt, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer azzal vált az utolsó ezer évben a leginkább humánus magas-kultúra, hogy a házasságot a jobbágytelekhez jutáshoz kötötték, ami viszonylag stabil, lassan növelhető korlát volt. Ebből fakadóan a házasságkötések mintegy tíz évvel a nemi érettség utánra tolódtak. Ezzel a nők gyermekvállalási 2-3 szüléssel kisebb marat, ezért a nyugat-európai feudális társadalmakban sokkal kisebb halálokozás vált szükségessé. Ezt jó hetven éve tudom. Ezért fogadom a jelenkor fejlett társadalmakban a házasságok, még inkább az első szülések kitolódását. És ebben is a nők a kezdeményezők. Az említett írásban is azt találtam magyarázatnak, hogy Dél-Koreában az érettségi után a lányok kétharmada, a fiuknak a fele megy egyetemre. Ezt az arányt tovább növeli az a tény, hogy a diplomás apák karrierjét alig sérti a feleség gyermekvállalása, az anyák szakmai karrierjét, életkeresetét, várható nyugdíját annál inkább. Sajnos olyan statisztikát nem találtam, hogy a gyerekek iskolázottsága mennyire függ az apákétól és mennyire az anyáktól. De biztos vagyok benne, hogy lényegesen jobban az anyákétól. Ez pedig azt jelenti, hogy a következő generáció iskolázottsági valószínűsége kontraszelekciós.

Évtizedek óta mindig ilyenkor idézem egyik tanácsomat.

Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, ott pedig csak annyi, mint a felsőben, a következő nemzedék kétszer annyit érne, mint a jelenlegi gyermekvállalás mellett. Ehhez most az teszem hozzá, hogy nem kisebb eredmény volna attól, ha az anyák gyermekvállalása az iskolázottságukkal volna arányos.

Széchenyi javaslatát: Több kiművelt emberfőt! Kiegészítem: Minél több képzett anya vállaljon gyermeket.